Fotó: Archív

Interjúk

Vissza
  • 2020.05.11
  • Ayhan Gökhan

„A legjobb az lenne, ha békén hagynánk a gyerekeket”

Rofusz Kinga illusztrátorral Ayhan Gökhan beszélgetett.

Illusztrátornak születni kell, vagy tudatosan azzá válik az ember?

Többféle út létezik. Én abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy tízéves korom környékén úgy határoztam, egész életemben rajzolni fogok. Nem tudtam, hogyan néz ez majd ki a valóságban, de határozott elképzelésem volt róla.  Soha senki nem akadályozott ebben a tevékenységemben, a szüleim egyszer sem szegezték nekem a kérdést: „rendben, hogy rajzolsz, de te ebből meg fogsz tudni élni?” Felnőttként tudatosult bennem, mennyire jó pedagógiai módszert követett az édesanyám és az édesapám. Most, hogy tanítok egy rajziskolában, a fiatalok jelentős részénél tapasztalom, micsoda tragédia, hogy hosszú idő után jönnek rá a polgári foglalkozásukat illetően: „De hát én nem is ezt akarom csinálni!”

Milyen tanulmányok segítették a tervei megvalósításában?

Az Iparművészeti Főiskolán, animáció szakon tanultam, azt követően tíz évig egyedi filmeket készítettem. Nagy vágyaim közé tartozott az illusztráció. Sokáig nem volt rá módom, nem kopogtattam kiadók ajtaján, hogy adjanak már valamilyen könyvet. Annyit tettem az ügy érdekében, hogy jelentkeztem a bolognai illusztrációs pályázaton, majd amikor beválogatták a munkám, találkoztam Sárkány Győzővel, rajta keresztül jutottak el több helyre a munkáim. Az első felkérés Sándor Csillától érkezett, Schein Gábor: Irijám és Jonibe című könyvét illusztrálhattam.

Schein Gábor: Irijám és Jonibe
Fotó: Csodaceruza

Több helyen azt nyilatkozta, a gyerekkori rajzaiból nem maradt meg semmi. Fel tudja idézni, nagyjából miket rajzolt, milyen figurák érdekelték?

Szinte minden érdekelt. Valahogy nem tűnt fontosnak, hogy megtartsuk az akkori rajzaim. Nincs bennem hiányérzet utólag, hogy elvesztek.

A kedvenc mesekönyvei mintájára is rajzolt?

Nem, de például tetszettek Reich Károly, Kass János művei, valamint Heinzelmann Emma munkáit szintén nagy örömmel nézegettem, megfogott a teremtett világ groteszksége. A későbbiekben Keresztes Dóra munkái ragadtak magukkal.

Az első illusztrációs munkája előtt volt önben félelemérzet?

Furcsa helyzet: hosszú várakozás előzte meg az első könyvillusztrációm, majd amikor megkaptam a lehetőséget, megkörnyékezett a félsz, noha a munkában nem tett rám bénító hatást. Éreztem, nagyon nekem való a Schein-szöveg, közel áll hozzám, izgalmas volt vele dolgoznom. Akkoriban még kevés ismerettel rendelkeztem arról, valójában hogyan kell nekifogni egy könyv illusztrálásának, az ösztöneimre, belső sugallataimra hagyatkoztam. Megjegyzem, ennyi idő után sem gondolom azt, hogy a mostani fejemmel másképp nyúlnék hozzá.

Ha az ember ránéz egy szövegre, alkalmasint képek jelennek meg a szeme előtt, a fantáziája navigálja. Amikor dolgozik, az először látott és a tudatosan akart képek között mennyire fedezhető fel hasonlóság?

„Egyszer sem fordult még velem elő, hogy a szöveg elolvasása után azonnal következett volna a munka. Ahhoz, hogy bármit kezdeni tudjak az adott könyvvel, hetekre van szükségem. Általában hagyom kifutni, hogy kikristályosodjon, pontosan lássam, mit és hogyan szeretnék.”

Előfordul, hogy képileg annyira gazdag egy szöveg, hogy megbénítja?

Velem szerencsére még soha nem történt ilyen. Képileg azt szeretem megtalálni a szövegben, ami konkrétan nincs benne megírva. Mindig a nyomába eredek a szöveg kibontatlan részeinek, nagyon élvezetes, inspiráló vállalkozás.

Feltárja a szövegben hordozott mélyebb jelentést.

Igen, ez mindig izgalmas játék. Különben ez lenne az egyik dolga az illusztrátornak.

Ez mindig a felnőtt, vagy inkább a felnőttben élő gyerek értelmezése?

Azt hiszem, a bennem élő gyermeké. Fontos lenne, hogy a gyerek mindenkiben megmaradjon. A saját gyerekeimnél látom, mennyire kell vigyázni arra, hogy ne akarják hamar a felnőtté válást, hagyni kell, hogy minél tovább maradjanak gyerekek. A játékra való képesség a legfontosabb, ha ez megvan egy felnőttben, normálisan tud élni. A felnőttek nagy része idő előtt elveszti a benne élő gyermeket. A játékosság soha nem valami gyerekes dolog, magasabb rendű, mindennél nemesebb tartalmat hordoz.

A játékosság a munkáján kívül is megjelenhet valahol?

Igen, méghozzá úgy, hogy bennem van. A játékosság egyik alapja a kíváncsiság. Én nagyon kíváncsi természetű ember vagyok, sajnos az emberek hamar lemondanak erről a tulajdonságról, mert úgy ítélik meg, hogy ez inkább hátrány, mint előny.

Egy-egy mesekönyvnél, ami nagyon tetszik önnek, nem kísértette meg az újrarajzolás vágya?

Történt már olyan, hogy rettenetesen tetszett valami, és elképzeltem, én hogyan nyúltam volna hozzá. Vegyünk például egy klasszikus mesekönyvet, nemegyszer ezerféle illusztráció létezik ugyanabból a szövegből.

Másképp kell bánni vele, mint a kortárs szöveggel?

Sok mindentől függ. Egyrészt meghatározza a kiadó, másrészt, ha egy klasszikus mesét átír egy kortárs író, az befolyásolja az illusztrációt, tehát nem mindegy, eredeti vagy átdolgozott szöveggel dolgozom-e.

Íróknál visszatérő probléma, hogy több év után hozzátennének a szövegükhöz, esetleg újraírnák az egészet. Illusztrátorként tapasztalt hasonlót?

„Én addig csinálom, amíg azt nem mondom: kész vagyok. Amíg tehát elégedett nem vagyok, amíg nem érzem, hogy igaz, amit csinálok.”

Mit jelent az, hogy igaz?

Hogy „belőlem igaz”, őszinte, hiteles, sem elvenni, sem hozzáadni nem tudnék. A belső kritikám vezet, a külső dolgok nem befolyásolnak. Én érzem igazán, mikor van kész.

Jean-Claude Mourlevat: Jakabak
Fotó: Vivandra

A szöveg korlátozhatja a munkát?

Még egy nagyon rossz szöveg is nyújthat kapaszkodót. Előfordult, hogy annyira nem éreztem magaménak a szöveget, aztán idővel sikerült megszeretnem. Szerencsére én még nem éreztem korlátozást, jó és értékes szövegekkel dolgozhattam.

Szöveg nélkül is hatnia kell az illusztrációnak, kiadnia egy történetet, hangulatot?

Ebben a tekintetben is szerencsés vagyok, mert eddig még mindig azt éreztem a könyveknél, amiket illusztráltam, hogy a szöveg és a kép egyenrangú. Ez egyrészt azt jelenti, hogy együttesen, egymást erősítve hoznak létre egy történetet. Egyik sem emelkedik a másik fölé. A másik pedig, ami legalább olyan fontos, hogy szöveg és kép autonóm alkotásként is érvényes. Mindig mondom: az illusztráció nem azt jelenti, hogy ábrázolunk valamit. Hiszen az teljesen érdektelen lenne. Sokkal inkább azt, hogy „Megfestünk valami olyat, aminek közös a magja a szöveggel, de megnyit új jelentéseket, tartalmakat, érzéseket”. Tehát a kérdésre válaszolva: igen, a képek kiadnak egy érvényes történetet a szöveg nélkül is.

Könnyen dönt, melyik a jó és melyik a rossz mesekönyv?

A vizuális részéről tudok nyilatkozni. Minden bántás nélkül azt kell, hogy mondjam, vizuálisan nagyon kulturálatlan ez az ország. A probléma nyilván az oktatás gyökereinél keresendő, hogy ott mit kapnak a gyerekek, akár, ha csak azt veszem, rajzolhatja-e egy gyerek azt az óvodában, amit szeretne.

Miért? Beleszólnak?

A saját gyerekemmel éltem meg, hogy az óvónők valamire azt mondták: „Márpedig az nem úgy néz ki”. Ha ilyen az indulás, akkor nagyon hamar korlátozódik a gyerek fantáziája és szabadsága, ez pedig a későbbiekben is visszavetheti őt a kreatív fejlődésben, kiteljesedésben. Ahhoz, hogy felnőttként javítsunk rajta, belső igényesség szükséges, annak érzése, hogy változtatnunk kell. A legjobb az lenne, ha békén hagynánk a gyerekeket, hadd kövessék önállóan a képzeletüket.

Milyen alternatívák lehetnének?

Borzasztó jó lenne figyelembe venni, hogy minden gyerek mást és mást igényel, különbözik a belső látásuk és az idejük is. Tudom, ezt, szinte lehetetlen kivitelezni, de az egyéni foglalkozást tartanám hasznosnak.

A magyarországi és a külföldi gyerekirodalom összehasonlításában tapasztalható lényeges eltérés, lemaradás?

Abban az értelemben lemaradásban vagyunk, hogy ugyan a magyar gyerekkönyvkiadók nyitottak az igényes, magas színvonalú gyerekkönyvek felé, de még mindig szűk az a réteg, amelyik ezt megveszi. A nagyon meredek, szokatlan művek kiadása még mindig kockázatos vállalkozás. Szükség lenne a vagányabb, frissebb, jó értelemben véve durvább, kísérletezőbb könyvekre, általánosságban ez még nagy mulasztása a magyar gyerekirodalomnak.

„Külföldön nagyon bátrak a témákban, és ennek megfelelően a grafikában, valamint a humorban is. Nálunk a humor nem annyira természetes. Azt érzi az ember, hogy Magyarországon nem tudnak ezek a könyvek megérkezni.”

Ha a gyerek úgy nő fel, hogy a bugyuta, rettenetes giccs a „szép”, kevésbé lesz fogékony a szokatlantól elütő, progresszívebb dolgokra, ráadásul a gyerek nagyjából nyolcéves kora körül választ szabadon könyvet, addig a szülő határozza meg, ő formálja az ízlést.

Lackfi János évekkel ezelőtt megjelent, nagyon bátor és progresszív, Kapjátok el tüdőgyuszit! című gyerekverskötete sokak nemtetszését váltotta ki, az olvasók egy része az egész könyv létjogosultságát kérdőjelezte meg. Nincs remény?

Bizakodom, hogy valami csoda folytán, de történhet egyszer pozitív irányú változás. Nem állítom, hogy nem jelennek meg izgalmas, bátor könyvek, ott van a Vivandra, Csimota, Cerkabella… és sorolhatnám, tulajdonképpen az összes hazai gyermekkönyvkiadó számos kiadványa között vannak figyelmet érdemlő munkák, azonban bőven akad még feladat.

Máté Angi: Az emlékfoltozók
Fotó: Magvető

A munkájában nem korlátozza, hogy ezzel a tudattal kell dolgoznia?

Az a furcsa, hogy engem nem akadályoz. Munka közben nem foglalkoztat, ki mit szól majd hozzá, amíg nem szólnak rám, nem törődöm vele.

Kapott valaha nagyon meglepő szülői visszajelzést?

Nem vagyok kifejezetten populáris szerző, azonban ez szintén soha nem foglalkoztatott. Egyszer anyukák „szétszedték” az egyik könyvemet, és akkor nem is az bántott, hogy mit, hanem az, ahogyan írtak róla. Akkor az az „agresszív sokk” egy ideig hátráltatott a munkában, aztán továbbléptem. A dicséret zavarba ejt, nem tudok mit kezdeni vele. A pozitív és a negatív véleményeket kizárom, gátolna a munkában.

Más művészeti ágak esetén beszélhetünk korszakokról. Az illusztrátoroknál léteznek korszakok, akár ha a saját munkáira gondol?

Nem tudnék éles határokat húzni a korszakok között. Inkább egyfajta nyughatatlanság van bennem, hogy mindig szeretnék egy kicsit mást, máshogy festeni és rajzolni, mint ahogy azt az előző könyvben tettem. És ha elkezdek egy új munkát, akkor elkezdek kísérletezni, hogy létrejöjjön valami új, valami más. Kicsit mindig keresem azt az új „hangot”, amin megszólalhatnék.

A következő időszakban milyen munkák várhatók öntől?

Most éppen A kék madár című mesét illusztrálom, aminek eredeti változatát Gimesi Dóra írta át fantasztikusan. Emellett bábszínházi tervezési munkám van folyamatban, és egy könyvborítón is dolgozom.

Illusztrátorként hova juthat el egy művész, vannak-e kifejezett céljai?

Nekem annyi a vágyam, hogy mindig jó szövegeket kapjak, ennél az óhajomnál aligha említhető fontosabb.

Ayhan Gökhan