A könyv be tudja cserkészni az olvasót

László Noémi költő, szerkesztő, műfordító. Alkotói periódusokról, visszajelzésekről, és az idei tartalmas év újdonságairól beszélgettünk. Noémi szeptemberben vette át a Napsugár Kiadó főszerkesztői posztját, emellett új kötetéről is kérdeztem.

Nemrég jelent meg új, Műrepülés című köteted, amelynek egyik érdekessége, hogy viszonylag rég látott napvilágot felnőtteknek szánt verseskönyved, másrészt nem először dolgoztál együtt a Gutenberg Kiadóval, de eddig csak gyerekversek kapcsán. Hogyan jött létre pontosan a kötet?

2013-ban jelent meg utoljára felnőtt verseskötetem, és 2017-ben a Gutenbergnél a Bodzabél című gyerekverses kiadványom, melyet Kürti Andrea illusztrált. A Gutenberg Kiadó nem igazán foglalkozik versekkel, noha például Fekete Vincének is ott jelent meg a Szélhárfa című haikukötete, de összességében mégiscsak a gyerekirodalomra fókuszálnak. Valójában Andrea felől érkezett az ötlet, aki szerette volna, ha kicsit kivájhatja magát a gyerekkönyv-illusztrátor skatulyából. Felvetette, hogy kellene közösen csinálnunk egy könyvet, és mivel ő a Gutenberg illusztrátora, így ott lett is helye a könyvnek. Én pedig igent mondtam az ötletre, egyrészt, mert szeretem Andrea képi világát, másrészt a Gutenberg mindig nagyon esztétikus könyveket ad ki, és nekem mindig is az volt a célom, hogy szép könyvet hozzak létre.

Azért is jelenhetett meg ez a kötet, mert a kiadóknak lehetőségük van pályázni olyan támogatásokra, amelyek lehetővé teszik, hogy például a Gutenberg Kiadó adott esetben a verseskötet felé mozduljon. Verseskötetet kiadni inkább szolgálat, mint kereskedelem, mert valójában nincs piacuk.

Ezt a megjelenést úgy is lehet értelmezni, hogy reagálsz a minket körülvevő mediális térre, és használod azt. Szerzőként hogyan hatnak rád a technikai médiumok?

Azt gondolom, ez a könyv igazán a Gutenberg-galaxis tárgya – nemcsak a kiadó neve miatti vicc kedvéért –, a könyv szép tárgy, hozzátartozik a vizuális karakter. A könyv be tudja cserkészni az olvasót, és ezt nem szabadna feladni. Ebben az esetben már a papír is csodálatos, és Andrea festett illusztrációkkal dolgozott, amelyek izgalmas hangulatot teremtenek. A kiadó is hasonló gondolatok mellett kötelezte el magát, ráadásul nemcsak könyveket, hanem különböző egyéb nyomdai termékeket is gyártanak.

Nem publikálsz túl gyakran, többször el is mondtad, hogy nem akarsz mechanikusan dolgozni, gyerekverseid azonban rendszeresen jelennek meg a Szivárványban. Másképp gondolkodsz, amikor gyerekverseket írsz?

Kolozsváron működik a Szivárvány és Napsugár című gyermeklap-pár, és a főszerkesztővel, Zsigmond Emesével régi munkakapcsolatban állunk; minden hónapban megkeresett, hogy szeretne kérni egy-egy verset ezekbe a lapokba. Én pedig szent ügyként kezeltem ezeket a felkéréseket, a Napsugár Kiadó kapcsán mindig kivételt tettem és penzumszerűen írtam a verseket. Emiatt épp ezek voltak a legnehezebben megírt verseim, mert nem szerettem volna, ha a rendszeres határidő miatt rossz minőségűek lesznek. Aztán szinte mindig úgy alakult, hogy húztam-halasztottam, kicsúsztam a határidőkből. Most az az érdekes helyzet állt elő, hogy nemrég átvettem Zsigmond Emesétől a stafétát, én lettem a főszerkesztő, és magamat nem fogom tudni kapacitálni a versírásra.

Mennyire sodorta bajba a lapokat a vírus?

A májusi és júniusi számokat nem is tudtuk kinyomtatni, így ezek bevételétől el is esett a kiadó. Tegyük hozzá, hogy ezek a lapok azon kivételek közé tartoznak, amelyek önfenntartók, tehát nagyon számít a példányszám. Némi pályázati pénzzel is meg vannak támogatva, de azok inkább az eseményszervezésben segítenek, mint a működésben. A szeptemberi és októberi számok már kijöttek a nyomdából, és a novemberi is úton van már. Állandó aggodalom, hogy hány tanítónő és óvónő mondja majd azt, hogy nem kérik a lapot ebben a nehéz helyzetben. Egyelőre bízunk benne, hogy a közösségünk fenn tudja tartani a működést a nehéz időszak ellenére is, persze emellett fel kell készülnünk mindenféle eshetőségre is.

Bár korábban is voltál már szerkesztő, úgy képzelem, hogy ez a poszt rengeteg új kihívást jelent.

Persze, a Helikonnál például nem kellett a terjesztéssel foglalkoznom, itt pedig fontos, hogy tudjam, hogyan működnek a dolgok. A Napsugárnak hatalmas kapcsolati hálózata van, elképesztő rendszer, amelyet a csapat épített ki, ők tartják életben. Nem lesz könnyű kiismernem minden csínját-bínját ennek a kommunikációs helyzetnek, de igyekszem megbirkózni vele.

Ezek a lapok óvodás és általános iskolás korosztálynak szólnak. Amikor young adult irodalomról beszélünk, általában prózát értünk alatta. Szerinted ez miért lehet, nincs olyan, hogy young adult költészet?

Én úgy érzem, versben nem igazán létezik ez a terület. Bár felhoznám a Péczely Dóra által szerkesztett Szívlapát antológiát, amelyben olyan versek találhatók, amelyek a fiatal felnőttek problémáival, élethelyzeteivel foglalkoznak. De azt gondolom, hogy az a vers, amely egy fiatal felnőttet megszólíthat, az már kortalan. A verset nem lehet ilyen finom kategóriákba sorolni, annál sokkal megfoghatatlanabb.

Hol van a versírás ideje a mindennapjaidban? Könnyebben találsz időt gyerekverset írni, mint felnőtteknek szólót?

A gyerekversek írásához nem idő kell, hanem hangulat, lélekállapot.

Az alapja, bár időben hosszú, mégis háttérfolyamat, mely, mint a dagály, egyre csak jön, és egy ponton átszakítja a gátat, és elkészül a vers. Ráadásul nyelvileg játékos szövegekről beszélünk, amelyek énekelhetők, dallamosak, és mindez sokszor meghatározóbb, mint az, hogy miről is szólnak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hangzás hozhatja magával a témát. Felnőtt versnél ez fordítva van, mindenképpen kell téma, nem elég a hangulat és a dallam. Ahhoz tényleg idősáv kell, le kell ülni gondolkodni. Ez egy bizonyos életkorban és életvitel mellett már problémás. Azt hiszem, az ember fiatal és idős korában költő, a kettő között, az emberélet útjának felén pedig mesterember.

Most éppen A varázsfuvola librettóját fordítom román nyelvre a Kolozsvári Magyar Operának a feliratozáshoz, közben azon is jár a fejem, hogy a következő időszakban meg kell írnom tíz verset egy projekthez, és ez már egy olyan mennyiség, amire nem evidensen talál időt az ember.

Mindeközben próbálunk megélni, vagyis úgy vagyunk költők, hogy nem vagyunk arisztokraták, és senki nem tart el minket. Bár most nem igazán mondhatok ilyet, mert Térey-ösztöndíjas vagyok, tehát most részben eltartanak azért, hogy verseket írjak.

Tolmácsként, fordítóként is dolgozol, ez biztosan hatással van az írásra. Ráadásul az is szempont lehet, hogy ha az ember egész nap szövegekkel dolgozik, nem biztos, hogy szabadidejében is írással foglalkozik legszívesebben.

Igen, úgy van hatása, hogy amikor sokat dolgozom, akkor nem írok. Illetve néha belefolynak furcsa kifejezések a versekbe. Mert bár az Operától kapok néha megbízásokat, mint most A varázsfuvolát, de leginkább szakszövegeket fordítok. Ezekből aztán néha átjutnak szavak a versekbe is.

A tolmácsolás nagyon izgalmas munka, ki kell ugrasztani a pöttyös prédát, a mondatokat a bokorból. Bár most már elég kevés alkalom adódik rá, gyermekes anyaként nehéz ezt a szakmát űzni.

A Föld című köteted megjelenésekor azt mondtad, elérkeztél egy formai megújuláshoz, a kötött, rímes formák helyett kísérletezni fogsz. Jól látom, hogy mégsem sikerült teljesen elfordulnod ezektől a formáktól?

Mindig próbálkozom a prózaverssel, de most már be kell látnom, hogy nem nagyon sikerül elhagynom a formákat. Részben talán azért is van így, mert számomra a dallam és a ritmus a főbb ihletforrások.

Meghallom a sort, sokszor még szavak sincsenek benne, csak meghallom a struktúrát. Nemcsak a sor, hanem az egész szerkezet ki tud alakulni így.

Mostanában elkezdtek előbújni hosszabb, lazább szerkezetű versek is, tehát látszik az elmozdulás, de nem tudom teljesen levetkőzni a formát.

Izgalmas vegyes versek jöhetnek így létre.

Igen, kicsit olyan lehet ez, mint a zenében a jazz, az improvizáció, ahol lazább a forma, és aminek egyik legfőbb szervezőelve a szabadság, miközben mégis folyamatosan ott a hatalmas háttértudás.

A gyerekkötetek kapcsán egyáltalán nem tapasztaltam sem rosszindulatot, sem értetlenkedést, a kritikák mindig építő jellegűek voltak. A felnőtt irodalomban volt olyan élményem, hogy úgy éreztem, a szerző nem értette meg a kötetet, vagy gyökeresen más felfogást vallott a kritikus, amiből adódóan nyilván nem tetszett neki a kötet. Magyar közegben még a kritikusok is költők, nézd meg, milyen sok remek kritikusunknak vannak kötetei. Tehát nincsenek szétválasztva a szerepek, és ez az összemosódás nem mindig problémamentes. Én mindig megszívlelem a kritikákat, de nem alakítom direkt azok szerint a verseket. A gyerekirodalom esetében a kritikusok tényleg kritikusok, a szakemberek tényleg szakemberek, jobban elválnak a szerepek.

Németh Gábor Dávid