Újramondani, a képek nyelvén újrafesteni egy ószövetségi történetet nagyszabású és kockázatos nekirugaszkodás
Széle-hossza nincs folyóba lép, aki megkísérli. Ez lehet az oka annak, hogy magyar nyelven eddig vajmi kevés kísérlet született például Noé történetének irodalmi parafrazeálására. Simonyi Cecília ezirányú vállalkozása szöveg és képzőművészet harmóniájában maradéktalanul sikerült. A család minden tagját megszólító mesekönyv született.
A gyerekbibliák magyarul is hozzáférhető, végtelenül sokszínű világa mellett (Lásd cikkeinket és videóinkat a témában: ITT, ITT és ITT) eltörpül, aprócska szürkezónát alkot egy másik bibliai eredetű műfaj: az egy-egy kiemelt bibliai történet átiratából alkotott mesekönyveké. Nincs a parafrázisnál pontosabb elnevezése ezeknek a képes és szöveges műveknek, melyek kezdetben felnőtteknek, jóval később, a XVII. században kifejezetten gyermekeknek készültek, és fokozatosan vált jellemzőjükké, hogy egyes történetrészek elbeszélését képek váltották ki. (Lásd cikkünket a keresztény irodalom műfajtörténeti alakulásáról ITT.)
Pár éve Bibliai történetek címmel jelent meg egy figyelemfelkeltő sorozat Szokács Esztertől a Csimota kiadónál, amely formabontásával kiemelkedett a gyerekeknek szóló, egész könyvet kitevő bibliai parafrázisok közül. Ezeknek az irodalmi átiratoknak a kapcsán (Mózes, Királyok, Kezdetben, József) a bibliai szöveg, az „eredetiség”, az irodalom és a gyerekközönség bonyolult viszonyairól elmélkedhetett a szakma. (Lásd: Lovas Anett Csilla: Bibliai történetből mesét szőni. Studia Litteraria)
A bibliai történeteket koronként és közösségenként újramondók egy több ezer éves hagyományba lépnek be
A sor elején pedig ott a szent szöveg, amely felelősségre inti a szerzőt, akár kultúrtörténeti, akár teológiai szempontból. Isten és ember kapcsolatának ősi történeteit újra és újra elmeséljük, aktualizáljuk, magunkra igazítjuk az ókortól kezdve. Azonban már az ószövetségi könyvek sem egységesek, több narrátoruk, forrásuk, nézőpontjuk feltételezhető a kutatások szerint.
Éppen a fentiek miatt nagyszabású vállalkozás újramondani és újrafesteni egy ószövetségi történetet. Egyrészt széle hossza nincs-folyóba lép, aki megkísérli, másrészt a magyar irodalom meglehetősen prűd/óvatos/felelősségteljes (ez nézőpont kérdése) a keresztény alapmű feldolgozásával kapcsolatban. Ez lehet az oka annak, hogy magyar nyelven eddig vajmi kevés kísérlet született például Noé történetének irodalmi parafrazeálására. (Ilyen Kodolányi János Vízözön című regénye vagy Csörsz Rumen István Három parafrázisának első költeménye).
Simonyi Cecíliának ez mind a szöveg, mind pedig a képzőművészet harmóniájában maradéktalanul sikerült.
A Noé bárkája című mesekönyv legnagyobb titka lehet a hosszan kiérlelt nyelvi és vizuális gondolat
A hátsó borítóról is tudható, hogy hat évig készült, illetve ezek összeforrasztása. Ez a mesekönyv ugyanis kifinomult érzékenységgel tapintja ki a közeget, amelybe érkezik. Egy posztmodernnél is „posztabb” társadalom világát, a karantén után. Bár a tervezésekor még nem az összezártság idejét éltük, ez lett a szöveg legerősebb áthallása, a másokkal összezárt ember vegyes érzéseinek természetessége, a természetvédelem, az empátia és a tolerancia fontossága pedig a legszélesebb réteget megszólító gondolata. Az általános emberi üzenet miatt a Noé bárkája nemcsak a hitre vezető könyvek (Nina Eberle Theka megkülönböztetése a vallásos gyerekkönyvek kapcsán) csoportjába tartozik, bár hiteles marad a gyerekperspektívájú újramondás és a hiányzó részletek képzeletbeli kitöltésének módszerében is. Tehát nemcsak hitre vezető könyvként olvasható, hanem vallásközi toleranciát is közvetít (ez Theka másik kategóriája), amennyiben a másikkal való együttélés buktatóit és megoldásait szemlézi textuálisan és vizuális nyelven. A két kategória összeolvad, mert az újramondás/újraírás mindig is újabb mélységeit tárja fel az eredeti szövegnek.
A bibliai Noé bárkájának története hitoktató létemre is tudott újat mondani nekem Simonyi Cecília tolmácsolásában. A gyermeki perspektíva ugyanis önmagában alkalmas arra, hogy a felnőtt befogadót kizökkentve az más hangsúlyokat fedezhessen föl.
A gyerekszerűség mibenlétét alább bontom ki
Simonyi Cecília meseszövege nem bőbeszédű. A képi és nyelvi, illetve ezek kombinációjából, például tipográfiai manifesztumként előálló lírai sűrítés és gyönyörködtetés a könyv eredetiségének záloga. A Lampion Könyvek ritka körültekintően járt el: Pavlovic Tijana szerkesztésén kívül Bajzáth Mária saját népmesekutatásainak és népmesemondásának alapján, Molnár Krisztina Rita meseírói tapasztalataival segítette a szerzőt és ezzel is gazdagította, érlelte a művet. Az ilyenfajta, névvel megjelenő szépirodalmi segítségnyújtás (hiszen az együttműködők nem társszerzőként jelennek meg a borítón) szintén ritka, hosszú távon mindenképp az alázatos szerzőt és mentorait dicséri.
Lírai magja a mesekönyv nyitánya: a Mózes első könyvében található szakasz mintájára, oszlopba tördelten olvashatjuk a szöveget, mintegy (bibliai) versekként.
„Egyszer régen az emberek szívében
megsokasodott a gonoszság,
és a szeretet meghidegült.
Bántották egymást, és
rombolták
a világot maguk körül.”
Az eredeti szöveghely maga is igen poétikus, ezt a költőiséget Simonyi megtartja
„És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Mózes 6,5; revideált Károli-fordítás). Ennél a szakasznál a szerző még nem szövegszerű, hanem képi példákat hoz: a fekete-fehér fotókat imitáló mozaikokban hétköznapi jelenetek illusztrálják a szöveget: bezárt, kuporgó figura, verekedő alak, leégett házrész, másvalakivel kiabáló, őt a házból kiutasító sziluett.
Ez a sötét sorozat kilóg a sorból, mert a következő oldalaktól kezdődően a képi világ a kék és sárga színekre, illetve ezek árnyalataira épít, a transzcendenciát és az élet sokszínűségét, az életigenlést ábrázolva. Különleges technikával az akvarelleket növényi nyomatokkal kombinálja Simonyi, dagerrotípiaszerű levél- és virágsziluetteket hozva létre. E lenyomatokkal Simonyi folytatja a megkezdett utat, hiszen pasztellszínű, vékony növényi mintákat kacskaringóztató illusztrációi Molnár Krisztina Ritával közös mesekönyveiben is feltűntek. A dombra írt szövegrészletek mint motívum, a montázsos technika már a Maléna kertjében, például a Nagyszülők című képen is előfordultak. Különösen bájos a csomagolós jelenet, mikor Noé felesége rendszerezi a növényeket és tárgyakat, melyeket magukkal visznek. Mégpedig a kis Sám segítségével. Így egy gyermek tárgyai is felsoroltatnak, képileg is: „fűszer a mézes süteményhez”, „a kiskés” stb. Gyermeki látásmódot feltételeznek a felsorolásszerű szakaszok. Megtudjuk például, mi minden furcsaság, problémás helyzet adódhat egy összezárt ember–állat-közösségben, ahogyan egy szülő/nagyszülő lajstromoz a gyerekének.
Az Ószövetség héber gondolatritmusaihoz hasonlóan a magyar mesében is visszaköszönnek ezek az alakzatok, például ellentétek felsorolásával:
„Kevés a hely,
sok a mozgás,
kevés az élelem,
sok a kérés,
kevés a csönd,
sok a nyüzsgés,
kevés a figyelem,
sok az érzelem,
nő a fáradtság,
fogy a türelem.”
El is érkeztünk hát az összművészetként – líra, képzőművészet, mese, könyvművészet együtteseként – leírható jelenséghez, amit a számozatlan oldalak (ez kissé nehezíti a kritikai feldolgozást, de a képeskönyv irányába tereli a befogadást) hetedik oldalpárjával mutatok be.
A szövegből egyes szintagmák mondattöredékek a dimbes-dombos táj más-más színű lankáján, szintjén helyezkednek el
A színválasztás igazodik a jelentéshez: a tájban élő láthatatlan lények egy kék lankán, a naplemente egy naplemente színű földhullámon. A földről szóló gondolatok a kép alsó szintjén helyezkednek el, sötét színű sávokban. Az utolsó mondat külön, egy sárga lankán olvasható: „Egy kis remény ébredt benne”.
A könyv további lapjain megelevenednek a korabeli gyermekek hétköznapjai, olyan részletekkel, melyek ma ugyanúgy zajlanak. Megtudjuk, Noé mit szokott játszani az unokáival. Magáról Noéról is készül egy páros oldal, az ő gyermeki, játékos tevékenységeit ábrázolja. „Hiszen játszani és imádkozni voltaképpen ugyanaz” – szól az indoklás.
A kötet tele van grafikai játékkal, kikacsintással. Így például a hátsó borító sarkában szereplő lampion kiadóembléma „társa” megjelenik vele átellenben, a „sztoriban”. Egy kisfiú, talán Sám, emeli magasra a lampiont a bárka orrában. Ezen a képen fényes nyomatú esőcseppek is érzékelhetők, tapinthatók, hiszen ennek a technikának (Uv/szelektív lakk) más a textúrája. Ez a kép a felhőre mutató kisfiúval és az alig érzékelhető, fényes esőcseppekkel a változásról szól, amely még nem látható, csak Noé és családja hisznek benne. A növényi nyomatok és a grafika illesztése is számos, a történetet értelmező játék-lehetőséget tartogat, melyeket az illusztrátor bőven kiaknáz.
A szövegben megkapó az a játékosság, amellyel gyermekek számára is átélhető módon láttatja Simonyi Cecília, mi minden történik az út során, és kinek mely szükséglete csorbul.
„Be kellett / osztani az ételt, gyógyítani a tengeri- / betegeket, takarítani, játszani…”
Illusztráció, nyomdatechnika és szöveg játékos összekacsintása az a bájos oldal, melyen Isten szól Noéhoz miközben ő épp két értelemben is bújócskázik és számol. Isten szózata és a Noé által mondott, itt kövéren szedett számsor egymásba szövődik az oldalon, így narráció nélkül is értjük a helyzetet.
A nehézségeket ilyen módon esztétizált keretbe foglalják a finom vonalakkal rajzolt figurák és az apró, színes jelenetek sora
A hétköznapi részletek és emberi, állati tevékenységek néha bizarr együttállásainak bemutatása gyerekbaráttá szelídíti a rémisztő helyzetet, mint például a bezártság, a fojtó levegő, az egymásnak ütközés, a különböző bioritmusból és igényből fakadó konfliktusok. A képeskönyv nem idealizálja, de oldja a helyzetet. Az írói fantázia szülte részletekbe belegondolva van lehetőségünk magunkra és nehézségeinkre ismernünk a gyerekekkel együtt. Szülőként is katartikus lehet a történet egyébként ismert megoldása: Huhh, túléltük, végre újra szabadok, és ezért igazán hálásak vagyunk!
Harmath Artemisz
Simonyi Cecília: Noé bárkája
Lampion Könyvek, 2022.
48 oldal
3499 Ft