Illés Andrea Hagyományos mesterségek mindentudója című kötete – Nemes Anita művészi illusztrációival – a képregények lendületét idézi. A már részint elfeledett mesterségek mesés világába kalauzolja az olvasókat, amelyek a legtöbb esetben a családi nevekben is visszaköszönnek, így egy sajátos „munkakönyvben” megismerhetjük többek között a lócsiszárt, a gombkötőt, a szűrszabót…
A kötet írójával, a Scolar Kiadó főszerkesztőjével, Illés Andreával beszélgetett Poós Zoltán
Biztosan a mesélhetőségnek is volt szerepe a szelekcióban, de alapvetően nem feledkezhetünk meg a szubjektivitástól. Vagyis az a szakma került be a válogatásba, amiről voltak információim vagy „emlékem”, amit a múlt, a közelmúlt ismert vagy közismert foglalkozásának véltem.
Keszthelyen nevelkedtem, és ott még dolgozott esernyőjavító (a főutcától nem messze volt egy fura szagú műhelye), törökmézárus (aki persze mézeskalácsokat is készített, és sárgán folyós cukrosságokat árult fezzel a fején a kisvárosi főutcán), Kálmán bácsi, a „trafikos”, aki a borzasztó kövér német juhászával együtt árulta a káposztástészta-szagú, sparhelttel befűtött, négy négyzetméteres trafikban az általam rajongva szeretett Dianás cukorkát, és anyukámmal rendszeresen vittük a harisnyákat a szemfelszedőhöz, aki egyben gombokat is készített – ez azért is fontos, mert anyukám varrónő volt, aki nála „köttette” a gyönyörűbbnél gyönyörűbb gombjait…
Vagyis egyféle nosztalgia is ez a könyv… Nekem az volt a célom, hogy a múlt ismert szakmáit szabadítsuk meg a portól, és legalább emlékezzünk meg a művelőikről – persze nagy öröm lenne, ha a szülők a gyerekeikkel együtt nosztalgiáznának, és felmerülne bennük, hogy ja, valaha ők is láttak ilyen vagy olyan mestert, vagy, mondjuk, az ő nagyapjuk-nagyanyjuk ez és ez volt.
Engem például jó érzéssel tölt el annak a tudata, hogy az egyik dédnagyapám, majd az ő fia mészárosmester volt Tapolcán, a másik nagyapám meg tímármester volt Debrecenben, azután Újpesten. Ha kapcsolni tudjuk valamihez, akkor jobban megőrződnek, személyiséget kapnak azok az ősök is, akikkel esetleg nem találkoztunk. Az élet megannyi próbatétele valahogy elmossa az igazán személyiségformáló jegyeket, én mégis fontosnak tartom, hogy ezeknek a morzsái megerősödjenek. Az, ahogy anyukám folyton a varrógépe fölé görnyed, ahogy virág formájú, színes gombokat varr a kis dzsörzéruháimra, amiket csodás farkasfogakkal tesz még színesebbé, meghatározó a gyermekkoromra, az akkori biztonságérzetemre nézve.
A mesterségeket ábécésorrendben ismerjük meg. Miért nem történeti szempontok szerint készült a válogatás? A könyv elején az ősi mesterségek és utoljára, mondjuk, a gyors- és gépírónő…
A szakmák történetisége nem igazán egyértelmű. Mi volt „hamarabb”: a tímár vagy a mészáros, a bognár vagy a vincellér? Sokkal áttekinthetőbbnek és kezelhetőbbnek, használhatóbbnak, praktikusabbnak tűnt nekem az ábécérend. Hiszen mi, felnőttek sem tudjuk egyértelműen az időbeliséget, hát még a gyerekek! Tehát a praktikum volt a vezérlő elv.
Erre nem tudom a választ. Talán a vezetéknevek kialakulásának „tudósa” meg tudná mondani – én csak a kész tényeket vettem figyelembe, hogy számos olyan vezetéknevünk van, amely foglalkozást rejt. Ez utalhat valóban egy ős foglalkozására, utalhat magyarosításra (ami persze szintén a család ősének foglalkozására vezethető vissza: Wágner-Bognár), vagy simán csak felvett névre… A Kolompár név például egyértelműen a „kolompkészítő fémműves” foglalkozásra utal. Aki ezt a nevet viseli, annak elődei között valószínűleg volt ilyen foglalkozású „ősapa”. De konkrétan nincs megfejtésünk arra, ki miért visel foglalkozást rejtő nevet.
Nemes Anita szemléletes rajzai illusztrálják a kötetet. Az nem merült fel bennetek, hogy néprajzi képtár fotóit is felhasználjátok, amelyek pontos képet mutattak volna az adott szakmáról?
Igazad van, a témát lehetne fotókkal is keverni, az is látványos volna. De az biztosan más jelleget adna a könyvnek. A kötet tervezése teljes egészében Nemes Anita munkája. Ő így álmodta meg ezt a könyvet, és nekem nagyon tetszettek az álmai. Megálmodhatta volna másképp is, biztosan azt is szeretném. De ez most így jó, ahogy van. Csodás és egyedi grafikája van a könyvek. Egészen különleges a magyar gyerekkönyvek között. Engem kicsit a képregényekre emlékeztet – ami a szívemnek különösen kedves, mert azt hiszem, valahogy ez a képregény-design a magyar gyerekkönyv-illusztrációkból sok éven, évtizeden át kimaradt.
Bizonyára számos művelődéstörténeti kis színest találtál az anyagok után kutatva. Az nem merült fel, hogy amint például Ráth-Végh István is anekdotákban dolgozta fel a témáit, a boszorkányságot, a tengeri szörnyek világát, úgy te is „bővebbre ereszd” a témádat?
Ha bővebbre eresztettem volna a témát, az egy másik könyv lett volna. Persze sokszor nagyon nehéz volt megálljt parancsolnom magamnak, de egy írónak tudnia kell használnia a „stop” gombot, különösen, ha az a cél, hogy ismereteket közöljön. Ma már a kevesebb több. Fontos, hogy a digitális korban a gyerekeknek nem szabad, és nem is lehet sok szöveggel ismeretet átadni. Kevés szöveg kell, igazából csak annyi, ami felkelti a gyerekek érdeklődését, és ha valami izgalmasat találnak az információk, a „címszavak” vagy „hashtagek” labirintusában, majd ők folytatják, utánanéznek, rákeresnek. Szóval a mai gyerekek sokkal önállóbbak az ismeretszerzésben, mit mi voltunk. A mostaniaknak csak „címszavak” kellenek. És ha jó címszavakat adunk, maguk folytatják a kutakodást. Az a fontos, hogy ezt az utánakeresést beindítsuk egy lökéssel.
Ez a struktúra elég gyorsan és könnyedén kialakult – adta az előkép, a Mi leszek, ha nagy leszek? című könyv. A szerkezet már ennél a kötetnél kialakult, s mivel jónak, áttekinthetőnek ítéltük, nem volt értelme megváltoztatni. A hangsúly az áttekinthetőségen, a könnyű olvasáson, a mozaikszerűségen volt. Nem kell, hogy a gyermek sorrendben haladjon, elég, ha csak morzsákat csíp fel, ha csak egy-egy bekezdés kelti fel az érdeklődését, és azt olvassa el. Fontos, hogy az a „morzsa” katalizátorként működjön.
A kötet alapvetően az általános iskolásokat célozta meg, erre utal a fülszövegben használt „izgi” kifejezés és a „képregényes” formátum is. Ott az Ablak–Zsiráf gyereklexikon, de vannak kamaszlexikonok is… Tervezed, hogy ugyanezt megírd a gimnazista korosztály számára is?
Lehet, hogy hétfőn még bűvész akar lenni egy 11 éves, de kedden már ápolónő.
Vagy épp katonatiszt. Mindez olyan csodás! Annyi életpálya nyílik meg előttünk kicsi korunkban! Ez nagyon fontos felismerés volt az én felnőttkoromban. Valakinek a szakmája, a hivatása = az élete. Egy foglalkozás sokkal mélyebben meghatározza egy ember életét, mint gondoljuk. Hiszen a napjaink minimum egyharmadát munkával töltjük. És ne feledjük: életünk másik harmada alvással telik! Az életünk, a családi életünk jelentős része is a munkánk függvénye. Nagyon fontosnak tartom, hogy az élet minden szegmense építse a személyiségünket, vagyis a hivatásunk is adjon hozzá magunkhoz, a családunkhoz, a gyermekeink jövőjéhez.
A „halász, vadász, madarász, pákász, rákász” szakmákat rokoníthatónak éreztem, hiszen bizonyos értelemben „vadászok” mind, azaz tömbösítettük e foglalkozásokat, hogy minél több régmúlt foglalkozást ismertethessünk.
A kötet bemutatásához könnyedén lehetne múzeumokban, helytörténeti gyűjteményekben kiállítást szervezni. Terveztek ilyen eseményeket?
Bízom benne, hogy lesz olyan múzeum, amelyik ráérez erre a lehetőségre, de ez igazából nem a szerzőkön, a kiadón múlik, hanem az adott múzeumon. Az biztos, hogy jó lehetőség lenne a részükről maivá, modernné tenni egy-egy gyűjteményt, ily módon közelebb hozni a múltat.
A Mi leszek, ha nagy leszek? az Év Illusztrátora HUBBY-elismerését kapta meg a legutóbbi díjátadón, ez pedig a folytatása. Készül egy harmadik kötet is a foglalkozások világáról?
Poós Zoltán