Ayhan Gökhan: A családod főleg reál-beállítottságú. Hogyan találtál rá az illusztrációra?
Orosz Annabella: Igen, a rokonaim többsége ezen a területen mozog. Egy darabig én is azt gondoltam, hogy az orvosi hivatás lesz az én utam. Például a patológia kifejezetten érdekelt. Valójában a rajz mindig ott volt az életemben. Nyolcadikos korom körül merült fel kérdésként, hogyha művészetet tanulok, mi lehet belőlem. Nem volt egyértelmű a válasz, de láttam esélyt arra, hogy a művészeti képzésen keresztül négy év alatt majd fordul egyet a világ. Deák Ferenc grafikáin nőttem fel, valamint Rusz Lívia munkássága volt még meghatározó számomra. A grafikai vonulat vonzott a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló könyvekben, nem véletlen, hogy a továbbtanulásom is meghatározta ez az irány. Verseny- és diplomamunkáim is könyv formában valósultak meg. Továbbá az akkori mentorom, Karancsi Sándor festőművész és grafikus nagyon biztatott. Így utólag nem tagadom, volt bennem egy kis tinis lázadás is.
Both Gabi: Milyen kislány voltál? Mennyire hagytak szabadon kibontakozni a szüleid?
O. A.: A szüleim mindenben támogatták a pályaválasztásomat, bár mindig hozzátették, a művész többet dolgozik, mint sok más szakember. Nem emlékszem, hogy valaha unatkoztam vagy büntiben ültem volna, amiért anyu anatómiai atlaszát összefirkáltam, vagy éppen azt is aláhúztam a gyógyszeres könyvben, amit nem kellett vizsgára megtanulni. Pedig azok a könyvek kincset értek a '80-as évek Romániájában. Akkor sem kaptam ki, ha telefirkáltam a nappali falát.
A. G.: Gyergyószentmiklóson születtél, majd Csíkszeredában, Kolozsváron tanultál tovább, hogy aztán Bukarestben, Moszkvában és Londonban köss ki, ahol most is élsz. Könnyen ment, hogy a kisvárosok után a világ legnagyobb városaiban helytállj? Okozott lelki és alkotói átalakulást, hogy ekkora váltások következtek be az életedben?
O. A.: Igen, mindenképp érzem, hogy mindez átalakulásokkal jár együtt. Nemcsak a földrajzi elhelyezések, hanem a kultúrák is változnak. Állandóan nyitottnak kell lenned az újra, különben nehezebben megy a beilleszkedés. Teljesen mindegy, hogy röpke egy évre, vagy hosszabb időre rendezkedsz be egy új országban, fel kell készülnöd arra, hogy új dolgokat tanulsz, és régi berögződéseket elhagysz. Minden új hely hozzáad a meglévő csomaghoz, itt elsősorban a művészeti pakkra gondolok. A meglévő értékeket, ha akarod, ha nem, új környezetben, más arányrendszerben látod, és ez amúgy a szokásainkra is érvényes.
A székely szimbólumvilág – amely eléggé tiszta és áttekinthető –, átkerül az orosz mitikus, sok kultúrát felölelő térbe, és mindjárt csavarodik egyet a képzelet. Majd átkerül egy szigetre, ahol minden parányi. Az arányrendszerek teljesen felborulnak, semmi nem megszokott. Viszont pont ez az a tényező, amely új képi világok teremtésére alkalmas.
B. G.: Nem titok, hogy együtt dolgozunk, az IGYIC arculatának és a MeseCentrum weboldalának is te vagy a művészeti tervezője. Azt tapasztaltam a közös munka során, hogy hihetetlenül rugalmas vagy, és gyakorlatilag az első instrukcióra, gondolatmenetre rá tudsz csatlakozni, nagyon sokfélét tervezel, és cseppet sem bánt, ha mégis más volt az elképzelésünk. Ez a sok hely, ahol éltél a világban, úgy tűnik, nagyon nyitottá és sokoldalúvá tett téged. Milyen tapasztalatok vezettek idáig?
O. A.: Elképzelhetőnek tartom, hogy a helyváltoztatás a válasz. A másik tényező, hogy a reklámügynökségen belül csapatmunka folyik. Rengeteg ötlet és lehetőség adódik a kivitelezésre, így természetes, hogy mindig nyitva marad az esély arra, hogy ezt vagy azt másként is csinálhatnánk. Szintén ebből a szakmából maradt meg, hogy gyorsan át kell tudni hangolódni az egyik stílusról a másikra. Olyan, mintha más nyelven szólalna meg az ember.
A. G.: Az alkalmazkodásban segített, hogy kisebbségiként mindig más szabályokat kell elfogadnod? Művészként egyszerűbb felvenned a megfigyelő pozícióját?
A megfigyelői pozíció inkább a gyerekkoromhoz kapcsolódik, az orvosok között töltött léthez. Nagyon szerettem, amikor anya diagnosztizált. Tüneti leírás, vizsgálati eredmények, kórkép. Majd a kezelés folyamatának lekövetése. Ez mind megfigyelés és türelem.
A kisebbségi lét öröktől fogva érvényes marad, bárhova megyek, bármit csinálok, mindig kisebbségben vagyok. Azonban a szabályokról azt gondolom, hogy ismeretükből több jó származhat, mint a nem-ismeretükből.
B. G.: Milyen számodra az ideális feladat? Létezik egyáltalán ilyen?
O. A.: Az illusztrátori szakmában az a csodálatos, hogy hemzsegnek benne az ötletek. Sok mindent (vagy majdnem mindent) szabad és lehet is. Eleve megvan az az oldala, hogy az illusztrátor mások ötletét hajtja végre, csak újabban vált le az illusztráció mint külön műfaj, de még mindig akkor ideális egy kihívás, ha a megrendelővel egy hullámhosszon vagyunk.
A. G.: Munkáid nagyon mozgalmasak, lendületesek. Illusztrátorként milyen hatások értek, hatott-e rád például az animáció?
O. A.: Gyerekkoromban elég sok könyvet átnéztem, majd olvastam, a tévé nem igazán érdekelt, legalábbis a '90-es évek derekáig. Első animációs élményeim az orosz Dzsungel könyvéhez kötődnek a '70-es évekből. Hihetetlenül csodálom, milyen míves. Jelenleg azt gondolom, hogy egyre nagyobb a piaca az animációnak, ami jó, mert nagyon széles skálán nagyon sok jó alkotással találkozunk, viszont ez azt is jelenti, hogy egyre kevesebb türelmünk van a saját fantáziánkat használni. Sajnos ez a gyerekekre nagyon rossz hatással van. Az építészet mindig inspirált, de nagy rajongója vagyok az art decónak. Ott vannak még az autók, nincs sok autós munkám, de az utóbbi időben, jobban mondva, amióta könyveket illusztrálok, mindig akad valahol egy autó. Olyan ez számomra, mint másnak egy virágminta.
B. G.: Gondolkodsz esetleg silent bookban?
O. A.: Már az egyetem alatt kísérleteztem vele. Kicsit mindig megbontottam a könyv formáját, amikor tartalmi hordozóként használtam. Úgy vélem, gyorsabban is kommunikálok rajzban, mint szóban. Amúgy az ellentéte ez a logótervezésnek, ott ugyanis egy mozzanatban kell információt megfogalmazni, míg a silent bookban egy mozzanat elemeire bontása a feladat.
A. G.: Erdélyi szerzők, például Lászlóffy Aladár, Szabó Róbert Csaba munkáit is illusztráltad. Szövegszinten érzékelsz eltérést, ha az erdélyi alkotók munkáit a magyarországi szerzők szövegeivel veted össze?
O. A.: Tematikában léteznek eltérések, és ez helyénvaló is. Szövegszinten egyre kevesebb az érzékelhető különbség, ha egyáltalán van ilyen. Regionalizmusokat ritkán lehet találni gyerekirodalmi alkotásokban. Azt hiányolom az erdélyi gyerekirodalomból, hogy Magyarországhoz képest ritkább a róla való diskurzus. Könyvvásárok alkalmával beszélnek csak szélesebb körben a szakmáról.
B. G.: Ha olyan szöveggel dolgozol, ami érzelmileg is megérint, másképp rajzolsz hozzá? Gyorsabb, esetleg lassabb lesz a tempód?
O. A.: Míg egyes munkákkal gyorsan, addig más munkákkal lassan haladok. A feladatom mindkét esetben egyformán szeretem. Szerencsésnek mondhatom magam, a mostanáig kapott könyvek szereplőivel könnyen tudtam azonosulni.
A. G.: Mennyire követed a szöveget, és mennyire rugaszkodsz el tőle?
O. A.: Általában az irodalmi alkotásnál nagy teret kapok, csak ha a szöveg igényli, hogy pontosan kövessem, akkor maradok a keretein belül. Más jellegű grafikai munkánál erősebb a szöveghűség iránti igény. Tankönyv esetén fontosnak tartom, hogy pontos legyen az írás és a kép, tekintve, hogy a gyerekeknek érteniük kell, miről is van szó.
A. G.: Illusztrátorként mi volt eddig a legnagyobb kihívás számodra?
O. A.: Még mindig nagyot dobban a szívem, amikor az Evian-projektre gondolok. Ez nemcsak attól izgalmas, hogy ekkora cégnek dolgoztam, hanem attól is, hogy az orosz popkultúra kulcsembereit kellett megrajzolnom, szám szerint 65 celebet. Fantasztikus volt, csodajó visszhangot kapott a kampány.
B. G.: Nemzetközi megrendeléseket is kapsz? Milyen munkára készülsz mostanában?
O. A.: Az ismert okokból következően idén sok minden másként alakult, mint szerettük volna. Átalakultak a megrendeléseim, tolódtak, előbbre kerültek. Szuper projektek vannak láthatáron, találhatók köztük magyar, román, angol és francia alkotások is.
B. G.: Hogyan hat a munkáidra az angolszász kultúra?
O. A.: William Morris világát mindig csodáltam, a textil- és tapétamintáit, egyáltalán a dekoratív művészetét. Ott élve kaptam választ arra, honnan ered ez a csoda. Hihetetlenül gazdag a növényvilág, a sokszínűség káprázatos, pompás. Az angolkert, amely tele van bokrokkal és színes virágokkal, rendezetlenségében is lenyűgöző. A sok kis ház a kis ablakokkal, a rejtett szobákkal, a titkos folyósokkal mind-mind csodás. Van egy roppant érdekes része is, ami nem annyira hanyagság, inkább valamilyen véletlenszerű rendetlenség, amit máshol nem láttam ekkora eleganciával tálalva. A fantasztikum lépten-nyomon tetten érhető. Az időjárás is befolyásolja ezt, a fények valami hihetetlen módon képesek megváltoztatni a hangulatot. Quentin Blake stílusa nagy hagyománynak számít ott.
B. G.: Kik azok a magyar és nemzetközi, ismert vagy ismeretlen illusztrátorok, akiknek nagyon szívesen forgatod a munkáit?
O. A.: Az a nagy bajom a költözésekkel, hogy a könyveket csak nagyon megválogatva vihetem magammal. A gyerekkönyveket másként nem tudom elképzelni, csak nyomtatva, így mindig azok foglalnak sok helyet, hiába, nem tudok lemondani róluk. Az illusztrációk közt nem tudok csak egy stílust mondani. Nagyon sok alkotót szeretek és rajongok a munkáikért, de ehhez sokat hozzáad a kiadás minősége is. Rebecca Dautremer képi világa azonnal beszippantott, részletgazdagsága a mai napig lenyűgöz. Victoria Semykina orosz származású alkotó bravúros technikája is vonzó. Igor Oleynikov könyveivel Moszkvában találkoztam először, azokból a kötetekből tanultam meg olvasni oroszul. Általában Victo Ngai, Marika Maijala, Da Wu, Anna Desnitskaya, F. Györffy Anna, Réber László, Deák Ferenc könyveit keresem az antikváriumokban.
B. G. és A. G.: Milyen könyv jelent meg tőled utoljára, és mit várhatunk mostanában?
Nemrégiben jött ki a nyomdából Kiss Ottó A piros tengeralattjáró című kötete. Az összes többi, idei évre tervezett megbízásom még képlékeny, de ez már biztos.
Both Gabi és Ayhan Gökhan