Az Ezeregy nappal meséi – Kilencvennyolc török népmese Kúnos Ignác lejegyzésében című kiadvány fordítójaként (ITT írtunk róla korábban – a szerk.) miért tartja fontosnak, hogy eljusson a magyar olvasóhoz a kötet? A magyar és a török kultúrtörténetben mit jelent Kúnos Ignác munkássága, a török kultúra iránti megszállottsága, szakmai elköteleződése?
Kúnos Ignácra illik a mondás, miszerint senki sem próféta a saját hazájában: Magyarországon a szűk szakmabélieken kívül alig-alig ismerik. Törökországban azonban más a helyzet: a törökök népköltésük felfedezőjét tisztelik benne. Tudnunk kell, hogy a török irodalmi nyelv, az „oszmánli” telis-teli volt arab és perzsa szavakkal, s az írástudók ennek magasából lenézték a durvának nevezett népnyelvet, a népi irodalomról pedig egyszerűen tudomást sem vettek.
Kúnos ezt hallotta tanárától, Vámbéry Ármintól is, de mert hitt a folklór feltétlen létezésében, alig huszonhárom évesen elindult felfedező útjára, s ő lett a török népköltés szinte minden ágának, a népdalok, a négysoros manik, a Naszreddin Hodzsa-anekdoták, az árnyjáték karagöz- és a népi ortaoyunu- és meddah-előadások szövegeinek első lejegyzője és kiadója, s ő nyitotta meg a „boszporuszi tündérvilág” és „Adakálé mesekertje”, azaz a török népmesék kapuját is.
Ugyanakkor nemcsak felfedezője és ismertetője, de bizonyos tekintetben megmentője is a török népköltés kincseinek, egyrészt, mert az ada-káléi gyűjtés után nem sokkal az al-dunai szabályozás következtében örökre ellepte a víz e török lakta szigetecskét, másrészt mert az ország igazodása a nyugati kultúrához és a technikai fejlődés lassú halálra ítéli a népi kultúrát.
A karagöz- és az ortaoyunu- előadásokat például már az ő első útja idején is csak bizonyos helyeken és adott alkalmakkor lehetett látni, s mire néhány évtized múlva újra arrafelé járt, már kimentek a divatból. Így az ada-káléi népdalokat és népmeséket, valamint e népi játékok jó néhány szövegét éppen az ő lejegyzése mentette meg az utókor számára.
A szigetet elhagyva rövid időt töltött a bulgáriai törökök között, majd Anatóliába utazott. A gyűjtés mellett a publikálást sem hanyagolta el, már törökországi tartózkodása idején több tanulmánya jelent meg, többek között azok a népdalgyűjtemények, amelyek folklórkutatásának az alapjait képezik; majd hazatérése után is egymás után sorjáztak művei. A magyar és a török mellett publikált németül, sőt angolul is, így a török népköltés kincseit mind a tudományos világ, mind a széles olvasóközönség számára hozzáférhetővé tette. Az anatóliai és ruméliai török nyelvjárások és népköltési alkotások bemutatásával részt vett Wilhelm Radloff Proben der Volksliteratur der türkischen Stämme címmel 1866 és 1907 között megjelent tízkötetes hatalmas sorozatában. 1925–26-ban a török kormány meghívására Isztambulban és Ankarában előadásokat tartott.
Több mint egy évszázaddal korábbi világba vezetnek gyűjtései, mégis azt tapasztaljuk, hogy a tér- és időbeli távolság ellenére ismerős közegbe érkezünk. Ahogyan Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja során felfedezte a magyar és a török népzene rokon vonásait, úgy ismerhetünk rá a Kúnos-gyűjtésekben a közös motívumokra.
A mesegyűjtés azonban nem volt könnyű feladat, hiszen a mesével akkoriban leginkább nők és gyermekek múlatták az időt, egy messziről jött férfiember számára pedig ezekbe a körökbe nem volt bejárás. Kúnosnak azonban szerencséje volt: először a magyar szabadságharc menekültjéből, Farkas Adolfból lett Macar Osman paşa, és Kúnos az ő leánya, Nigâr hanım (az első jelentős török költőnő) szalonjában hallhatott két mesét, majd egy másik menekült magyar, „Szilágyi Efendi” révén jutott hozzá továbbiakhoz. Ennek köszönhetően a gazdag török népmesekincs legkorábbi lejegyzése származik Kúnostól: az Oszmán-török népköltési gyűjtemény I. kötetében (kiadta a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1887) 74, az Oszmán-török népköltési gyűjtemény és népdalok címmel megjelent II. kötetben pedig (kiadta a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1889) további 24 mese olvasható. A lejegyzés során Kúnos az Oszmán Birodalomban használatos arab írás helyett latin betűs transzkripciót alkalmaz. Ezek az autentikus lejegyzésű török népmesék − már csak nagy számuk miatt is: 98 meséről van szó − páratlan kutatási lehetőséget nyújtanak a magyar összehasonlító mesekutatás számára.
Hogyan találta meg önt a feladat, s van-e valamilyen szimbolikus jelentősége, üzenete annak, hogy a kötet most jelent meg?
Évtizedekkel ezelőtt került a kezembe Kúnos Ignác Türk Halk Edebiyatı című munkájának 1978-as isztambuli kiadása. Elbűvölt az a világ, amelybe a könyv bevezetett, és az a közvetlen hang, ahogyan Kúnos a gyűjtőmunkájáról és a török népköltés különböző műfajairól beszél. Ez a mű tulajdonképpen az említett 1925–26-ban tartott előadásait tartalmazza, s bár három török kiadást is megért, magyarul nem jelent meg. Úgy gondoltam, hogy mégiscsak magyar szerzőről van szó, és a mű tárgya több ponton is kapcsolódik a magyar kultúrához, ezért több kiadónak is felajánlottam fordításra. Végül Ender Arat, az akkori török nagykövet hathatós támogatásnak köszönhetem, hogy magyarul is megjelent A török népköltés. (Kúnos Ignác török nyelven tartott egyetemi előadásai ((1925−26)), fordította Tasnádi Edit, Terebess Kiadó, Budapest, 1999.) Ez a könyv egyébként ékes bizonyítéka annak, hogy Kúnos maga is kiváló mesélő volt.
Miután felfedeztem a transzliterációs módszerrel lejegyzett és szinte ismeretlenül maradt 98 mesét, újra elkezdtem kiadót keresni, mert úgy gondoltam, hogy e a közel másfél évszázados autentikus anyag fontos forrást jelenthet az összehasonlító mesekutatók számára.
A török folkloristák természetesen nagy becsben tartják Kúnos munkásságát; a hatvanas években például a mesékből több kisebb válogatást is kiadtak (több török ismerősöm is nosztalgiával emlékszik ezekre a gyermekkori olvasmányokra); de az utóbbi időben – hogy miért, nem tudom − mintha felbolydult volna valami Kúnos körül. Meral Ozan két tudományos munkát is szentelt ezeknek a gyűjteményeknek, így végre Törökországban betűhív átírásban elérhetővé vált a mesegyűjtemény, s így − Kúnos pontos lejegyzésének köszönhetően − még a török nyelvtörténet kutatói is hasznosan forgathatják.
Ugyanakkor valami egészen különös dolog történt. Szinte egyszerre két kiadó fordíttatta le Kúnos angolul, 1913-ban Londonban kiadott válogatását törökre. Így a 44 „török tündérmesé”-t most két különböző fordításban olvashatják a törökök: saját népmeséiket két különböző fordítótól.
Van hasonlóság a magyar és a török népmesék között?
A népmesékről is elmondhatjuk, hogy nem ismernek határokat. A motívumok körbejárják az egész világot. Találkozhatunk itt az Ezeregyéjszaka meséiből ismerős motívumokkal éppúgy, mint olyanokkal, amelyek a Grimm-mesékből ismerősek számunkra, és nagyon sok olyan mesével, amely többé-kevésbé megfeleltethető egy-egy magyar népmesének; sőt, akadnak olyanok is, amelyekben elég a padisah fia helyett királyfit szerepeltetni − s máris mintha eredeti magyar népmesét olvasnánk.
A népmese szájról szájra terjed. Vajon Kúnos lejegyzései mennyire hűek az eredetihez, hány változáson mehettek át?
Kúnos részletesen beszámol arról, hogyan folyt a gyűjtés. Szilágyi Dániel, a negyvenkilences menekültből lett isztambuli antikvárius Hüsni nevű írnoka volt a segítségére: ő meséltette el magának az édesanyjával és más idős asszonyokkal a meséket, majd öntötték írásba ketten Kúnossal, amit az gyorsan lejegyzett. Ez a közvetett módszer valamivel szikárabb előadásmódot eredményezett, de a mesetörténetek megörökítése abszolút hitelesnek mondható. A Szótlan szultánkisasszony címmel Kúnos Ignác saját, szabadabb fordításában megjelent meséi árulkodnak arról, milyen színesen tudott ő maga mesélni.
„Törökországban nincsen nincs – tartja egy mondás. Azaz bármi megtörténhet, előfordulhat.” – nyilatkozta korábban. Igaz ez a népmesékre?
Természetesen sok csodálatos dolog esik meg a népmesékben, de azért azt nem mondanám, hogy bármi megtörténhet. Van valamiféle logikájuk, éspedig olyan, amitől otthonosan érezhetjük magunkat ebben a világban. Számomra e mesék kristálytiszta török nyelve mellett éppen ez az otthonosság volt a legnagyobb élmény. A többit a szakemberekre bízom.
Ayhan Gökhan
Fotók: Bach Máté/IGYIC