Az egyik legismertebb és legsokoldalúbb kortárs író 2013-ban Macskakirálylány című kötetéért elnyerte az Év gyerekkönyve-díjat. Legtöbben talán a kisnyúl életét bemutató Kicsi Mimi-sorozatának köszönhetően ismerik, ugyanakkor 2016-ban emlékezetes verseskötete jelent meg Mit tud a kert címmel, illetve tavaly publikálta Tövismozaik című prózakötetét.
Azt mondtad egyszer, hogy „a mesekönyv egy modern műmese, amely archaikus, népmesei elemeket használ fel”. Alapvetően tudatosan használod ezeket a motívumokat, vagy volt olyan, hogy utólag jöttél rá: öntudatlanul kerültek a művedbe archaikus elemek?
A Macskakirálylány és a Mesék a teljességhez című könyveim valóban népmesei alapokon nyugvó műmesék. A Mimi-mesék sokkal inkább a valóságra reflektálnak, de még egy efféle, óvodásoknak-kisiskolásoknak szóló kötet is mutathat mélységes mélyből táplálkozó motívumokat: amikor például mama és papa elindulnak a kórház felé a téli éjszakában, hogy megszülessen Mimi kishúga, és mosolyognak a csillagok, az (vizuálisan is) olyan, mint amikor szállást keres a Szent Család.
A Mimivel történt eseménysorok főleg az óvodások, kisiskolások jellegzetes történései: fogváltás, fülgyulladás, óvodai beszoktatás, iskolai első élmények stb. Ezekben az empatikus történetekben nincsenek úgymond meghökkentő motívumok, a maguk nemében idilli mesék, a szülők válása vagy más, extrémebb helyzetek nélkül…
Meghökkentő motívumok valóban nincsenek, és nem tiltakozom az „idilli” jelző ellen sem, de minden egyes Mimi-történetben arra törekedtem, hogy bemutassak egy-egy olyan helyzetet, ami egy kisgyereket kibillent a hétköznapjaiból, a lelki nyugalmából. Az idill tehát szándékaim szerint nem abban nyilvánul meg, hogy nem történik semmi „rossz”, hanem hogy van egy szerető családi közeg, ahol ezek a nagy változások biztonságban megélhetők, feldolgozhatók.
Kicsi Mimi egy helyes nyuszi. Honnan ered a „nyúlfétis”? A gyerekeid alvósa volt a nyuszi, vagy mélyebb, a te gyerekkorodban kereshető élmény ihlette?
Kicsi Mimi figuráját egyértelműen a nagyobbik lányom ihlette, aki, szegény, nagyon „füles” gyerek volt. Sokat szenvedett a fülfájásai miatt, és ráadásul ugyanebben az időszakban kellett szembenéznie az óvodakezdés nehézségeivel, a költözésünk okozta változásokkal és a kistestvére születésével. Szóval amikor elhatároztam, hogy mesékkel segítek neki feldolgozni ezt az időszakot, egyértelmű volt, hogy egy kedves tapsifüles lesz az alteregója.
A gyerekirodalom erdejében sok nyuszi lakik. Figyelni kellett arra, hogy Mimi karaktere ne hasonlítson más mesebeli nyusziéra?
Bizony, sokan laknak ott, és számtalan rokonuk és üzletfelük is van. Igazából hittem a karakterem erejében, egyediségében, pontosan tudtam, hogy bár Miffy vagy Nyúl Péter is antropomorf nyulak a maguk módján, miért nem kell félnem egy esetleges összehasonlítástól. Horváth Ildi figuráinak az eredetisége felől sem volt semmi kétségem.
Horváth Ildi az egyik legtöbbet foglalkoztatott illusztrátor. Van szerződésük, megállapodásuk, hogy Mimire emlékeztető nyuszis karaktert más mesekönyvbe nem rajzolhat?
Nincsen efféle megállapodás. Horváth Ildi kiváló illusztrátor, én azt hiszem, ő maga lenne az első, aki tiltakozna, ha Mimire hajazó karaktert rendelnének tőle, magától pedig biztosan eszébe sem jutna önmagát ismételni.
Készültek Kicsi Mimi-féle tetoválások is. A gyerekkönyveknek számos kiterjesztése lehet: van-e olyan határ, amit nem lépnél át a hirdetések vagy a merch vonatkozásában?
Őszinte leszek: én lennék a legboldogabb, ha ezen a kérdésen egyszer úgy istenigazából el kellene gondolkodnom. Igen, egyszer, amolyan nyomdai melléktermékként voltak Kicsi Mimis tetoválások, egy más alkalommal mimis órarendet ajándékoztunk a könyvet vásárlóknak – de például hiába mondják nekem sokan (a saját lányaim is), hogy de jó lenne, ha létezne Kicsi Mimi- és Pici Bori-plüss, erre sajnos nem sok esélyt látok.
Mit gondolsz, segítheti-e a versesköteted eladását az, hogy sikeres gyerekkönyvíró vagy? Sok író úgy tapasztalja, hogy a „párhuzamos életek” nem feltétlenül hatnak egymásra. Te hogyan éled ezt meg?
Kis túlzással: egy verseskötet eladását semmi sem segíti. Ha vannak is igazán sikeres költők, a verseskötetek kiadását a kiadók is más, népszerűbb, jobban fogyó kiadványok megjelentetésével finanszírozzák. Ez így működik.
Volt olyan pillanat, amikor a külvilág éreztette veled, hogy nem olyan könnyű az átjárás a gyerek- és a felnőttirodalom között, vagy a 2010-es, illetve 2020-as években már minden vonatkozásban természetes az átjárás?
E tekintetben nem érdekel a külvilág. Én átjárok.
Anya vagy, ami önmagában is „főállás”, mégis rengeteg mindent csinálsz: pályázol, számos pozíciót töltesz be, rajzfilmet koordinálsz, drámát és regényt írsz, szerkesztesz… Van-e valami jó tanácsod kreatív anyukáknak, valami trükköd, hogy mitől lehet mindent ilyen jól szervezni?
Amikor a kisebbik lányom hároméves lett, pánikba estem.
Úgy éreztem, addig „legálisan” írhattam otthon a könyveimet, de a gyes lejárta után erős szorongás lett úrrá rajtam: ha „rendes” ember akarok lenni, munkát kell találnom magamnak, méghozzá olyat, ami mellett tudok dolgozni – mármint írni. Komoly erőfeszítéseket tettem, hogy az anya – dolgozó nő – író szentháromságot létrehozzam, de végül is beláttam, hogy nem fog menni.
Ezt a belátást nem éltem meg kudarcként. Felszabadító volt kimondani, mi jelent számomra prioritást – de mondhatnám ezt többes számban is, mert a férjem nélkül nem hozhattam volna meg ezt a döntést. Röviden: az én életemben a család és az írás a legfontosabb. Ez határoz meg mindent.
Amikor gyerekirodalmi ested van, előfordul, hogy Mimi-féle diákból vetítesz?
Én magam még sosem vetítettem diafilmet író–olvasó-találkozón, viszont úgy láttam, hogy a könyvtárakban a kézműves-foglalkozások mellett kedvelt program a diavetítés, és azt mondják, Kicsi Mimi a kedvencek között van.
Olyan felkérés nem érkezett, hogy kizárólag diában gondolkodva, csak diára írj mesét?
Nem írtam még olyan mesét, amely kifejezetten diafilmnek készült volna, de a Mimi-mesék szinte diafilmre kívánkoztak, nem sokat kellett alakítani a rajzokon, a szövegeken, hogy tökéletesen mutassanak a képkockákon.
Olyan viszont volt, hogy Lendvai Gabriella kérésére az egyik Mimi-mesét kifejezetten a diafilm kedvéért továbbírtam: a Kicsi Mimi iskolás lesz című könyvből Kicsi Mimi iskolás lett címmel készült diafilm, és az apró címbéli változtatás azt a tartalmi változást jelzi, hogy Gabi kérésére bekerült hat igazán iskolás képkocka: írás-, matek- és tornaóra…
A Macskakirálylányból animációs film készült. Milyen volt a fogadtatása? A némileg hagyományosabb képi világra jól reagáltak a nézők?
Jelenleg egy epizód van kész a filmből, és úgy érzékelem, kedveli a közönség, a szakma pedig kifejezetten várja a folytatást. Nemrég például a Cinemira-fesztiválon vetítették, ahol nemcsak a diákzsűri emelte ki, mennyire kedvelték a karaktereket, hanem a fődíjas B. Nagy Ervin is beleszőtt a mondandójába pár elismerő szót a Macskakirálylányról, ami igazán több mint nagyvonalú gesztus. A film képi világa amúgy elég rafinált: nagyjából úgy viszonyul az animációs hagyományokhoz, mint az eredeti mesekönyv a népmesei hagyományokhoz, vagyis anyanyelveként beszéli, de továbbkölti, felfrissíti, maivá teszi. A végeredmény nem harsány, de igazi mesei atmoszférát teremt, amibe jó bevonódni.
A testvéred rendezte a filmet. Nyilván egy sor előnnyel jár, hogy azzal dolgozol, akit a legjobban ismersz, de volt, hogy bevontatok pártatlanabb kollégákat is egy-egy vitás kérdésnél?
A filmet valóban Tamás Iván, a testvérem rendezte, rendezi. Elég nagy köztünk az összhang, de ki-ki a saját szakterületét képviseli, és azt hiszem, nem vagyunk elfogultak. Ám azt tudni kell, hogy egy filmet létrehozni: csapatmunka. Mire elkészül az első tíz perc, rengeteg ember adja bele az alkotói folyamatba a tudása legjavát – ha jól tudom, több mint negyven nevet számolhatunk az epizód végén a stáblistán –, tehát minden elképzelés alakul, csiszolódik.
A storyboard elkészítésében és más munkafolyamatokban is száz százalékig részt vettél?
Amiben nem vagyok kompetens, abban természetesen nem vettem részt, de kétségtelen, hogy több munkafolyamatba leshettem bele, mint általában egy forgatókönyvíró, és Iván adott esetben a véleményemre is kíváncsi volt. Ez egy oda-vissza ható folyamat, rendkívül inspiráló.
Hogy áll most a projekt, várhatók-e újabb részek?
Természetesen szeretnénk, hogy legyen folytatás. Én íróként megszoktam, hogy a munkám szinte nem igényel eszközöket, még egy Virginia Woolf-féle „saját szoba” sem kell az íráshoz, elég egy saját laptop… Egy rajzfilmhez azonban ez kevés: ahogy említettem, sok-sok ember munkájából áll össze, és – már csak ezért is – sok pénz kell hozzá. A pénzszerzésnek megvan a maga pályázati háttere – ezzel most nem untatnék senkit, de hosszadalmas procedúra, tehát annyit mondhatok, hogy míg látszólag nem történik semmi, mi addig is dolgozunk. Remélem, hamarosan arról számolhatok be, hogy ismét benne vagyunk a gyártási folyamatban.
A gyerekeid könnyebben hallgatnak rád, mert „anya híres meseíró”, ezért „biztos igaza van”, vagy nekik természetes, hogy „anya író, és kész”?
Büszkék, ha látják a könyveimet, boldogok, ha elkapnak az utcán egy beszélgetésfoszlányt, amelyben Kicsi Mimit emleget egy család, és néha túldimenzionálják a „hírességemet” (a kisebbik lányom szívből reméli, hogy egyszer én leszek az egyik álarcos énekes) –, de „biztos igazam” azért, mert író vagyok, maximum szövegekkel kapcsolatban van. Valójában ebben is inkább partneri a viszonyunk: ha ők ragaszkodnak egy olyan könyvhöz, amihez nekem nem fűlik a fogam, nem beszélem le őket, nem vetem be sem az anyai, sem az írói tekintélyemet – ha van nekem olyan –, hanem felolvasom, és hagyom, hogy maguk győződjenek meg a minőségéről. Úgyis azonnal nekiállnak „szerkeszteni”. Ilyenkor megbeszéljük, hogyan lehetne jobb, gördülékenyebb a szöveg. Van hasznuk ezeknek a beszélgetéseknek is, de mindannyian jobban szeretjük az „utógondozásra” nem szoruló műveket. Nálunk tényleg nem érhet véget a nap esti mese nélkül.
A gyerekeid elvárják az „exkluzív”, csak nekik írt meséket? Előfordul, hogy villanyoltás előtt csak nekik szóló történeteket rögtönzöl?
Talán furcsán hangzik, de a férjem sokkal jobb fejből mesélő, mint én. Persze néha én is improvizálok, de bevallom, nem a kedvenc műfajom. Ebben a pandémia hozott némi változást: amikor a kisebbik lányom megkérdezte, hogy Meseországban is van-e koronavírus, először egy megnyugtatónak szánt „nincs”-csel válaszoltam, de később rájöttem, egy mesebeli, mulatságos koronavírussal rengeteg valóságos feszültséget lehetne feloldani.
Úgyhogy elkezdtem mesélni egy olyan koronavírusról, amely Meseországban fertőz, és aki elkapja, királyfinak, királylánynak képzeli magát. Képzeld el a hét törpét, amint megtámadja őket a kór! Na, hát ez egy ilyen „exkluzív” mese, bár nagyrészt papírra is vetettem, és tulajdonképpen szívesen megírnám a nagyközönségnek is használható formában.
Meggyőződésem, hogy a gyerekeknek rengeteg segítségre lesz még szükségük, hogy az elmúlt – és még mindig tartó – időszak nehézségeit, szorongásait feldolgozzák, és azt hiszem, egy okosan, ízlésesen kitalált és szeretettel megírt mesekönyv (amely a valódi vírusból természetesen nem csinál viccet) jó alapot szolgáltatna segítő beszélgetések beindításához.
Poós Zoltán
Fotók: Bach Máté/IGYIC