Hatalmas, mackószerű, kedves fehér kutyával érkezik a kávézóba – a mesehatáron túlról jön, a fészekmelegből, a szeretet szabadságából.
Kecskés Karina színésznő életében a gyerekei születésével jutottak a mesék jelentősebb szerephez, de nem csak őket gazdagítja velük. Csángóföldtől Budapestig mesél gyerekeknek és felnőtteknek erőt adó történeteket.
Ne haragudj, hogy késtem. Reggelenként időn kívüli térbe kerülünk, mikor a legkisebb gyerekemmel az erdőn át sétálunk az óvodába. Lépésenként kibomlik egy-egy új világ, ha találunk egy tobozt vagy egy manóházat. Varázslatosak a gyerekek, hétéves korukig nem különül el számukra a fantáziavilág a valóságtól. Úgy is mondják, hogy Isten tenyerén élnek. Ha igazán figyel az ember rájuk, és érti a nyelvüket, be lehet lépni velük bármelyik pillanatban a „csodát rejtő” kapun. Büszke vagyok rá, hogy én megőriztem ezt a képességemet.
Érdekes, ahogy fogalmaztál: az Isten tenyerén való lét és az időn túliság sodrásában az élettörténetedet nézve előttem egy főnix jelenik meg, ha meseszimbólumok közt kutakodom.
Pedig most nem könnyű időszakomat élem. Nem vagyok elég éber és tisztán látó, rendre „elbóbiskolok”, és ekkor „meglopják az aranyhajamat”. Segítő szándéktól vezérelve a sajátjaimon túl mások csomagját is a nyakamba veszem, amelyről nem mérem föl, hogy túl nagy teher. Nincs meg bennem a határhúzás képessége, könnyű lerántani a gödör aljára.
Ha jól értem, az életed hullámzásának egy mélyebb pontján találkozunk.
Sem a párválasztásaimnak, sem a családalapításomnak nem volt stabil alapja. Három gyerekemmel egyedül éldegélek az erdő szélén. Ez egy küzdelmes, nehéz létezés. De a mesék, az archaikus történetek által megőrzött bölcsesség és ez a szellemi út sokat segít.
Amikor nagyon sötéten látom a világot, és tényleg fogalmam sincs, hol találok reménysugarat, akkor a mesék alapjául szolgáló erkölcsi értékek kapaszkodót nyújtanak, és időben megérkeznek a segítők is.
Te vagy az a közszereplő, aki a nyilvánosság előtt járt be látványos lelki utat, bár direkt módon nem beszéltél róla. Amellett az is szemet szúr, hogy ezt az öregedés-dolgot te nem veszed komolyan.
Persze, hiszen az élet vizét kortyolgatom. (Nevet.)
Nagyon úgy tűnsz.
Lélekben aggastyánná tevő mélységeket jártam meg az elmúlt tizenhat évben.
Kívülről az látszik, hogy a tehetségedhez komoly mélység társult ez idő
alatt, és nem belefáradtál, vagy beleőszültél az életbe.
Főnixmadár. Kitartó vagyok, erős, bátor, játékos, kíváncsi, és hű vagyok önmagamhoz és az igazsághoz. Hiszem, hogy működik a jó tett helyében jót várj. Nekem végtelenül fontos, hogy ne hazudjak magamnak, bármennyire fáj is.
Ez mikor volt a legnehezebb?
Szerintem mindig nehéz. Az igazsággal szembenézni azért fájdalmas, mert ahhoz föl kell ismerni a változást, és le kell mondani arról, ami már csak visszahúz. Legyen szó emberekről, célokról, szellemi utakról vagy a testről alkotott ideákról: el kell engedni, ami már nem a miénk. Az elvesztés és halál pedig fájdalmas, de ha megéled, és nem átlépsz rajta, lehetőség az új kezdethez. A változással járó áramlásra rá lehet csatlakozni, s bár ez szomorú, a hálát is megteremti.
Talán a testi változásokat könnyebb megérezni, nem?
Nekem nem, és azt látom, hogy az emberek többsége a végtelenségig feszíti a húrt. Nehéz vállalni a gyengeséget, a kevésbé örömteli változásokat. Például hogy nem bírok annyit, lassítani kell a tempón, rosszabbul látom a betűket, vagy már nem úgy áll rajtam a fürdőruha, mint pár éve. Ez küzdelmes tanulás, ha az ember ellen akar állni, és ragaszkodik a letűnt életszakaszokhoz.
Rajtad a természetességhez való ragaszkodás látszik, hogy nincs szándékod magadból mást faragni.
Bármi legyen, gazdagít. Ez is mesei bölcsesség. Most azt a mondatot mondogatom magamban, hogy az élet apránként mutatkozik meg. Számomra ez a változást is jelenti, hogy ami most nehézség, holnapra értelmet nyerhet. Bár olykor a tanulás közben nem látom, hogy a kicsorduló könnyek milyen gyémántokká válnak majd, és mivel gazdagítanak, de tudom, hogy előbb-utóbb hasznomra lesznek.
Nagyon szép kép, ugyanakkor a könnyek fájdalomból fakadnak, amit mégsem olyan könnyű pozitívvá keretezni.
Fájdalom nélkül viszont nincsen tanulás. A magassághoz kell a mélység, nem lehet megúszni.
Miért mesélsz felnőtteknek is?
Mert a mesék felnőtteknek szólnak. Belső harc volt, hogy én is merjek felnőtteknek mesélni, mert félek tőlük, a hazugságuktól, az álszentségüktől, a leplezett gyávaságuktól, az önámításuktól. A gyerekekhez viszont könnyen kapcsolódom, az ő nyelvüket mindig is értettem.
Hogyan győzted le ezt a félelmet?
Hát úgy, hogy egy életem, egy halálom… (Nevet.)
A félelmet csak egy hajszál választja el a bátorságtól. Sokat dolgoztam a mesék válogatásán és az azokat elmélyítő kérdéseken is ahhoz, hogy aki velem tart ezen az úton, olyan csomaggal térhessen haza, amelyet hónapokig nyitogathat.
Ez bátorságot adott. Engem is meglepett, ahogy minden megtörtént a hallgatókban, amit terveztem: a sírások felszakadása, a mély csöndek. Legutóbbi élményem a MUSE nemzetközi szervezet konferenciáján volt, ahová előadónak hívtak. Ők a művészet eszközeivel próbálják a nehéz helyzetben lévő gyerekeket segíteni. Nemcsak beszéltem a munkámról, hanem tartottam egy workshopot is. Szinkrontolmács mellett mondtam a meséket, mégis megtörtént a csoda: a szakma képviselői sem akartak a program végeztével elmenni, annyira lebilincselte őket a játék és a mesei út.
Nem ismerted ezeket az embereket. Hogy születik meg benned, hogy mégis milyen mesékre lesz szükségük?
Erősen intuitív vagyok – bár ami az erősségem, az máshol problémám is: ráérzek a másik igényeire, és a magamé elé helyezem őket. Sokat dolgozom minden mesével, mielőtt mesélni kezdem. Jól megrágott, magamon ezerszer átszűrt szövegekké lesznek a kutatás és a mély megértés által. Színész vagyok: a hangom és a nonverbális eszköztáram kimeríthetetlen. Huszonöt évnyi színházi játék, improvizáció, drámapedagógia van a kezemben, kiegészülve a Boldizsár Ildikó neve által fémjelzett Metamorphoses meseterapeuta-végzettségemmel – elég gazdag kelléktár.
Neked van most aktuális meséd?
A jelenlegi élethelyzetemben azt látom magamról, hogy vasbocskorban megyek fölfelé egy égig érő hegyen, és még mindig nem látom a pihenőt, a hegy tetejét. Már három pár bocskort elkoptattam, de nincs megállás. Ha egyszer felérek, akkor viszont gyönyörű lesz más nézőpontból is rálátni a világra. Gyűjtögetem a szárny tollaimat, mint a Lotilko szárnyaiban (tunguzi népmese – a szerk.), amelyek segítenek repíteni. Az élet közepén a számvetés is fontos, hogy mi fér még bele. Az életem irányának változása mellett hatalmas energiákat emészt fel, hogy egyszerre igényelnek figyelmet a kisgyerekeim, valamint az öregedő szüleim, akik egyre jobban egy másik világban vannak, egy új gyermeki létben. Nehéz látni, hogy milyen kiszolgáltatott az élet a vége felé közeledve.
De mindez a feléd áradó bizalmat is jelenti a szüleid és a gyerekeid részéről. Hogyan adsz a fiaidnak férfias támpontokat?
A férfi létezési mód nagy rejtély számomra. Napi szinten kell keresnem számukra kihívást, ami az energiáikat is leköti, és megerősíti őket. Sziklára mászunk, biciklizünk, erdőt járunk, valami olyan fizikális aktivitásra hívom őket, amitől azt érzik, hogy legyőznek egy mamutnyi akadályt. Szerintem a fiúknál különösen fontos, hogy az érzéseikkel is összekapcsoljuk őket, hogy tudatosan lássák, miből adódnak a cselekedeteik. Az ösztönös indulataikat, vágyaikat, dühüket, hataloméhségüket, ami zsigerileg ott lüktet a férfierőben, meg kell tanulniuk az uralmuk alá hajtani, ahogy az érzéseikből fakadó tetteiket is.
Hasonló gondolatok közt foganhatott a Lélekmadár című, kisiskolásoknak szóló utaztatható előadásod is, ha jól gondolom.
A Karsai Veronika pantomimművésszel közösen készült interaktív előadásunk valóban azt a hiánypótló célt tűzte maga elé, hogy a gyerekek tudjanak a saját érzéseikhez kapcsolódni. A gyerekek ugyanúgy küzdenek az emóciók verbalizálásával, és hogy összekössék őket az életeseményeikkel, akár egy Budapesttől négy órányira levő kis faluban, akár a II. kerületi elitiskolában.
Megjegyzem, a felnőttek is.
Minden korosztálynál máshogyan kell ezt az összeköttetést segíteni. Szerencsés vagyok, mert Waldorf-iskolába járnak a gyerekeim, és ott a nevelési elveket összekapcsolják a gyerekek testi-lelki-szellemi érésével. Így a tananyag befogadását az adott életszakasz érési szintjéhez igazítják. A középső fiam például negyedik osztályba jár, ez nehéz időszak. Már nagyon erős a való világ betörése a gyermeki ártatlanságba. A suliban ők most az északi mitológiával, mesékkel foglalkoznak. Ezekben a történetekben ott dúl az a vad, szörnyűséges, rideg erő, amellyel ők magukban is küzdenek, de a mesék képei által szembesülnek vele, kiélhetik, és azonosulhatnak vele. Tíz-tizenegy éves kor körül a gyerekek átlépik a Rubicont, és megérkeznek az anyagi világba: mi mennyibe kerül, mennyi a villanyszámla, hány csillagévnyire vannak a bolygók, hány kilométerre van Csángóföld? Ez a töredezettség ideje, nem véletlenül tanulják a törteket ebben a korban, amelyben életfeladatuk, hogy 18-20 éves korukra újra összeálljon a saját életük kirakósa. A bal agyféltekét megmozdító racionális gondolkodást fontos ellensúlyozni a kreatív jobb agyfélteke használatával.
A kiszakadásról jut eszembe: idén is megszervezed a Derék Jankó Csángó Mesetábort?
Igen, Istennek hála, idén nyertünk pályázati pénzt erre célra – bevallom, az eddigi években a tábor szervezése mindig afféle bátor halálugrás volt, tíz éve nincs állandó szervezet vagy alapítvány, amely támogatná. Nagyon boldog vagyok, hogy az az iszonyú sok munka, amit ebbe Tátrai Vandával fektettünk, nem vész el, és ismét találkozhatunk a gyerekekkel. Tavaly az Abbázia Hotel Group segítségével öt tehetséges csángó gyerekünket havi ösztöndíjjal is tudtuk támogatni, ami hihetetlenül sokat jelent nekik. Nyelv- és hangszertanulásra, könyvekre, autóvezetésre fordíthatták a kapott összeget: gyakorlatilag bármire, ami értékes, és segíti őket az útjukon.
Az úton levésben nemcsak gyerekeket, hanem nőket is segítesz, ha nem is ilyen direkt módon.
Közel vannak hozzám a női sorsok, a 6szín Teátrumban játszom a Történetőrzőben. Ez a színpadi road movie nem csak színészi szempontból átmozgató kihívás, számomra sokkal fontosabb a benne megjelenő női erő. Éppen emiatt az évezredeken át megmutatkozó női erő miatt szeretnék felnőtteknek is tábort
szervezni – nőknek, persze. A nők nagyon sokat tudnak egymásnak adni, ha nem a boszorkányos, egymás ellen forduló erőiket élesztik fel.
Májusban a Jurányiban a CSET Fesztiválon mutatjuk be a Ki voltál, lányom? című életútdrámát, amelyet Csernus Mariann életéből ír Karafiáth Orsolya. Lesz még női erőket erősítő meseworkshopom is felnőtteknek.
Van még ilyen „árukapcsolásod”?
Az élet minden területét segítik a mesei képek. Júniusban Budapesten tartok gyerektábort a pszichodramatista piros kakaós Soós Dórival – szerintem nagyon jól hatnak egymásra ezek a területek.
Főnixszerűen tudsz lelkesedni is.
Az elmúlt években újabb és újabb módokat kellett kitalálnom a talpon maradáshoz. Örömmel tartok gyerekzsúrokat mesével, szerepjátékkal, próbatételekkel.
Itt látom azt a kezet, amelyről a belépésedkor beszéltél: Isten tenyere.
Mindig a saját utamat jártam. Elképzelhető, hogy néha leültem az út mellé, és kicsit kvaterkáztam a farkassal, aki próbált eltéríteni, hogy felfaljon, de mindig visszatértem az utamra. Ha visszanézek, azt látom, hogy az adott tudásszintemen hoztam meg a döntéseimet – de minden pillanatban dönthetünk másképp, hiszen „az élet apránként mutatkozik meg”.
Parti Judit
A portréfotók Kecskés Karina tulajdonában vannak