Hansági Ágnes irodalomtörténészt, Jókai-szakértőt, az SZTE egyetemi docensét kérdeztük többek között a gyerekirodalmi trendekről, arról hogy van-e konzervatív vagy éppen liberális gyerekirodalom, de szó esett a pártállami idők ifjúsági köteteinek túlélési esélyeiről is.
A gyermek- és ifjúsági irodalom trendjeit újabban megpróbálják szépirodalmi folyóiratok is feldolgozni. Ebben talán szerepe lehet annak is, hogy a korábbi évtizedekhez képest sokkal inkább gyerekközpontúak a családok, és az apák világa is a gyerekek körül forog.
Sőt: Varró Dániel kötete, az Akinek a lába hatos már azt a fordulatot jelzi, hogy a hagyományosan női beszélőkhöz kötött műfajok férfihangon is megszólalnak, az anya mellett az apa is beszélője ezeknek a versműfajoknak. József Attila persze paradigmát teremtett, Kovács András Ferenc vagy Parti Nagy Lajos is újraértelmezték az apai hangon megszólaló altatót, de Varró szövegeiben az apa nem a kivételes, emelkedett pillanat beszélője, hanem a mindennapi gyerekgondozást végző (egyik) személy.
Igen, a gyerekközpontúság valóban létező tendencia, de sajnos csak a gyerekek szerencsésebb, kisebbik hányada élvezi ennek az előnyeit. A mélyszegénységben élő gyerekek ebből nem sokat érzékelnek. A folyóiratok tematikus számai hiánypótló vállalkozások: az a folyamat, amely a világban a nyolcvanas években indult el, és mára a gyerekirodalom-kutatásában komoly, a mindennapokban is alkalmazható eredményeket hozott, nálunk új fejlemény. A mozgatója pedig az a kétségbeesett küzdelem, amelyet az olvasáskultúra megmentéséért folytatunk. Hozzá kell tennem: nem öncélúan.
Ha a társadalom elfelejt olvasni, olyan képességei mennek veszendőbe, amelyek nélkül nagyon nehéz lesz ezt a civilizációt megtartani. Elvesztése fenyegeti például azt a szolidáris, empatikus emberi magatartást, amely nélkül nehezen tudok elképzelni gyerekcentrikus családokat.
Egy-egy ifjúsági regény vagy mesekönyv megítélésekor sokszor gátolja az objektivitást az, hogy a könyvnek az elmúlt évtizedek alatt kialakult egyfajta legendáriuma, hogy esti mese vagy ifjúsági film lett belőle, így a szülők gyerekkori élményei okán egy-egy könyv „érinthetetlen” lett. Érzett ön is ilyesmit, amikor egy-egy kultikus könyvről írt?
Ilyen objektivitás vagy sterilitás bizonyosan nem létezik, de nincs is rá szükség. Az adaptációk a hangoskönyvtől a megzenésítésen át a színpadra állításig vagy a filmig hozzáadódnak a tapasztalatainkhoz, ahhoz a művészettapasztalathoz, amely a későbbi olvasási, szövegértési „eseményeinket” befolyásolja, alakítja. Ha jó a szöveg, akkor a korábban látott film nem térít el, hanem hozzáad az olvasási élményemhez: felfigyelek a különbségekre vagy azokra a nyelvi finomságokra, például egy szóviccre, ami a filmből óhatatlanul „kimaradt”. Az irodalmi művek különféle adaptációi, ha jók az adott művészeti ágban, inspirálják egymást. Azok a gyerekek, akik a Pesti Magyar Színházban látták a varázslatos Tündér Lala-előadást Halasi Dániel rendezésében, a zenés mesejáték bűvöletében élvezettel olvassák vagy hallgatják a regény felolvasását otthon. Amikor pedig a regényt olvassuk fel, akkor a verbális szövegre, az elbeszélésre figyel a gyerek, az foglalkoztatja a fantáziáját. Inspirálja egymást a két élmény, nem kioltja. A szakembert, amikor foglalkozik egy szöveggel, jó esetben csak a szöveg befolyásolja, amelynek persze lehet interakciója az adaptációval. De ez más történet: és nem arról szól, hogy én jobban tudok olvasni, mint a laikusok, hanem arról, hogy amikor dolgozom egy szöveggel, akkor az nem azonos azzal, mint amikor kedvtelésből olvasok. Hogy teljesen világos legyek: én is jól főzök és Bíró Lajos is jól főz, csak ez a két mondat teljesen mást jelent.
Az ifjúsági fantasy vagy fantasztikus mesék (például Michael Ende regényei) évtizedek óta ott vannak a magyar piacon. Amikor megjelentek itthon az ifjúsági kalandregények új generációi, akkor érezhető volt a „kiesett” néhány évtized, vagy azonnal fel tudtunk zárkózni?
A gyerekek, a fiatalok gyorsan ráharapnak az újdonságokra, azokra az új műfajokra, művekre, amelyek meg tudják őket szólítani. A „lemaradás” inkább a felnőtteket érinti, sokszor a szülők, mi, tanárok maradunk le az új ifjúsági trendekben. Tisztelet a kivételnek. A szerzők, a kiadók szerintem bátran kísérleteznek, ez a dolguk.
Bár a gyerekkor misztériuma Dickenstől Prouston át Ottlikig az irodalom örök motívuma. Nádas Péter Világló részletek című könyve és az új Bereményi-regény is mutatja: a gyerekkor az irodalom epicentrumában marad. Az újabb, gyerekkort idéző irodalmi szövegek segítenek abban, hogy ráirányítsuk a figyelmet a gyerekirodalomra is?
Különös fejleménye az utóbbi évek magyar irodalmának, hogy a „gyerekszáj” az egyik legfontosabb elbeszélői metódussá lépett elő. Dragomán regényei, A fehér király vagy a Máglya azt hiszem, komoly hatással voltak a legfiatalabb szerzői generációra. A tavalyi Pest Text novellapályázatának shortlistjére került szövegek nagyobbik hányada ezt az elbeszélői pozíciót választotta. Azt azonban, hogy az esztétikai, művészi irodalomban a gyerekkor fontos téma, elválasztanám attól, hogy a kifejezetten gyerekeket (és persze a gyerekeknek olvasó felnőtteket) megcélzó „gyerekirodalom” fókuszba került az utóbbi évtizedekben. A gyerekeknek szóló olvasmányok nagyobbik része úgynevezett használati irodalom: vagyis a saját jelenkorának szól, és ez nagyon jól is van így. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek nem volnának értékes szövegek, csak azt állítom, hogy éppen attól veszítik el a „tartósságukat”, amitől nagyon is alkalmasak arra, hogy egy adott pillanatban megszólítsák a gyerekeket. A jó gyerekirodalom ugyanis mindig szem előtt tartja, hogy a gyerekeknek más a nyelvi és persze a világismereti horizontja, mint a felnőtteknek. A gyerekek nyelve és világról való tudása akkor, amikor elkezdünk nekik mesélni és olvasni, még teljesen a jelenhez, az adott pillanathoz kötött. A „történeti”, az időben tőlük távoli és idegen megismerése hosszú folyamat, amelyben fontos szerepet játszik a gyerekirodalom és a történetmesélés, de ezen az úton csak lépésről lépésre lehet haladni. A szókincs és a világismeret bővítésében, fejlesztésében nincsenek „lóugrások”. Nagyobb lépések igen, ez elképzelhető, de ha túl sok az idegen szó és az értelmezhetetlen információ egyszerre, akkor a gyerekek értelmetlennek, unalmasnak érzékelik a mesét, a történetet, és elveszítik az érdeklődésüket.
Egy gyerekkönyv karrierje függhet attól, hogy az igényesebb portálok, lapok helyzetbe hozzák, vagy az esetek többségében még mindig a szájhagyomány futtat be egy-egy könyvet?
Mivel a gyerekkönyvet a gyerekeknek olvassák vagy gyerekek olvassák, ám a szülők vásárolják meg, a szülők értékítélete, döntései meghatározók ebben. Magyarországon nagyon sok új gyerekkönyv jelenik meg egy évben, ami ugyan örömteli, de valójában az az oka, hogy a kiadók a szűk árrés miatt kényszerpályán vannak.
Be lehet dobni egy szerzőt és nevet a női magazinokon keresztül, de ez önmagában kevés ahhoz, hogy egy gyerekkönyvből siker legyen, ahhoz az adott gyerekkönyvnek igenis kell valamit tudnia. Fordítva sajnos nem működik: hiába zseniális egy gyerekkönyv, ha csak kevesen tudnak róla, akkor ugyanúgy elsikkad, mint a silány, de agyonreklámozott könyvek.
A szájhagyomány hatásos, de ez már inkább a közösségi médián keresztül. És persze ezek viszonylag „zárt” láncok. A rendszeres, szülőknek, pedagógusoknak szóló szakkritikát nem pótolja. Persze ez megint a 22-es csapdája: a szakkritikának a pedagógust kellene megcéloznia, mivel azonban ő nem tud könyvet beszereztetni az iskolai könyvtárral „szolgálati úton”, maximum iskolai alapítványon keresztül, minimális mennyiségben, ezért a gyerekcipőben járó szakkritika is szerepzavarban van. Ha a pedagógusoknak, szakembereknek beszél, azzal nem a fizetőképes keresletet szólítja meg, a szülő pedig nem „szakember”, legalábbis a gyerekirodalom tekintetében nem az, még ha bele is tanul valamennyire.
Vannak a gyermek- és ifjúsági könyvek piacán úgymond nehezen magyarázható jelenségek? Olyanok, amiket még utólag is nehéz értelmezni? Valami, ami nem következett volna a trendekből, a korhangulatból?
Hogyne. Az igazán nagy, esztétikailag is időtálló művek mindig atipikusak. Csak az kalkulálható, amit gyorsan, egy-két évtized alatt elfelejtenek. Ez a gyerekirodalomra is igaz.
Mennyire volt jellemző az, hogy valaki népszerű ifjúsági könyveket vagy mesekönyveket írt, és az olvasóit később ügyesen megtartva rávezette a felnőtt könyveire is? Szabó Magda talán ebben ügyes volt, talán kicsit Nemes Nagy is, de mi a helyzet a kortárs szerzőkkel?
Ha megnézzük a mai gyerekkönyv-szerzőket, akkor inkább a fordítottja igaz. A legtöbben először felnőtteknek írnak, azután a szülővé válás vagy más hatására írnak gyerekirodalmat is. A XIX. század második harmadától vannak már „tisztaprofilú” gyerekkönyv-írók. Az idei évben Berg Judit jelentkezett a fiatal felnőtteket megszólító krimivel. Az őrzők talán meglepi a Rumini-rajongókat. Berg Judit azzal magyarázta a műfajváltást, hogy „felnőttek” azok a gyerekek, akik az ő könyvein váltak olvasókká, és nekik szeretett volna írni valamit.
Hogy érzi, az elmúlt 30 évben elvégeztük-e azt a szelekciót, mely kiválogatta volna a pártállami időkben (némi ideológiai mázzal is bevont) megjelent ifjúsági könyvek közül azokat, amelyek fenntartásokkal ugyan, de értékesnek találtattak? (Például Tatay Sándor Puskák és galambok vagy Bodó Béla Brumi-sorozata, stb.)
Ezt a szelekciót az irodalom, az olvasók maguk elvégzik. Az irodalom annyiban, hogy a rossz, hatástalan irodalmi szöveg nem íródik „tovább”, nem inspirálja a születő irodalmi szövegeket. Amikor Kollár Árpád A Völgy, írta Tárkonyban Kormos István Vackorját „idézi”, az új szövegben azért emelkedik ki Kormos verses meséjének részlete, mert első osztályú irodalmi szövegről van szó. Az ideologikus, rossz művekkel ez nem tud megtörténni. A könyvkiadók nem adnak ki olyan könyveket, amelyek biztos kudarcra vannak ítélve, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szólalnak meg. Januárban egy gyerekirodalmi konferencián a vitában szóba került például Gajdar 1940-es ifjúsági regénye, a Timur és csapata, amely szándéka szerint persze képviselt egy ideológiát, de ez a regény azért válhatott akár az én generációm számára is meghatározó olvasmányélménnyé, mert amikor gyerekként ezt olvastuk, ebből az ideológiai mondanivalóból semmi nem jött át, a kalandregény, az, hogy a gyerekek segítenek másoknak, sokszor felnőtteknek is, vitte a jól bonyolított történetet. A legtöbben felnőttként döbbentek csak rá, hogy hová is vonultak be, milyen hadseregbe azok, akiknek csillagot festettek a kapujára. Pedig a családi történetekből, a privát elbeszélésekből azért lehetett tudni egyet s mást a Vörös Hadseregről már akkor is, de a történelmi tudásunk és a fikció csak jóval később ért össze.
A kétezres években olyan irodalomtörténészek álltak a Harry Potter-jelenség mellé, mint Margócsy István, azt mondván, hogy ez a könyvsorozat afféle mézesmadzag lehet a gyerekek számára, és sokaknál megmarad majd az olvasás szeretete. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a fantasyt mintha jobban megtűrné már az elitkultúra, mint a korábbi évtizedekben?
A Harry Potter-sorozat több tényező együttállásának köszönhette a sikerét. Egyrészt a populáris irodalom kilencvenes évekbeli emancipációja nélkül bizonyosan másként alakult volna a sorsa. Arra gondolok, hogy mára sokkal világosabban elvált a nyelvet a művészet alapanyagaként használó irodalom és az a populáris irodalom, amelyik a nyelvhasználat egy sajátos, de nem művészi módja fikciós történetek elbeszélésére.
A populáris irodalom ma már nem akar művészetnek látszani, sőt, gyakran éppen a fordítottját figyelhetjük meg, a művészi regények akarnak populárisnak látszani.
A Harry Potter-történetek mozgatórugói emberi értékek, barátság, hűség, bátorság, és legfőképpen a szeretet. Magának Harrynek az élettörténetében is fontos motívum, hogy a varázstalan muglik szemben állnak azokkal, akik hisznek a csodák, a varázslat erejében; hogy a világban az embereket (gyerekeket és felnőtteket) összekötő szeretet irritálja azokat, akik nem élik meg a szeretetet, amelyik egyedüliként képes arra, hogy jó értelemben szolgáljon. És persze minden történet ebből az alapkonfliktusból indul ki, abból, hogy miként próbálja a gonosz, Tudjukki, megvetni a lábát ebben a világban. Van benne egy kis adag bátran vállalt pátosz és nagy adag humor.
A fantasy konjunktúrája hasonló okokra vezethető vissza, a párhuzamos világok, a felnőtteknek szóló mesék sok olyan dolgot engednek kimondani, ami a realista történetekben ma nem beszélhető el. A szekularizált világban sokak számára óriási teher a metafizika hiánya, a fantasy bizonyos mértékig ezt a metafizikahiányt pótolja, nagyjából ugyanúgy, mint a túlfeszített egészségkultúra vagy a vegán ideológia.
A gyermek- és ifjúsági irodalom vásárlásakor leképeződik-e a szülők politikai preferenciája? Azaz: vannak „konzervatív gyerekkönyvek” és vannak liberális értékeket artikuláló munkák?
Visszakérdezek: az a mese, amelyikben a kiskondáshoz hozzáadja a király a lányát, konzervatív vagy liberális? Mert ha a szó szoros értelmében nézem, akkor ez egy nagyon liberális mese. Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert ahogyan ma a közbeszédben ezt a két kategóriát használják, az ellenáll mindenfajta filozófiai vagy politikatörténeti, történelmi ismeretünknek. Ahogyan az olvasók, a gyerekkönyvek is sokfélék. Amikor az ember könyvet választ, nyilván világszemléleti kérdéseket is figyelembe vesz. Például a Gyere velem templomba! című kukucskálós lapozót biztosan olyan családok veszik, akiknek fontos a hitük gyakorlása, a kötet a legmodernebb grafikai, nyomdatechnológiai megoldásokkal él, lenyűgözően korszerű a szemlélete. Nem mondanám rá, hogy konzervatív. De az a tapasztalatom, hogy ahogyan a minőségi paletta is széles, szemléletileg is széles az olló. Nem tudnék krétával húzni egy vonalat, amelyiknek a mentén a gyerekkönyvek egyértelműen ide vagy oda sorolhatóak. Szerencsére.
Ha a meseolvasásnak vannak trendjei, akkor most mennyire népszerűek a magyar népmesék? Ugyebár a kecskeméti stúdióban készült Magyar népmesék rajzfilmsorozat nagy népszerűséget hozott a '70-es-'80-as években a magyar népmeséknek, de vajon kitart ma is ennek a hatása?
A mesemondás ma reneszánszát éli, és Az év gyerekkönyve-díjas Zalka Csenge Virág válogatása, a Ribizli a világ végén kitűnő példa arra, hogy miként lehet a hagyományos mesenyelv megőrzésével a mai gyerekek számára élvezhetően elbeszélni ezeket a népmeséket. A rajzfilmsorozat szerintem nem avult, inkább a korábbi évtizedekben kiadott gyerekeknek szánt válogatások koptak meg. A felgyűjtött népmesékből mindig komoly filológiai „beavatkozással” lehetett csak gyerekeknek szóló válogatásokat összeállítani, hiszen azok a mesék, amelyeket az adatközlők a gyűjtőknek elmeséltek, általában nem gyerekeknek szóló mesék voltak. A mesemondás hagyományos formái ráadásul egy olyan közösségi rituálén alapultak, amelyet a modern olvasó nem ismer. A hagyományos mesemondás közösségi esemény volt, olyan performansz, amelynek nemcsak a mesemondó, hanem a mesehallgató is aktív, cselekvő résztvevője. Egy gyerekeknek szóló népmeseválogatás értelemszerűen nem arra szolgál, hogy ezeket a helyzeteket „reprodukálja”, az viszont fontos, hogy az írásos kultúrában is szolgálja a meseolvasás, a felolvasás rituáléit. Mészáros Márton kollégám írt arról egy kitűnő tanulmányában, hogy a felolvasás, meseolvasás a XXI. századi ember számára mennyire intim, a szűk családi körhöz kötődő esemény, egyfajta családi rituálé, amely a szülők és gyermekeik interakciójára épül. Amennyire meg tudom ítélni, ez áll a legközelebb a mesemondás archaikus alkalmaihoz. Azokon a nyilvános mesemondási alkalmakon ugyanis, amelyekre jegyet lehet vásárolni, a közönség és a mesemondó nem alkotnak összeszokott tudásközösséget. Ennyiben talán távolabb vannak attól a hagyománytól, amelyet fel akarnak éleszteni, de ez nem baj, mert ha megteremtődik a mesemondó és a hallgatósága közötti „kémia”, akkor találtak egy formát, amely a mai médiakultúrában is működőképes.
Hogyan hat ma a meseterápia a mesefogyasztásra? Voltak mesék, amelyeket a sokféle terápia hozott úgymond ismét divatba?
A gyermekpszichológia és a pedagógia mindig is használta a meséket, a ma divatos „meseterápiák” egy része, különösen, amelyeket hétvégi gyorstalpalókon lehet elvégezni, nem rendelkeznek tudományos megalapozottsággal vagy háttérrel. Az ilyen üzleti vállalkozások hatása általában lokális és rövid távú. A művészet egyik fontos társadalmi funkciója mindig is az volt, hogy segítette a befogadóját élni. Egyszerű dolgokra kell itt gondolni: például aki olvas, nem unatkozik.
Az olvasás azzal, hogy dinamizálja az érzelmeket és a gondolkodást, a fantáziát: ösztönzést ad és kreatívabbá tesz.
Aki megismeri mások történetét, nem hiszi azt, hogy ő a teremtés vesztese, hiszen szembesül azzal, hogy másokkal is történnek rossz, alkalmasint sokkal rosszabb dolgok, és a krízisek lehetséges megoldására is talál példát. K. Ludwig Pfeiffer fogalmazott úgy: a művészet megóvja a társadalmakat a „kiszáradástól”. Ahogyan a testünket a séta, a sport, a mozgás képes fitten tartani, a művészet az érzelmek és gondolatok „edzésével” az ember mentális egészségének a karbantartója. Aki a fogyasztásban érdekelt, persze nem fogja azt mondani, hogy hallgasd a Klasszikrádiót és járj könyvtárba, és máris sokkal jobb minőségűek lesznek a mindennapjaid. Pedig mennyivel egyszerűbb és olcsóbb lenne.
Poós Zoltán
Fotók: Bach Máté/IGYIC