A Marosvásárhelyen élő Szabó Róbert Csaba író gyerekkori olvasmányélményeiről, varázslatokba vetett hitről és a nagyon okos gyerekekről is mesélt Ayhan Gökhannak.
Milyen gyerekkönyvek, mesék határozták meg a gyerekkorod, van-e köztük olyan, amihez előszeretettel térsz vissza?
A bibliai történetek a legelsők, amik átszövik a gyerekkoromat, meg a hozzájuk kapcsolódó helyek, események. Nyári délelőtt a templomkertben istentiszteletre igyekszünk, a nőkkel megyek, külön ülnek a férfiaktól, tehát más a bejárat is, így északról kerüljük meg a templomot, a fal negyven méternyi hűvöse mellett lépkedek, kiváltság. Esküvők, keresztelők, a pap mikrofon nélküli, tragikus hangja a temetőkertben, ami olyannyira erős, hogy az egész faluban hallani. Nem figyelek a prédikációra, csak a felolvasott bibliai részekre.
Gyerekkoromban nem a vallás vagy a hit, hanem a történetek izgalma, fordulatai felől láttam a Biblia meséit.
A teremtés csodája, ahogy a világ létrejön és egymásra rétegződik, a sarat gyúró isten képe, amiből tudtam, hogy agyagozni a legjobb dolog a világon. Aztán Káin és Ábel vérgőzös sztorija, a Noé bárkájának fantasztikuma, egyiptomi kivonulás, a Vörös-tenger kettéválasztása, az Ábrahámmal kezdődő szövevényes családtörténet, Jákob harca az angyallal, Dániel az oroszlánveremben, és persze mindennek a koronája: Dávid harca Góliáttal.
Eszter története, amiből sokáig a név, Eszter királyné tetszik. Sámson, Absolon, a hosszú hajúak. A Biblia sok-sok irodalmi műfaj keveréke a horrortól a családregényig minden benne van, a legjobb iskola, állandóan visszatérek hozzá. Nem tudom, hány évesen olvastam először a Hauff-meséket, de olyannyira beszippantott, hogy ma is abszolút alapként tekintek rá, nagyon gyakran olvasom. A kőszív című történet nagy kedvencem, amikor írok, tudom, hogy ahhoz hasonlót szeretnék írni.
De az ágyhoz kötött anyai nagyanyám mesemondásai is megmaradtak. Hűvös ház, nyár, ágyban fekvő nagymama mondja a meséket, Róka Sáriról és Farkas Laciról, nem is emlékszem, kik ezek, csak a név és a mesemondás, meg hogy mindig belesző minket is. Ezt később a saját gyerekeimnél is használtam, ők lettek a főszereplők, ha improvizálni kellett esténként.
Ötödikesként Egri csillagok és A láthatatlan ember. Utóbbi catalaunumi csatajelenetét sokszor újraolvastam, nagyon hatott rám az egész regény, felkavart, sokkal inkább, mint az Egri csillagok.
Szépíróként milyen elhatározásból fordultál a gyerekirodalom felé?
Kézenfekvő válasz lenne, hogy akkor, amikor gyerekeim születtek, de ma már egyre inkább úgy érzem, hogy a „szépíróság” és a „gyerekíróság” fogalmai külön-külön értelmetlenek, legalábbis számomra. Ha az élményből indulok ki, az írás élményéből, akkor semmiképp nincs különbség. A nyelvben van különbség, de a nyelvet létrehozó vágyból, vagy megfoghatóbban: a nyelv megkeresésében, kialakításában nincs, az ugyanolyan írói feladat. Sőt, ha gyereknek írok, jobban tudom, mit akarok, mert tudom, kinek írok: a mai gyerekekből és az egykori gyerekénemből összegyúrt, elképzelt olvasónak.
A Vajon Nagyi első változata ráadásul jóval az első gyerekem születése előtt íródott, bár az alaposabb kidolgozása, átírása már a hatéves fiam „szigorú felügyelete” alatt történt. Eszembe jut, hogy mesékkel kezdtem, meséket írtam negyedikesként. A féktelen fantázia ugrik be, de közben az is, hogy igyekszem betartani a teremtett világ szabályait, ok-okozati összefüggéseken agyalok.
Ha gyerekeknek írsz, annak van egy óriási ajándéka: az író-olvasó találkozók élménye. Függőséget okoz, a gyerekek számára tétje van, hogy találkozzanak kedvenc könyvük írójával. Ha figyelsz, ki tudod olvasni, milyennek kell lennie a jó történetnek szerintük, és hogy az elvárásaikat hogyan lehet fokozni, még izgalmasabb irányba terelni.
Ilyen intenzív visszajelzés a felnőttnek nevezett irodalomban nincs, a kritika szakmai, a vélemények szűrőkön jutnak el hozzád. A gyerekolvasó szűrője őszintébb, azonnali, és olykor úgy tűnik, nincs is, ami persze nem igaz, mert a szocializáció felépíti benne. Ezekért az élményekért jó gyerekszerzőnek lenni. Gyerekirodalmat írni visszatérés a gyerekkorhoz. Körülbelül olyan tükör, mint amikor gyereked születik: újraéled azt, amire már egyáltalán nem vagy homályosan emlékszel.
2017-ben jelent meg Vajon Nagyi és az aranyásók című mesekönyved. „Egy meseregénynek is csak akkor van létjogosultsága, ha valós problémát dolgoz fel” – nyilatkoztad a kötet megjelenése után. Valóság nélkül nincs mese, minden jó mese valóság?
Jó, ha van kapaszkodó, egy valós sztori a háttérben, erre értettem. Sokkal jobban beleforgatja a mindennapokba az olvasás élményét a könyvön kívüli felismerés, hogy „jé, ez tényleg megtörtént”. És az is, hogy: „húha, ezt így is meg lehet írni”. Igen, főleg a hogyan kérdése az, ami számít. Mit erősítesz fel, hogyan viszed át a mese világába a megtörtént eseményt, jelenséget. Milyen nyelvet találsz hozzá, meddig mész el, mit engedsz meg és mit nem. A karantén ideje alatt online író-olvasó találkoztam a kolozsvári apáczais ötödikes-nyolcadikos gyerekekkel. Azt kérdeztem tőlük, miről szóljon a Vajon Nagyi 2? A támpont annyi volt, hogy Kolozsvár a helyszín. A városon belül kértem tőlük ajánlatokat helyszínekre. Az már látszik, hogy a járványhelyzet nagyon megérintette őket, többen javasolták, hogy a karantén idején játszódjon a történet. Láthatóan fel akarják dolgozni azt, hogy mi történik velük. Mi van körülöttük.
A könyvben megjelenik a verespataki ügy, tehát a természet kizsákmányolására, a környezettudatosságra is figyelmeztet. Nyitottak a kényes, látszólag a felnőttek érdeklődési körébe tartozó témákra a gyerekek?
Bármire nyitottak, ha kiszimatolják a kalandot az ügy körül. A találkozókon arról is beszélünk, hogyan lehet mesét írni, mit kell tudni, mielőtt leülsz írni, mert nagyon érdekli őket. Találd ki a főszereplőt, először ne azt, hogy néz ki, hanem azt, mi a szándéka, a terve, a célja, adj hozzá egy negatív karaktert, aki ebben meg akarja akadályozni, satöbbi. A lecsupaszított képlet, ami nyilván még kevés a jó meséhez, csak fogódzó abban, hogyan fogj hozzá, miként próbáld elmondani azt, ami zavar a világban, vagy amivel komoly gondjaid vannak. Mesélj magadról.
A környezettudatosságot persze manapság könnyű meglovagolni, mindenhonnan ez folyik, nem véletlenül. Amikor évekkel ezelőtt kirobbant a verespataki ügy, elmentem a helyszínre megnézni a hegyekben megbújó települést. A találkozókon ezt az élményt próbálom elmondani, úgy, ahogy megtörtént: a német vizslánk nyomában loholva jártuk be a jórészt kihalt utcákat, a kutya eltűnt, meg kellett keresnünk, és közben felfedeztük a meseszép, ám eléggé lehangoló képet nyújtó bányászvárost. Nem lehet direktben a nagy horderejű, politikai csatározásoktól sem mentes helyzetet elmondani.
Kell a közvetlen, személyes élmény – apropó, valóság. És persze didaktikusnak sem szabad lenni. A személyes kötődés átsegít ezen.
Ezt a történetet könnyen fogadták a gyerekek? Ha ilyet hallanak, nem vész el a felnőttbe vetett bizalmuk, hogy a felnőtt tud rossz, sőt gonosz lenni?
Abszolút könnyen. Főleg a kalandok felől tudják befogadni, feldolgozni a mögötte álló, a „valóságra” hivatkozó hátteret. A verespataki ügy mellett azonban a kérdezést, a kritikus gondolkodást is tematizálja a könyv, a fő karaktert is ez határozza meg. A történetben nemcsak „rossz”, hanem „jó” felnőtt karakterek is vannak, nem hiszem, hogy végérvényes bizalomvesztést okozna, a karakterfejlődés, az elbeszélés íve vagy a helyzetek szülte konfliktusok- és megoldásaik alapján szerintem remekül tudnak tájékozódni a gyerekek.
Dolgozol a Vajon Nagyi második részén. Mitől lesz más a mostani, mit ment át az előzőből, milyen aktuális problémát vesz alapul?
A Vajon Nagyi és a száguldó város napjaink Kolozsvárán fog játszódni, a rohanó, egymásra nehezen figyelés problematikáját próbálja történetekbe csomagolni. Ferkó karaktere eleve szenved attól, hogy a szülei folyton úton vannak, és ő ide-oda kallódik. A másik probléma, ami megjelenik a folytatásban, az a mese iránti fogékonyság, a varázslat elvesztésének kérdése. Mi történik a gyerekkorunkban megtapasztalt varázzsal, a különböző lények létezésébe vetett hitünkkel, általában a mese iránti igényünkkel. Miért alakul át, tűnik el, és ezt hogyan lehetne megakadályozni. Ferkót, mivel lassan 14 éves lesz, ez fenyegeti az új részben, és Vajon Nagyinak feltett szándéka, hogy ezt megakadályozza. Az első rész olvasói Ferkóval együtt nőnek, a problémáik nagyjából ugyanazok – sejtésem és tudomásom szerint. Ugyanakkor a visszajelzésekből azt is tudom, hogy kisebb olvasók is fogyasztják a Vajon Nagyit, tehát az ő elvárásaikra is figyelnem kell. A legnagyobb kihívás, csakúgy, mint az első résznél, hogy ezeket a roppant elvont kérdéseket hogyan tudom történetekbe, karakterekbe átfordítani. Hogyan tudok úgy kalandokat végigvinni, hogy a mögé gondolt problémák is ott legyenek.
Nálad hogy áll a varázslatokba vetett hit?
Abban reménykedem, hogy átmentettem magamnak az írásba.
Mit gondolsz, mikor csapja be egy mesekönyv a gyereket?
Azt nem tudom, de ha untatja őket a könyv, azt már szinte becsapásként élik meg. A gyerekolvasó elvárásait sok minden generálhatja: mit menő olvasni az osztálytársak, haverok szerint, a szüleink szerint, mit ír a fülszöveg, mit mond a „tanci”. Ha ez nem passzol a könyvben olvasottal, az csalódás lehet.
Becsapás, ha butának nézi az író a gyerekolvasóját. A gyerekek nagyon okosak.
Az apáczais találkozón megkérdeztem, mennyire lehet ijesztő egy nekik szóló könyv, amire azt válaszolták, ha túl sok benne az ijesztő elem, az unalmassá válik. Ugyanígy a szerelem is. Arányokról beszéltek, az adagolásról. Az író részéről becsapás, ha nem gondolja komolyan a gyerekeknek való írást, ha afféle kitérőnek veszi, amiből népszerűséget és pénzt szerezhet.
Szubjektív meglátásod szerint Erdélyben milyen típusú gyerekkönyvekre van igény, mennyire megengedett a progresszivitás?
Abszolút megengedett. Az újdonságra mindig nyitottak az emberek. Két dologra tudok gondolni a kérdésed kapcsán: dizájn és történettípusok/műfajok. A csíkszeredai Gutenberg Kiadó remek csapatot épített ki maga köré, és a nyomdai lehetőségeik is adottak. Én igyekszem a történeteimet Erdélyhez kötni, de úgy, hogy egy pesti gyerek is értse. Az érdekel, hogyan tudom történetekké alakítani az élményt, ami Kolozsvárhoz, Marosvásárhelyhez, a hegyekhez, az emberekhez, épületekhez köt, és ehhez megfelelő műfajt találni, a gyerekirodalmon belül is, anélkül, hogy a bejáratott Erdély-képet használnám.
A Látó folyóirat egyik szerkesztője vagy, gyakran jelentettek meg tematikus számokat. Gondoltok a jövőben esetleg tematikus gyerekirodalmi számmal, és ha igen, milyen koncepciót követnétek?
Valószínűleg az általad is feszegetett szépírás és gyerekirodalom összetartozását tematizálná, és biztosan primer szövegekkel. „Írjatok meséket, ifjúsági történeteket, kedves munkatársaink!” felhívással. A Látó remek pillanatban van, ha az anyagi támogatottságát nem veszem figyelembe. Kiváló és jegyzett írók tartoznak a kötelékébe, a szerzői gárdája élvonalbeli. Rengeteg kísérőjelenség veszi körül a lapot, a szülőfalumbeli Látó-tábor jelenleg a legjelentősebb ezek közül. Valószínűleg komoly súlya volna, ha egy gyerekeknek való szövegekkel teli számot adnánk az olvasók kezébe. Le is védem az ötletet!
Ayhan Gökhan