Mourlevat bevallottan gyakran saját gyerekkori élményeit, tapasztalatait használja föl regényeinek kiindulópontjául
Általában a történetet egy-egy valós helyzet vagy emlék inspirálja, amely aztán végül a maga útján halad, és csak itt-ott bukkannak fel olyan konkrét utalások a valóságra, mint például A földlakó lapjain, (erről is írt szerzőnk korábban egy kritikát – a szerk.) ahol a Café Méliès valóban létező kávézó Saint Étienne-ben, ugyanakkor a regényben éppen az a helyszín, ahol a főhősnő rápirít nővérére, ne higgyen a tündérmesékben és a hercegekben. Maga Georges Méliès a film hőskorszakának meghatározó alakja, aki főleg varázslatokkal teli tündérmeséket forgatott. Ám ezek a mesék a valóságban nem léteznek. Ahogy hercegek sem, vagy egyéb mesebeli alakok. Mourlevat viszont rendre felhasználja a meséket és más történeteket regényei intertextusaiként.
Magyarul legutóbb megjelent regénye, a Cantabile – franciául először 2006-ban jelent meg – egy vaskosabb méretű ifjúsági kalandregény. Ahogyan Mourlevat maga megfogalmazta, a kultúra és a barbarizmus összecsapásáról szól és szintén egy személyes élmény inspirálta, mégpedig a szerző kamaszkori iskolaévei.
Ott csendül a szövegben Kathleen Ferrier, a legendás angol énekesnő alakja és hangja, minden bentlakásos iskoláról szóló történet, az Éhezők viadalának brutalitása, a római gladiátorok küzdelmeinek történelmi ténye és Orwell Állatfarmja. A lázadás, a küzdelem, az iskolai szigor a kamaszok világához tartozó toposz, így eleve könnyű lehet kapcsolódniuk a regényhez.
A Cantabile tehát számos egyéb, ismert szöveget idéz meg, Mourlevat első olyan könyve, amely nagyon sok díjat nyert, és azonnal felkerült az IBBY shorlistjére is, egyetlen szöveg, Charles Perrault Hüvelyk Matyi című meséjének feldolgozása.
A Cantabile a háborút és testi küzdelmet, harcokat nem ismerő mai ifjoncok számára hozza közel a barbárság fenyegető légkörét, az állatokkal, természettel való kapcsolódás kérdéseire viszont egy korábbi regénye felel.
Úgy tűnik, a civilizáció fejlődése a XX. század második felétől egy darabig abba az irányba haladt, amely mentesült a háború közvetlen brutalitásaitól, ugyanakkor a természettől is egyre távolabb került. A 2006-os regény a nyers küzdelem regénye, miközben a korábbi kötet a természettől, a nyers paraszti világtól való menekülésé.
Az 1999-ben megjelent Az óceán gyermeke hét testvér kalandjairól szól, akiket a szülők nem tudnak eltartani, egyikük pedig kihallgatja, hogy emiatt meg akarják ölni őket
A menekülő testvérek, a három ikerpár, és a hetedik, Yann sok szenvedés, megpróbáltatás, sőt brutalitás közepette jutnak el az óceánig. Szüleik parasztok, eleve barbár módon élnek, szinte elállatiasodva – számukra az ölés az élet része. A gyerekek menekülésének a története maga a meseregény, amelynek minden egyes fejezetét más-más narrátor beszéli el azt a hatást keltve, mintha egy riportot, egy kockánként pergő történetet látnánk mindig más és más nézőpontból az események más-más szakaszában – hasonlóan egy road-movie jellegű szökéstörténetről szóló oknyomozó riport interjúalanyainak beszámolóihoz.
Ennek köszönhetően a regény rendkívül izgalmas olvasmány, amely rákényszerít arra, hogy magunk rakosgassuk össze a cselekményt az egyes fejezetek apróbb mozaikdarabjaiból, a fejezetekben itt-ott felbukkanó ismétlődő motívumok pedig sajátos összefüggések felfedezésére inspirálnak, akárcsak egy nyomozás során az apró jelek megfigyelése és összekapcsolása.
Yann, a „modern” Hüvelyk Matyi Mourlevat-nál egy csekélyértelműnek tűnő, fejlődésében visszamaradott figura, egy antihős, egy táskában bújtatva hordozott torz és néma gyerek, aki végül az otthon biztonsága helyett a teljes szabadságot és vándorlást választja. Michel Serres Perrault mesehősét a mai fiatalok generációjának megnevezésére használja, Hüvelyk Matyikról és Hüvelyk Pannákról beszél, akik már csak hüvelykujjukkal dolgoznak, nyomogatnak, miközben a média és a reklámok formálják őket, és teljességgel elszakadtak a természettől, az állatoktól, a nyers testi küzdelemtől. Mindeközben a mai világ olyan változásban van, amely talán csak a Római Birodalom idején vagy a reneszánsz korában volt jellemző. Mind Serres, mind pedig Mourlevat azt állítja, valahogyan újra kell alkotni ezt a felbomló, alakuló világot, újra ki kell találni, hogyan lehet benne élni. Az óceán gyermeke meneküléstörténet, míg a Cantabile egy békés világ rendjéért megküzdő kamaszok regénye, akik valóban vérre mennek a harcban. Serres szimptomatológiája nem ad egyértelmű megoldást.
Miközben Az óceán gyermeke a narratív szerkezetben teljesen feloldja az egységes elbeszélő hangnak még az illúzióját is, a Cantabile, eredeti címén, Téli ütközet (Le Combat d’hiver), sokkal egységesebb elbeszélő struktúrát működtet. Azonban mindkét regény közös témája a barbárság, a gyerekek fenyegetettsége, a világba való kivetettség, a folytonos élet-halál harc.
Nem mellesleg mindkettőben, ahogyan Mourlevat számos regényében megfigyelhető, az állatok kiemelt szerephez jutnak. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy ők lennének a főszereplők, mint például a Jakabak, vagy a Zebulon esetében, és olyan állat sem jelenik meg benne, akit meg kellene menteni, mint A visszafelé folyó című regényben. (Szerzőnk korábbi tanulmányát is érdemes elolvasni a könyvről – a szerk.) Ha úgy tetszik, mind a Cantabile, mind pedig Az óceán gyermekei című műben Mourlevat az elállatiasodott ember „felemelkedéséért”, általában véve az emberség mellett szólal föl. Ám mindkettőben más a kimenet: Yann, a hét testvér egyike, a néma, torzszülött fiú végül egyáltalán nem tér haza, ehelyett saját útjára indul. A Cantabile szereplői pedig lerázva magukról a barbár Falanx uralmát saját otthonukat teremtik meg – az önálló út a világ felfedezésére és a saját tér szabadon való belakása két lehetőség a szabadság megtapasztalására és a felnövésre.
A cselekmény két fiú és két lány körül szövődik, akik a lány illetve a fiú internátusból szöknek meg, miután vigasztalóasszonyaiknál járnak
A vigasztalóasszonyok azok, akik minden gyengédséget, szeretetet, gondoskodást megadnak, de csak engedéllyel és egy bent maradt társ Égnek nevezett fogdába küldésével lehet évente háromszor látogatni őket. Helen és Milena a hídon találkoznak Barttal és Milossal, majd együtt szöknek meg, párban. A regény bővelkedik kalandokban, ahogy szokták mondani. A fő vezérfonal a Falanx világa elleni lázadás megszervezése, a négy kamasz útja, akik azért kerültek árván internátusba, mert szüleik évekkel azelőtt lázadóként az új rend ellen léptek föl és ezért kivégezték őket. Milena anyja híres énekesnő volt, akit mindenki ismert – a lány szakasztott úgy néz ki, mint az anyja, és őt is énekesként állítják a forradalom élére. Bart Calas apja maga volt a lázadók vezére, Bart is felvállalja apja szerepét tizenöt évvel később.
Milos és Helen ebben az értelemben hétköznapibb kamaszok, mégis az ő sorsuk az igazán tragikus: Helen folyton Milost akarja megmenteni, de többször is kudarcot vall: sem a vérengző kutya-emberek, sem a Falanx gladiátorai közül nem sikerül kihozni a fiút. A négy szereplő közül Milos, a birkózófiú élet-halál harcai a legdrámaibbak.
Milena és Helen pártfogója, Dora, Milena anyjának hajdani zongorakísérője mondja ki, hogy lehet, ebben a világban az állatokat jobban kedveli, mint az embereket, de nyilván nem a kutya-emberekre gondol. A kutya-emberek és a falanxisták barbársága, a folytonos gyilkolászás, a besúgórendszer, az állandó ellenőrzés egy diktatúra működésére emlékeztetnek. A kultúra kapcsán pedig mindent, ami kultúra lehetne, tiltanak. Egyedüli élvezet a gladiátorjáték, a véres, gyűlölettel teli öldöklés, amelyet nem csak a Falanx emberei, hanem mások is végignéznek. Olyanok, mint az ókori Róma gladiátorjátékai vagy a középkori nyilvános kivégzések. „A fiatal fiúkat az apjuk hurcolja oda. Be kell bizonyítaniuk, hogy hányinger nélkül el tudják viselni ezt az egészet. Lényegében a rituálé része, mint egy beavatási szertartás a primitív törzseknél. Úgy gondolják, ezáltal válnak férfivé.” Ebben a világban a brutalitáshoz való hozzászokás, hozzászoktatás tűnik az egyetlen lehetséges, még megmaradt útnak a felnövéshez.
A Cantabile több hibrid lényt is szerepeltet
A mitológiában az ember és állat kereszteződése az egyiptomi istenek alakjaiban jelenik meg, a görögöknél is találunk több ilyen lényt, ami viszont Mourlevat állat-embereit különlegessé teszi az, hogy emberalakúak, kutyaszerű vagy lószerű fejük van és drabálisak. Fizikai erejük dominálja őket, de egyikük sem túl okos, sőt kifejezetten együgyűek, korlátoltak, ostobák. Mindkét faj feladata a szolgálat: a kutya-emberek a Falanx rendőrségét, a lóemberek az Ellenállók ügyét szolgálják. A kutya-emberek vérengzésre vannak kiképezve, a lóemberek pedig védelemre. A falanxistákat szolgáló kutya-emberek és a lázadókat segítő ló-emberek mentén is könnyű elkülöníteni a szereplők világát.
Jean-Claude Mourlevat egy diktatórikus rendszer ábrázolásával és a zene, sőt kifejezetten a szinte megváltó erejű ének megidézésével emlékeztethet arra, ahogyan egyes országokban, például a balti államokban éppen a közös éneklés, az úgy nevezett dalosünnepek szervezésével volt képes a lakosság kitartani a szovjet hatalom igájában.
A tömegek, akik négy–öt évente összegyűltek azért, hogy közösen énekelhessék dalaikat, hatalmas erőt képviseltek, az összefogás erejét.
A Cantabile olvasmányos, izgalmas regény a szabadság, a kultúra és az emberség értékéről egy barbár világban, ahol az összefogás ereje bizonyul felszabadító erőnek a közös éneklés, az egymás melletti kitartás gesztusaiban. A nyers, brutális, totális kontrollt gyakorló világ uralma alól pedig csak testközeli harccal, emberséggel és a kultúra gyakorlásával lehet felszabadulni.
Nagy Gabriella Ágnes
A kötet szerzőjével készült interjúnkat is ajánljuk figyelmetekbe
Jean-Claude Mourlevat: Cantabile
Fordította: László Kinga
Borító: Rofusz Kinga
Vivandra, 2022.
333 oldal
4190 Ft