Az Astrid Lindgren-díjas Jean-Claude Mourlevat kétségkívül a kortárs gyerekirodalom egyik legmeghatározóbb alakja, aki a PesText meghívására Budapesten töltött néhány napot a közelmúltban. Hosszú interjút készített vele munkatársunk, Veress Gyöngyi. Érdemes végigolvasni!
Hatgyerekes testvérközösségből származik. Magányosabb típusú, csendesebb gyerek volt, vagy inkább csintalanabb, komisz kölyök?
Érzékeny gyerek voltam, és a testvéreim fontos szerepet játszottak az életemben.
Nem volt sok könyvünk otthon, minden gazdagságunk a szavakban rejlett: a testvéreimmel sok történetet meséltünk egymásnak.
Félénk, visszafogott gyerek és kamasz voltam, idővel aztán fejlődtem ebben. A kollégiumban nagyon nehéz volt, mert ötödik gyerek lévén a nagyobb testvéreim már bentlakásosak voltak; én azt hittem, hogy együtt leszünk, de a lányok a lányokkal laktak, a bátyáim pedig sokkal idősebbként máshol voltak. Ez szomorúvá tett, az első kollégistaévem nagyon nehezen telt. Vasszigorú internátus volt, brutális fegyelemmel. Nyugodt, csendes gyerekként igencsak féltem a felügyelőktől.
Ön kalandvágyó, akárcsak a hősei: dolgozott tanárként, volt bohóc, színházi rendező, színész. Jakabak című könyvének főhőse egy szerelmi csalódás után vág neki a nagyvilágnak, egy másik könyvében Tomek és Hanna A visszafelé-folyót keresik, az öröklét forrását. Most, hogy immár kizárólag íróként dolgozik, amely magányosabb mesterség, a megálmodott hősei különleges tapasztalatai által éli meg ezt a kalandvágyat?
Húszévesen elindultam hátizsákkal, hosszú hajjal, autóstoppal. Amerikában, Nepálban utazgattam és a Duna-deltában.
Így képzelte el a felnőttkorát gyerekként?
Gyerekként nem akartam író lenni. Profi focistának készültem, mint minden kisfiú. Teljesen megváltozott a világom, amikor elkezdtem írni. Negyvenéves voltam… és azóta az életem egyfajta varázslat, egy tündérmese, tényleg. Azon a napon, amikor írni kezdtem, elkezdődött számomra egy második élet: sok sikerrel, elismeréssel, találkozókkal, utazásokkal, de főleg munkával. A munkám lényege az, hogy történeteket találok ki, és elmesélem őket, számomra ez a legnagyobb boldogság.
Nem gyerekkönyvírónak tartja magát, hanem írónak. Mi a különbség a kettő között?
Igen, próbálok úgy írni, hogy egy tizenkét–tizenhárom éves – sőt, Jakabak és Zebulon esetében tízéves – gyerek is olvashassa. De szeretném, ha a felnőttek, a nagyszülők, a nagybácsik is olvasnák és élveznék. Amikor azt mondom, hogy kilencéves kortól kezdődően, a tólon van a hangsúly. Azt jelenti, hogy idősebbek is olvashatják.
De amikor írok, nem az olvasó életkorát tartom szem előtt. Csak elmesélek egy történetet, azzal a céllal, hogy akár tízéves gyerekek is olvashassák.
Sok felnőtt olvasója van?
Ó, igen, sokan vannak. A levelek hatvan százalékát felnőtt olvasók írják.
Az Ember, akinek nem volt semmije című történetéből (ez nem jelent még meg magyarul – a szerk.) árad a buddhizmus bölcsessége. A hős, aki egyszerű, boldog életet élt a sivatagban, elutazik egy nap egy tevével. A teve a főhős lelkiismeretévé válik, és amikor eljön az idő, visszakíséri a kezdeti helyszínhez, a dűnék közé: ez az ember visszatalál a semmit nem birtokló, tiszta élethez. Csodálatos történet. Ugyanakkor meglepett, hogy a hős, aki a nagyvárosban megöregedett, a sivatagban ismét fiatal lesz. Benne van az a gondolat is ebben, hogy önazonos életet élni létezésünk egyetlen lehetőséges módja?
Ez a történet elég különleges, számos kérdést vetett fel a fiatal olvasókban. Sokak szerint azt szimbolizálja, hogy a pénz nem boldogít. Számomra elsősorban a valóság és a képzelet szembeállítása. A sivatagi ember valójában nem megy el, csak elképzeli, ez egyfajta virtuális élet. Van, aki álomnak véli az egész utazást, pedig nem az,
de magam sem tudok mindent, ez a történet még az írójaként is tartogat számomra rejtélyeket.
Az írásaiban elképesztően változatos témák és stílusok cserélődnek. Miként dönti el, hogy mi legyen a következő téma?
Szeretem variálni a stílusokat, a zenét, a történetet. Szeretek arra menni, amerre még nem jártam. Az irodalom egész univerzum, ahol meg akarok ismerni egy-egy országot. Számomra ez ilyen. Szeretek kalandozni. Sokszor nincs konkrét tervem. Nem egyetlen ügy mellett köteleződöm el, hanem történetet mesélek. Szükségem van egy kiindulási pontra, és utána nem tudom, merre megy a történet, csak az elbeszélés közepén vagy a végén látom meg a témát.
Jelenleg milyen könyvön dolgozik?
A Zebulon folytatásán, a harmadik részen. Egy hónapja kezdtem el, de nem haladok jól, túl elfoglalt vagyok mostanában. Most Magyarországra jöttem, (ITT olvashatjátok el a magyar közönséggel való találkozásáról készült beszámolónkat – a szerk.), előtte Olaszországban jártam tíz napig irodalmi találkozókra. Az utazások alatt nem tudok írni, legalábbis sokkal kevesebbet, mint otthon. Nem jegyzetelek, az nekem nem megy. Rögtön számítógépbe vagy füzetbe írom a szöveget. Az segít a haladásban, ha leírom a teljes mondatot, így folytathatom a következővel.
A Zebulon újabb kötete is megjelenik majd Magyarországon?
Remélem. Ha szerették az elsőt… Nem követem közelről a magyar kiadóimat, hogy hol tartanak épp a könyveim, ez még Franciaországban is nehéz. Bár azt tudom, hogy a most magyarul megjelenő könyvem, a Cantabile (Vivandra Kiadó) borítója különösen szép.
Amikor a gyerekei kicsik voltak, olvasott, illetve mesélt nekik fejből?
Sok történetet meséltem, és végigolvastunk minden Roald Dahlt, a Mathildát, a Karcsi és a csokoládégyárat, az Óz, a nagy varázslót (L. Frank Baum), a Tintint (Hergé) a kanapén, nevetgélve. És fejből is meséltem, igen, ki is találtam történeteket a gyerekeimnek. Egy nap aztán, mikor elegem lett abból, hogy nappal regényeket írjak, és este is meséket találjak ki, áttértem az olvasásra.
Michel Endét is olvasott?
Persze, tőle fordítottam is. A Gombos Jim az én fordításomban jelent meg franciául, némettanári végzettségem is van.
Sokat fordított?
Nem olyan sokat, németből fordítottam franciára öt vagy hat regényt.
A Téli küzdelem című könyvét éppen most adta ki Magyarországon a Vivandra Kiadó, Cantabile (A szabadság szele) címen. Egy részletet olvastam a kiadó jóvoltából: a két lány története a szigorú bentlakásban magával ragadó. A zene itt is visszatérő eleme az írásaiban: gondolom, fontos önnek.
Igen, nagyon is fontos, bár nem vagyok zenész. Elkezdtem szaxofonozni, de a negyedik óra után a tanárnőm azt tanácsolta, járjak inkább jógára. Sok zenét hallgatok, gyakran írás közben is, de nem szisztematikusan: hol klasszikus zenét, hol világzenét, máskor spirituális indiai dallamokat. Óvatosan kell bánni a zenehallgatással írás közben, mert ha Bachot hallgatunk, például a Suite violoncelle-t, akkor a szöveg csodálatosnak tűnik, a zene felemel. Másnap viszont jön a csalódás.
Rofusz Kinga tervezte a most megjelenő Cantabile borítóját, ő illusztrálta két korábbi, magyarul megjelent művét is (Jakabak; Putifár tanár úr visszavág). Ismeri személyesen is? Ön ragaszkodott hozzá mint illusztrátorhoz?
Nem, nem ismerem. A kiadó választotta, és nagyon szeretem a rajzait, mert elegánsan egyszerűek. Remélem, személyesen is találkozunk most Budapesten.
A külföldi megjelenések esetében részt vesz az illusztrátorok kiválasztásában?
Nem, illetve néha, és kizárólag Franciaországban. A kiadónak van egy saját elképzelése, amiről engem is megkérdeznek. Előfordul, hogy az illusztráció nem az én elképzelésemet tükrözi, azután hozzászokom, és megtetszik. Az írás közben a hőseimről született mentális kép azonban örökre velem marad. Például Rofusz Kinga Jakabakja igazán remek ábrázolás, de egyáltalán nem egyezik a belső képpel, ami a fejemben van. Persze képtelen lennék az illusztrátort navigálni, hiszen egy irodalmi karakterről beszélünk, mintha én lennék Jakabak: nem látom kívülről magam.
A Zebulon ajánlásában ön köszönetet mond a gyerekeinek, miszerint: „felnyitották a szemét”. Mire gondolt konkrétan?
A gyerekeim mindketten vegetáriánusok. Ennek szólt a köszönet. Amikor hozzánk jöttek, ezt mindig tiszteletben tartottuk az étkezéseknél, aztán rájöttem, hogy nekem is jó: az egészségemnek és filozófiailag, környezettudatosság szempontjából. Ezt köszöntem meg nekik a Zebulonban.
Hallottuk, hogy a fordítóival a napokban evett gulyást is: hogy ízlett?
Finom volt! Nagyon ízlett. Alapvetően vegetáriánus vagyok, egy évben egyszer azonban eszem húst, általában karácsonykor. Néha halat is eszem: úgy tűnik, az enyém afféle laza vegetarianizmus.
Mit jelent önnek a siker? Értékeli, hogy ön érdemelte ki legutóbb a legnagyobb elismerést, amit csak gyerekkönyvíró kaphat, az Astrid Lindgren-emlékdíjat?
Természetesen. Bár kicsit kimozdított a saját életemből engem ez a díj. Nagyra értékelem a bókot, az elismerést, ha azt mondják: „Nagyon tetszett a könyved!” De itt nem erről van szó. Olyan, mintha bejelentenék, hogy megnyertem a világbajnokságot. „Ó, ne, kérem, ne, miért én?!”
Örülök, ugyanakkor zavarba hoz. Nehéz elfogadnom… előtérbe kerülni, reflektorfényben állni. Nagyon boldog vagyok ugyanakkor, hogy 262 író közül engem választott a svéd zsűri. Hihetetlen. Amikor találkoztam velük, megkérdeztem, miért pont én. És megérintett a válaszuk: ennél a díjnál valóban csakis az irodalmi szempontok számítanak.
Az Astrid Lindgren-emlékdíjjal (ALMA-díj, ami az ifjúsági irodalom Nobel-díja) kapcsolatban említette, hogy nem volt egyszerű az elismerést elviselni, kényelmetlenül érezte magát. Itt az elvárások súlyára gondolt a következő könyveit illetően?
Nem erről van szó. Reflektorfénybe kerülsz, tehát nyilván van egyfajta elvárás, de ez nem zavar, mert nem befolyásolja az írást nálam, nincs plusz nyomás rajtam emiatt. Inkább arról szól, hogy egy évig szerepelnem kellett, angolul és svédül beszédeket mondanom. Hatalmas elismerés, ugyanakkor valahol nehéz elhinnem. Próbálom nem elhinni, hogy a világ legtekintélyesebb díjával tüntettek ki. Folytatom az írást, ahogy előtte, annak ellenére, hogy a díj kizökkentett az addigi életemből. Az alkotásra nem hat a díj. Írás közben úgy sincs eszedben, mert a történettel foglalkozol. Azzal élsz: azzal alszol, azzal étkezel, azzal vásárolsz, azzal sportolsz. A díjat elfelejted.
Ez a díj jelentős pénzösszeggel jár, ez is megingatta a stabilitásomat: aki hozzám hasonlóan szerényebb körülmények közül jön, annak ez jelentős változást hoz az életébe. Mi legyen ennyi pénzzel, kin kell segíteni, és mennyivel a rokonok és a barátok közül… Ezek valós kérdések. Aztán megoldottuk: segítettünk is, majd egyetlen dologra elköltöttük a teljes összeget.
Utazásra?
Ó, nem. Egy kis párizsi lakásra, amelyet meg tudunk osztani a családdal és a közeli barátokkal.
Milyen típusú könyveket szeret olvasóként?
Nagyon eklektikus ízlésem van, olvasok detektívregényeket, klasszikusokat és a l’Équipe sportnapilapot is. Egyszerűen szeretek olvasni, vonzódom a leírt dolgokhoz. Ha bárhol látok valamit leírva, akár egy falon lévő cetlit, odavonzanak a betűk, késztetést érzek, hogy elolvassam.
Követi a nemzetközi gyerekirodalmat?
Igen, bár főként a barátaimat olvasom: a francia íróbarátaimat, Timothée de Fombelle-t például, vagy Anne-Laure Bondoux-t. A nemzetközi szerzőktől inkább felnőtteknek szóló irodalmat és nagyon változatos dolgokat fogyasztok. Egyre lassabban olvasok; amióta írok, időt szánok az olvasásra: kevesebbet, de mélyebben, mintha hangosan olvasnék. Nem szeretem, ha valaki azzal jön, hogy. „átfutottam a könyvedet”. Akkor inkább ne is beszéljünk róla… Én sok időt szánok a szavak kiválasztására, a mondatokra. Olyan, mintha egy fantasztikus ételt készítenék, és valaki behabzsolná. Egy könyv is ilyen.
Hogyan kezelte a pandémia időszakát: intenzívebb írásra késztette, vagy nem változtatott a munkamódszerén?
Nem volt hatással a munkámra, már eleve visszavonultan, egyedül írok. A pandémia első szakaszában a gyerekeink, akik már nagyok, hazajöttek, sokat voltunk együtt, az csodálatos időszak volt – később már kevésbé…
De a világ sokat változott azóta. Ez hatott a munkájára?
Valamennyire biztosan. Bár nem követek minden szociális, politikai és gazdasági történést, azért nem lehet figyelmen kívül hagyni őket az írásaimban. A Zebulon első részében megjelenik az állatokkal való bánásmód. Franciaországban központi téma az ipari állattenyésztés, a vágóhidak kegyetlensége. Így hát bekerült a könyvembe, bár nem ez volt a szándékom eredetileg, írás közben kúszott be. A Covid témája viszont nem jelent meg, talán majd egyszer. Nem tudok azonnal reagálni az eseményekre, a háborúra sem. Még nem. Meg kell emésztenem, majd elfelejtenem a történéseket ahhoz, hogy feldolgozzam őket.
Mit gondol például Magyarország helyzetéről?
Sajnos elég kevéssé ismerem Magyarországot, bár természetesen követem a híradásokat, Magyarország Európához való viszonyulása fontos téma, beszélni kell róla. Ugyanakkor az országról alkotott képemet nem befolyásolják a politikai állásfoglalások.
A levágott fülű ember című könyve (Éditions Thierry Magnier, 2003) bekerült a francia nemzeti tantervbe. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Azt, hogy Franciaországban minden elemi iskolában és felső tagozaton elérhető. Az Éducation Nationale – nem kötelező jelleggel – olvasási javaslatokat tesz, könyvlistákat készít a tanárok számára. Így minden francia diák ismeri A levágott fülű embert, és rengetegen írnak nekem, majd felteszik a kérdést: „mégis hogyan vesztette el a fülét igazából?” Körülbelül tizennégyezerszer kellett erre válaszolnom…
Egyszerűség, életöröm, mélységek… a súlyosabb témákat is humorosan ábrázolja (imádtam például a gyalázkodóversenyt a Jakabakban). Ilyen a magánéletében is, nehéz élethelyzetekben a humorhoz fordul?
Igen, ez egy családi tradíció a testvéreimmel: nevettetni. Amint valami túlzottan érzelmes, ünnepélyes, elkezdünk viccelődni. A humornak köszönhetően nem sokat drámázunk. Én alkatilag hajlamos vagyok a melankóliára, amely ellen humorral és életörömmel védekezem, meg Jakabakkal… és így tovább.
Az ön hősei nagyon emberiek, előfordul, hogy gonoszkodnak (gondolok itt például Lem doktorra, aki átveri az embereket a „csodagyógyszereivel”, Putifár tanár úrra, aki brutálisan bosszulja meg egykori tanítványai bűneit). Kapott már olyan kritikát, hogy a gyerekkönyvei nem mindig politikailag korrektek?
Soha, de a hőseim jellemzően széplelkűek, nagyvonalúak, szolidárisak. Egyetlenegy karakterem van, akit nem kedvelek annyira: ő Putifár tanár úr, semmi közös nincs bennünk. Mindenki mással kapcsolatban úgy érzem – legyen az férfi, nő vagy állat –, hogy valahol mind hasonló típusok.
Egyszerre klasszikus és kortárs szerző. Történeteinek visszatérő elemei a kaland, a szerelem, a barátság és a szolidaritás. Írásai életízű, humanista mesék, amelyek mély emberismeretről árulkodnak. Az ön hősei bátrak, a nehézségek ellenére végigjárják az utat. Mindig követhető egyfajta fejlődéstörténet náluk. Ennek tükrében kérdem: ön hisz az emberek fejlődésében?
Hm… Valóban, a hőseim a tőlük telhető legjobbra törekszenek – mellesleg a Zebulon második kötetének címe: Zebulon megteszi a tőle telhetőt. Tudunk-e fejlődni? Minden bizonnyal igen. Hogy az emberiség fejlődik-e, abban nem vagyok biztos, de az egyénekben sok változás elindulhat. Az az érzésem, hogy ez egy véget nem érő harc.
Veress Gyöngyi
Fotók: Bach Máté/IGYIC
Köszönjük a közreműködést Nagy Gabriella Ágnesnek