A gyerekeid miként reagáltak a koronavírus okozta krízisre, hogyan tudtátok elmagyarázni nekik, hogy szűkült az életterük, nem mehettek bárhova és bármikor?
Az első hír, amivel találkoztak, az iskolák és az óvodák bezárása volt. Épp egy baráti családnál vendégeskedtünk a hír bejelentésekor, a gyerekek egy része fent maradt és feszülten várta velünk együtt azt, amiről már hallhattak minket beszélgetni. Izgalommal fogadták, és egész úton hazafelé erről beszélgettünk.
Másnap kezdetét vette az edukálás is, először beszélgettünk velük a koronavírusról, a higiénés szabályokról, arról, hogyan tudunk védekezni, és mire érdemes figyelnünk. Igyekeztünk minden kérdésükre válaszolni. Őszintén beszéltünk arról, hogy mi magunk is aggódunk, és időnként elbizonytalanodunk, mert nem tudjuk mindenre a választ. De amire igen, arra tudunk válaszolni. Az a krízis, amit mi felnőttként élünk meg, őket most elkerüli, mert nem látnak minket kiborulni a vírus miatt, nem látják, hogy pánikolunk. Igyekszünk számukra biztonságot nyújtani minden körülmények között.
Ami nálunk a nehézséget jelentette – és jelenti mind a mai napig, bár már rengeteget finomodott –, az az online otthonoktatás összehangolása a home office-szal és a háztartás vezetésével, egyéb teendőkkel, két kisiskolás és egy óvodás korú gyerek mellett. Ez rendkívüli erőfeszítést jelentett kezdetekben – én magam is többször kiborultam miatta, mert igyekeztem minden területen megfelelni. Mára a férjemmel kialakítottunk egy olyan napirendet, ami nálunk bevált, és igyekszünk nagyobb felelősséget tenni a gyerekekre. Dönthetnek az iskolai feladatok elvégzéséről, és bevonjuk őket a házimunkába is. Én magam pedig próbálok egyre autonómabb lenni az oktatással kapcsolatban.
Ha valaki ebben az időszakban zavart észlel a gyerekénél, mit tehet, hova fordulhat, milyen praktikákat vethet be?
Attól függ, mit értesz zavaron, és milyen életkorú gyerekről beszélünk. Ha egy gyerek bizonytalan, szorong, aggódik, az most természetes és adekvát érzés, különösen egy kamasz esetében, aki életkorából adódóan egyébként is fejlődési krízisben van. Erre a krízisre érkezik meg mindaz, ami a társadalomban zajlik.
Egy szorongó gyerek esetében tovább nőhet a szorongás, főleg, ha válogatás nélkül találkozik online tartalmakkal, és a szülei is hasonlóan szoronganak, nem tudnak számára érzelmi támaszt nyújtani.
Én alapvetően megelőzéspárti vagyok, azaz érdemes előre gondolkodnunk, kereteket adnunk a gyereknek, és ezzel megteremtjük számára a biztonságot is, amiben egy problémát is könnyebben tudunk majd kezelni. Ha van egy napirend, ha vannak világos és érthető szabályok, amiket egy nagyobb gyerekkel már közösen is alkothatunk, sokat tettünk az érzelmi biztonságért.
Esténként átbeszélhetjük a nap során felmerült nehézségeket és pozitívumokat is. Mindig emeljük ki és erősítsük meg szülőként a gyerekeinkben azt, amikor az elvárt viselkedésnek megfelelően képesek viselkedni. Hosszú távon ugyanis a jutalmazás hatékonyabb viselkedésváltozáshoz vezet, mint a büntetés.
Ha pedig elbizonytalanodunk abban, szüksége van-e a gyereknek segítségre, érdemes konzultálnunk egy szakemberrel. A koronavírus kapcsán több ingyenes online segítő platform jött létre. Itt egy másik is például.
Sok gyerek a karantén időszaka alatt nem tudja elfoglalni magát, és a telefont nyomkodja. Kínálhatunk nekik más alternatívát, amikor minden játék lassúbb, mint a telefonon található programok?
Szerintem dolgunk is kínálni, mert a bezártság mentén adja magát a sok okoseszköz, ráadásul a tanulásra is ezeket használják most. Sőt, az óvónők is rengeteg online tartalmat küldenek. Fontos, hogy keretezzük az eszközhasználatot időben és térben is. Minden család alakítsa ki maga számára azt, ami a családi rendszerbe, értékekbe most belefér. Például hétköznap egy órát lehet számítógépes játékkal játszani, de ezt a vacsoraasztalnál nem lehet tenni stb.
Ha vannak ezzel kapcsolatos szabályok, akkor következmények is legyenek, ha a gyerek azokat nem tartja be.
Ha következetesek tudunk maradni, a gyerekek elfogadják a szabályokat, és képesek lesznek betartani azokat.
Az a fontos, hogy a képernyő előtt töltött időt mozogja le egy gyerek, legyen sokat a szabad levegőn, legyen lehetősége a szabad játékra. Gyakorlatilag bármi lehet egy játék kiindulópontja, így, ha elegendő inger éri a gyereket, rá tud kapcsolódni, és a fantáziáját használva játékba futtatja ki.
Más a helyzet a kamaszokkal, akiknél most a személyes kapcsolat megszűnt, és a számukra oly fontos kortárscsoport csak virtuálisan létezik. Ehhez pedig szüksége van a telefonjára. Ez nyilván új kérdéseket vet fel, amiket közösen kell megbeszélni, és úgy érdemes megállapodni, hogy konszenzus jöjjön létre a kérdést illetően.
Meseterapeutaként is dolgozol. Milyen meséket ajánlanál ebben az időszakban, hogyan dolgozhatják fel azokat gyerekek és szülők együtt?
Boldizsár Ildikótól azt tanultam, hogy minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja. Ennek is, amiben most élünk. És bár vannak közös pontok, de mindannyian más élethelyzetben vagyunk, más nehézségekkel küzdünk és másnak örülünk. Ezért nincsen olyan mese, ami a koronavírus okozta szorongást enyhíti, vagy éppen választ ad a magányosságunkra, frusztrációnkra. Csak olyan van, ami egy adott gyereknek, az ő családjának adhat muníciót, de ehhez nagyon pontosan ismernünk kell a gyereket, az ő élethelyzetét, a gyerek és az élethelyzet mintázatát, illetve a mese mintázatát. Ha ez mind egybevág, illeszkedik, akkor megvan a mese, amit kerestünk, ami segíthet. Ezt hívja a Metamorphoses Meseterápiás Módszer „mintázat-módszernek”.
Amit most tehetünk, az az, hogy mesélünk: mindegy, hogy fejből vagy könyvből, de sokat meséljünk, mert a mese most összehoz, kapaszkodót nyújt, együttes élményt ad, segít a problémákra válaszokat találni. Nem kell a meséket „feldolgozni” a szülőknek a gyerekkel együtt, ne magyarázzuk, miről szólt, és ne kérdezgessük a gyereket arról, hogy megértette-e a mese tanulságát. Csak meséljünk, és hagyjuk, hogy a gyerek a saját kognitív érettsége mentén annyit vegyen ki belőle, amire készen áll.
„Ha egy gyerek eljátssza a mesét, vagy magától rajzol hozzá, az szuper, de erre ne mi biztassuk, mert az nagyon didaktikussá teszi. Nem kell a mese helyett dolgoznunk, az nélkülünk is ad válaszokat.”
Én alapvetően népmesékkel dolgozom, amelyek egyfajta rend mentén épülnek fel, így sokat segíthetnek minden időben. Megmutatják, hogy egy felborult rend, egy konfliktus hogyan rendeződik a mese végére, milyen problémával állunk szemben, a próbatételeken keresztül, a segítőkkel közösen hogyan jutunk el a megoldásig. Mintát nyújt sokféle viselkedésre, amit aztán ki is próbálhatunk, hogy segít-e.
A legkisebbek szeretik az úgynevezett énmeséket (amikor a főhőssel hasonló dolgok történnek, mint vele) és a láncmeséket (például: A kóró és a kismadár), az óvodások és a kisiskolások az állatmesékből tanulhatnak sokat (például hogyan lehet egy váratlan problémás helyzettel megküzdeni, mi jár annak, aki a közösség ellen fordul stb.). A hosszabb varázsmesék pedig megmutatják, hogy az életben vannak nehézségek, amiket képesek vagyunk leküzdeni, ha harcolunk, és szembeszállunk a gonosszal. A küzdelem az emberi élet része, és ha igazán kitartóak vagyunk, végül győzni fogunk, így elnyerjük méltó jutalmunkat is. Ez a fajta rendeződés minden magyar népmesében megtalálható.
Ebből is látszik, hogy nem nagyon tudunk mellényúlni, ha egy gyereknek úgy választunk népmesét, hogy figyelembe vesszük a kognitív érettségét és az életkori sajátosságait. Segít, ha megteremtjük a mesélés hangulatát mesegyertyával, csengővel, ami jelzi a gyerek számára, hogy most valami ismerős következik. Ez az ismerősség pedig hosszú távon biztonságot nyújt majd számára.
A koronavírus rengeteg társadalmi problémára, az ember sérülékenységére, a fogyasztás tarthatatlanságára figyelmeztet. Alakíthatók annyira a gyerekek, hogy mi, akik gyorsított tempóban élünk, egy általunk nem ismert, a miénknél lassabb világra vezessük rá őket? Nem túl nagy kihívás és teher mentálisan, hogy a gyerekekben is azt kell tudatosítanunk, a fennmaradás érdekében szakítaniuk szükséges az eddig ismert „életformájukkal?”
Szerintem erre még most, ebben a szakaszban nem tudunk válaszolni. A koronavírus még tart, nem múlt el, mi még egy krízis kellős közepén vagyunk, sokszor nem tudunk kellően reflektáltan jelen lenni a saját életünkben, pláne nem tanulságokat levonni arra vonatkozóan, mi lesz ezután.
Ha vége lesz, és látjuk a következményeit, akkor tudunk majd arról gondolkodni, hogyan tovább. A szorongás nem tesz produktívvá.
Ahhoz, hogy egy gyereket alakítsunk, először a saját válaszainkat kell megtalálnunk, mert csak így tudunk elég hitelesek lenni. A gyerekek rugalmasak, jól alkalmazkodnak, és a mintakövetés által lemintázzák majd azt, ahogyan mi élünk. Nem tudjuk más életformára vezetni őket, mint amilyet mi magunk is élünk.
Ayhan Gökhan