A „keresztény gyerekirodalom” kifejezést olyan művekre használjuk, amelyekben explicit módon megjelennek például a Biblia tanításai, vagy az olyan, a mi kultúránkban kereszténynek tartott értékek, mint a felebarát szeretete vagy a megbocsátás fontossága. A fogalmat azonban átfogóbb, inkluzívabb módon is értelmezhetjük: ide tartozhatnak olyan alkotások is, amelyek nem direkte egy-egy bibliai történet parafrázisai, vagy amelyek nem jelentik be magukról, hogy „keresztények”, mégis érvényes állításokat, kérdéseket fogalmaznak meg az Isten–ember-kapcsolatról.
Írásomban e sajátos fogalom nyomába szeretnék eredni: mit jelentett a múltban, és mit jelent ma? Emellett azt is vizsgálom, hogy mi jellemzi a (jó) keresztény meséket.
Milyen a gyerekirodalom, ha keresztény?
Gombos Péter a magyar és külföldi keresztény gyerekirodalom legizgalmasabb műveit szemléző tanulmányában így jellemzi a kérdéses fogalmat:
„Keresztény gyermek- és ifjúsági irodalomnak jelen esetben azokat az irodalmi alkotásokat tekintem, amelyek keresztény szerzők tollából születtek, s bár címzettjeik nem feltétlenül vallásos gyerekek, a regények, mesék, novellák értékrendje egyértelműen a krisztusi tanításon alapul. E művek az alkalmazott gyermekirodalom rétegébe tartoznak, s szinte kötelezően meglévő elemük – nem ritkán az irodalmi érték rovására érvényesülve – a didaxis”[1] (kiemelés az eredetiben).
Itt két szempont válik hangsúlyossá: az alkotó „keresztény szerző”, a (prózai) művek tartalma, értékrendje pedig a „krisztusi tanításon alapul”. (Kiegészítésként talán érdemes hozzátenni, hogy születtek olyan gyűjtemények is, melyekben a Gombos által jellemzett értékrend alapján lírai művek is szerepelnek: ilyen például a Kálvin Kiadó által publikált, Miklya Zsolt szerkesztette A nap háza,[2] melyben kortárs versek és mesék találhatóak; illetve a Miklya Zsolt és Miklya-Luzsányi Mónika által válogatott irodalmi szöveggyűjtemény-sorozatban szintén szerepelnek lírai alkotások.[3]
Úgy vélem, a keresztény gyerek- és ifjúsági irodalmat nem szűkíthetjük le csupán az epikára, bár Gombos Péter tanulmányában és a jelen szövegben is elsősorban prózai alkotásokról van szó.) A magyar nyelven elérhető gyerekbibliák, keresztény gyerekkönyvek nagy részében érvényesülnek ezek az aspektusok: a szerzők a könyvek előszavában nemritkán vallást tesznek keresztény hitükről (így tesz például Sally Lloyd-Jones a Jézus meséskönyve a Biblia című kötetben[4]), Krisztus személye és tanítása, példázatai pedig számtalan kötet témái – a születéstörténet újraírásai különösen népszerűek a legfiatalabbak körében.[5]
A vonatkozó német nyelvű szakirodalomban többek között Magda Motté és Georg Langenhorst kutatásai váltak hivatkozási alappá. Motté árnyalja a fogalmat: „vallási szempontból releváns gyerek- és ifjúsági irodalomról” beszél, s három csoportra osztja a kérdéses korpuszt. Az elsőbe azok a könyvek tartoznak, amelyek „erkölcsi-egzisztenciális” mondanivalóval bírnak, általános emberi témákkal foglalkoznak. A második csoport az a fajta „vallásos irodalom”, amely nem kötődik kifejezetten egy valláshoz vagy felekezethez sem, de az emberi tapasztalatokat a transzcendens dimenzió felől értelmezi. A harmadik csoport „az explicit zsidókeresztény üzenetet közvetítő” könyveké, amelyekről (Gomboshoz hasonlóan) Motté megállapítja, hogy gyakran didaktikusak, esztétikailag kevéssé értékelhetőek.[6] (Természetesen számos kivétel is akad, gondoljunk például a Csimota Kiadó Bibliai történetek-sorozatára, melyben Szokács Eszter bibliai alakok élettörténetét meséli újra olvasmányosan, szépirodalmi stílusban.[7])
Georg Langenhorst szintén hármas felosztással operál: elkülönít olyan munkákat, amelyek nem szándékosan vallási célzattal íródtak; transzcendentális-vallási karakterrel bíró műveket; valamint explicit módon keresztény gyerek- és ifjúsági irodalmat, melynek középpontjában a keresztény üzenet áll.[8] A két csoportosítás nagyban hasonlít egymáshoz, és közös bennük, hogy kitágítják a fogalmi kereteket: meglátásaik szerint olyan könyveknek is lehet keresztény, de legalábbis vallásos olvasata, amelyek nem intencionáltan hívő közösségeknek íródtak, illetve amelyek nem valamely vallás tanításait állítják a fókuszba, hanem általánosabb, minden embert érintő, morális/spirituális kérdéseket is tárgyalnak. Így válhat például vallási aspektusból releváns irodalommá Janne Teller Semmi című „botránykönyve”,[9] amelyről számos projekt, óravázlat készült német nyelven.[10] Motté és Langenhorst eredményeit elsősorban a valláspedagógia hasznosítja: a német hitoktatás során nem ritka, hogy tanárok és diákok közösen dolgoznak fel gyerek- és ifjúsági műveket, hogy így kapjanak választ bizonyos vallási kérdésekre, problémákra.
Mindemellett hazánkban sem ritka, hogy hittan- vagy vallásórákon, gyerek-bibliaórákon, ifis csoportokban terítékre kerülnek szépirodalmi alkotások – elsősorban alkalmazott irodalomként, ünnepi műsorokra készülve.
Saját – a református egyházi gyakorlattal kapcsolatos – tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a lelkészek, hitoktatók, vallástanárok jellemzően az „explicit zsidó-keresztény üzenetet közvetítő” (gyerek)irodalomból válogatnak, ha valamilyen ünnepi előadásra készülnek a tanítványaikkal. Ha azonban a „hétköznapok” gyakorlatát vizsgáljuk, a kép árnyaltabbá válik.
A református hittankönyveket átböngészve lehet néhány olyan leckét találni, amelyben utalás szintjén megjelenik valamilyen gyerekirodalmi mű: például a negyedikeseknek szóló kötetben (mely az „Isten a mi királyunk” téma köré szerveződik) az egyik lecke arra kíváncsi, hogy olvasták-e a diákok a Ruminit vagy a Tüskevárat. A gyerek- és ifjúsági irodalmi alkotásokra történő utalásokat azonban nem követi értelmezés, a különféle tematikus csomópontok órai feldolgozása jellemzően egy vagy több bibliai igehelyből indul ki, azok értelmezésére törekszik – ez a megközelítés összhangban áll a Sola Scriptura elvével is (mely szerint a Biblia a keresztény tanítás egyetlen autentikus forrása), mely szerint a Szentírás lehet a keresztény tanítás egyetlen hiteles forrása. Vannak azonban olyan kérdéskörök, amelyek kapcsán bizonyos gyerek- vagy ifjúsági irodalmi alkotások (másként alkalmazott irodalomként) segíthetnének felfejteni a bibliai üzeneteket: ilyenek például azok az etikai problémák, amelyek a középiskola utolsó évfolyamában jelennek meg a vallásoktatás curriculumában – a német gyakorlatban itt lép be például Janne Teller Semmije, vagy Wolfgang Herrndorf Csikkje,[11] így a szabad akarattal, a szülőkhöz/felnőttekhez való viszonnyal, az alapvető emberi értékekkel kapcsolatos dilemmák a Biblia mellett ifjúsági irodalmi alkotásokon keresztül is értelmezhetővé válnak. Messzire vezetne az a gondolatmenet, mely azt járná körül, miért nem vált a református intézményi vagy gyülekezeti vallásoktatás részévé a gyerek- és ifjúsági irodalom közös olvasása, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a Református Tananyagfejlesztő Csoport az elmúlt években számos olyan kötetet publikált, amelyek azt célozzák, hogy az irodalom jelenjen meg a hitoktatásban is. Készítettek többek közt antológiákat (melyekről feljebb már esett szó), hozzájuk kapcsolódó pedagógus ötlettárakat, illetve segédanyagokat Lackfi János vagy Tóth-Máté Miklós műveihez. Törekvéseiknek köszönhetően talán a református vallásoktatásba is szervesebben beépülhet a gyerek- és ifjúsági irodalommal történő találkozás.
Történeti távlatok[12]
Ha a vallásoktatás és a gyerekirodalom párhuzamait vizsgáljuk, akkor mintha egy olyan útra térnénk vissza, amelyen évszázadokkal ezelőtt indultak el a tanárok és a tanulók. Úgy is fogalmazhatnánk, a gyerekirodalom kezdeteitől fogva szorosan kötődött a (keresztény) vallásos oktatáshoz, ez a kijelentés azonban némiképp árnyalásra szorul. Hermann Zoltán rámutat, hogy gyerekkönyv és a gyerekirodalom fogalmait nem lehet szinonimaként használni. Előbbi az angolszász, német és francia könyvpiaci stratégiák terméke, mely alig kétszáz éves múltra tekint vissza; a gyerekirodalom pedig ennek „részhalmaza”, melynek célja nagyjából a 16-18 év alattiak irodalomesztétikai akkulturációja (ami a XIX. században kialakult szépirodalom fogalmának megértéséhez segíti hozzá a fiatal olvasókat).[13] Ezért talán pontosabb, ha nem (az esztétikai akkulturációt segítő) gyerekirodalom, hanem intencionáltan gyerekeknek írt/készített könyvek és vallásoktatás viszonyáról gondolkodunk. E szerteágazó kapcsolatrendszer történetének részletes bemutatására itt nincs mód, a következőkben csupán rövid áttekintést nyújtok a legfontosabb művekről.
Ruth B. Bottigheimer kiemeli, hogy a vallásoktatás legrégebbi formája a katekizmus. Ez a sajátos, kérdés-válaszon alapuló műfaj népszerű volt a kora középkorban is, ám a XVI–XVII. században (a reformációval, valamint a katolikus megújulással párhuzamosan) jelentősen megnövekedett a rá való igény. A korai szövegek még kevéssé számoltak az olvasók életkorával (bár például Siderius János 1597-es Kisded gyermekeknek való katekizmusa célzottan a gyerekek számára készült), a XVIII. században írtak egyre több, a legfiatalabbakhoz szóló katekizmust. Ha a keresztény gyerekirodalom kiindulópontjait keressük, Kimberley Reynolds szerint Jan Amos Comenius Orbis Sensualium Pictusa (1658) nem megkerülhető: Comenius a hat éven aluliakat (aki a saját nyelvükön tanultak olvasni) és a hat éven felülieket is megszólította (akik már latinul is olvastak). Comenius osztotta azokat a (puritán) protestáns nézeteket, melyek szerint a gyermekek Isten képmására teremtettek, de magukon viselik az eredendő bűnt, ezért szabadításra szorulnak. Az oktatás legfőbb feladata tehát felhívni a gyerekek figyelmét arra, mi történik, ha követik a bűnre csábító ösztöneiket, s biztatni őket, hogy keressék a kegyelem által elnyerhető üdvösséget, mely jó cselekedetekre sarkallja őket. Ennélfogva az Orbis Pictus nemcsak olvasni tanította a gyerekeket, hanem arra is, hogy kegyes életet éljenek, keressék az üdvösséget, és kerüljék el a pokol kínjait.[14]
Népszerű műfaj volt a bibliai történetek gyűjteménye is, melyben a Szentírás különféle epizódjait mesélték újra a szerzők – kezdetben ezek a gyűjtemények sem a gyerekközönségnek szóltak (az első Peter Comestor Historia Scholasticája volt, melyet a párizsi egyetem hallgatói számára állított össze 1170 körül), a XVII. század közepétől fordultak a szerzők a fiatalabb korosztály felé. Franciaországban Nicolas Fontaine L’Histoire du Vieux et du Nouveau Testament (1670 körül) című munkája a XIX. századig az egyetlen bibliai történetgyűjtemény volt katolikus gyerekek számára.
Németországban Johann Hübner adta ki a Zweymahl Zwey und funffzig Biblische Historien (1714) című kötetet, melyet csak a XVIII. század végétől váltottak fel újabb gyűjtemények; Angliában pedig a XVIII. század közepén vált igazán népszerűvé ez a műfaj, amikor John Newbery kiadta a The Holy Bible Abridged című munkát (London, 1757), melyet további utánnyomások követtek.
A bibliai történetgyűjtemények tartalmilag sokat változtak a XIX. századig: a negatív exemplumok helyét lassan átvették a pozitívak, a női karakterek fokozatosan háttérbe szorultak, illetve egyre nagyobb hangsúly került az Újszövetség történeteire. A köteteket gazdagon illusztrálták, és arra is volt példa, hogy szöveg helyett csak képet nyomtattak egy oldalra, hogy ezzel beindítsák a befogadó képzeletét, s előidézzék a spontán történetmesélést. A XVIII–XIX. század fordulóján vált népszerűvé Angliában és az Egyesült Államokban a „hieroglif Biblia” (hyerogliphic Bible) műfaja: ezekben a könyvekben bizonyos szavakat illusztrációk helyettesítenek, így a szöveg mellett a képek olvasásában is elmélyülhetnek a gyerekek.[15]
A Szentírás történeteit újra elbeszélő munkák mellett olyan kötetek is megjelentek a XVI. századtól kezdve, amelyek célja erkölcsi iránymutatás, példaadás, a keresztény (sok esetben kimondottan a protestáns) identitás megerősítése volt. John Foxe 1563-as Actes and Monuments című munkája (mely később Foxe’s Book of Martyrs néven terjedt) késő antik, középkori és XVI. századi angol keresztény mártírok életéről és haláláról tudósít, és rövidített verzióban hamarosan a gyerekek számára is kiadták – a vértanúk szenvedésének nemritkán horrorisztikus leírása a protestáns öntudat formálását célozta. Az angol és amerikai puritán mozgalom élen járt a kegyességi irodalom terjesztésében: a legnépszerűbb James Janeway Token for Children (1671–1672) című gyűjteménye volt, mely „számos fiatal gyerek megtéréséről, szent és példamutató életéről, örömteli haláláról” szólt. Az Orbis Pictusszal ellentétben ez a kötet nem tankönyvnek íródott, de célja hasonló: az eredendő bűntől való szabadulás érdekében a gyerekek számára iránymutatást kell nyújtani arról, miben kell hinniük, és hogyan kell viselkedniük. (Érdemes itt megjegyezni, hogy a XVIII. század közepe táján a szakismeretek oktatása egyre függetlenebb lett, elmozdult a vallásos célú oktatástól.) A XVIII. század folyamán sorra születtek a Janeway-éhez hasonló könyvek, mind azzal a funkcióval, hogy a gyerekek és családjuk számára példát mutassanak az Isten üdvözítő akaratát elfogadó, kegyes életről.
John Bunyan ma is népszerű klasszikusa, A zarándok útja (A Pilgrim’s Progress) 1678-ban jelent meg, és bár eredetileg nem gyerekeknek íródott, számtalan fiatal olvasó tudott hozzá kapcsolódni: a tradicionális mesékből ismerős karaktereket és képeket használ, cselekménye olvasmányos és fordulatos.
A zarándok útja későbbi könyvekhez is mintaként szolgált, az allegorikus elbeszélésmód azóta is számos keresztény gyerekkönyv jellemzője; ez a sajátos narratíva formálta Mrs. Sherwood Infant’s Progress, From the Valley of Destruction to Everlasting Glory [A Gyermek útja: a Pusztítás Völgyéből az örökkévaló dicsőségig] című 1821-es regényét is (mely címében is utal a bunyani klasszikusra).
Még napjainkban is születnek olyan művek, amelyek a hívő zarándokútjának toposzából indulnak ki: ilyen például Catherine Gilbert Murdock Fiú könyve című ifjúsági regénye.[16] Az „erkölcsi mesék” (moral tales) dominálták a gyerekeknek szóló irodalmat a XIX. század közepéig, s ezek az elbeszélések egy irányba mutattak: jó és sikeres gyermekeket nevelni. A korai gyerekkönyvek által képviselt vallásosság így gyakran társadalmilag előnyös eredményeket hozott.
Milyen a mese, ha keresztény?
A XIX. század végéig a (keresztény) gyerekirodalmat a hitre nevelés, a morális iránymutatás szándéka dominálta, ennek, mint láttuk, teológiai okai voltak: az eredendő bűn koncepciójából az következik, hogy már a legfiatalabb kortól kezdve hangsúlyozni kell az üdvösség (és az ehhez vezető erényes életet) fontosságát. Ez az emberkép azonban lassan változni kezdett, s a változás a gyerekeknek szóló irodalmat sem hagyta érintetlenül. John Locke, a XVII. századi angol filozófus elutasította az eredendő bűnről szóló tanítást, véleménye szerint a gyerek üres lap (tabula rasa), melyet a társadalom ír tele. Ezért ahelyett, hogy félelmet keltenének bennük a kárhozatról szóló történetek, inkább arra kell biztatni őket, hogy ismerjék meg az őket körülvevő világot a maga valóságában, racionális módon.
Jean-Jacques Rousseau egy évszázaddal később ennél is tovább ment: úgy látta, a gyerekek ártatlannak és jónak születnek, és a felnőtt társadalom rontja el őket. Úgy gondolta, a gyerekkort és annak minden megnyilvánulását (játékait, örömeit, ösztöneit) szeretni kell, és a nevelés során teret kell engedni a gyermek természetes kíváncsiságának.[17]
Bár a kétféle gyermekkép (eredendő bűn vs. tabula rasa) sok pontban eltér egymástól, abban közösek, hogy számot vetnek a gyermekkor belső konfliktusaival, rendezetlen vágyaival és félelmeivel (amelyek az egyik nézet szerint velünk születettek, a másik nézet szerint a nevelődés során kapjuk őket). E problémáknak a feloldásában a mese segíthet. Bruno Bettelheim kiemeli, milyen mondanivalót közvetítenek a mesék a gyerekeknek: „az életben a súlyos nehézségeket nem lehet elkerülni, hanem küzdeni kell ellenük, és ez a harc elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi léthez – de ha az ember nem hátrál meg, hanem kitartóan szembeszáll a váratlan és gyakran igazságtalan megpróbáltatásokkal, túljuthat minden akadályon, és végül győztesen kerülhet ki a harcból”.[18]
A mesék erejét a keresztény gyerekirodalom a XIX. század második felében fedezte fel: Charles Kingsley és George MacDonald arra nyújtottak példát, hogy a tündérmese lehet a keresztény üzenet hordozója is. Az ő nyomdokaikon haladt például C. S. Lewis, aki a Narnia krónikáiban (1949-től) fikciós keretbe helyezi a keresztény üdvtörténetet.[19]
Pompor Zoltán a mesei narratíva keresztény gyerekirodalomban való felbukkanását összeköti az esztétikum iránti igény megjelenésével. Úgy látja, hogy bár a XX. században is „jelentős súllyal bír az iskolai hittanoktatás és az ehhez kapcsolódó keresztyén olvasmányok, megjelenik azonban egy új, az irodalmat, esztétikai értékeket legalább olyan fontosnak tartó irányzat is. Ennek az új felfogásnak szimbolikus alakja Móra Ferenc, aki szakítva a tradicionális formákkal a mesét és a meseregényt használja arra, hogy a kereszténységhez kapcsolható alapvető értékeket (szeretet, önfeláldozás, bűnbánat és megbocsátás) indirekt módon, az irodalom eszközeivel mélyebb jelentésrétegeken keresztül közvetítse.”[20]
Pompor úgy véli, fontos lenne, hogy esztétikailag is magas színvonalú versek, mesék, példázatok jelenjenek meg a keresztény gyerekirodalomban – szerinte a vallásos gyerekirodalom ma „elsősorban nem elvarázsolni, játszani, felüdíteni, hanem nevelni, oktatni akar”.[21] Az erősen didaktikus célzat a (teológia)történeti előzmények öröksége, de egyre több olyan keresztény mese létezik, amely szépirodalmi igényességgel íródott, és nívós illusztrációval készült.
Érdemes itt egy pillanatra elidőzni annál, mi különbözteti meg a mesét a bibliai történettől, s mi a keresztény mese „feladata”.
Bodó Sára nem húz éles határvonalat a kettő közé: „a bibliai történetek nem is állnak olyan messze a meséktől. Hiszen a bibliai történetek olyan történetek, amelyek szintén a személyiség legmélyebb rétegeit (tudatos és tudattalan, lelki-szellemi-akarati, értelmi és érzelmi személyiségszintek) érintik meg, segítenek a világ, az élet titokzatos folyamatai közötti tájékozódásban, értelmezik az ember és a Szent kapcsolatát. […] A bibliai történeteknek van azonban egy minden más történettől eltérő sajátosságuk: eredeti szándékuk és céljuk: Isten kijelentésének szövegbe foglalása.
A bibliai történet szent történet – annak minden vonatkozásával együtt. Szent, mert az önmagát kijelentő, az önmagát bemutató Isten történetéről szól, és szent, mert a történet célja nem önmagában van, hanem eszköz az ember Istenre találásában. Szó szerint szent, mert elkülönített a Szentháromság Isten bemutatására, és elkülönített az Isten és ember találkozásának céljára. Nem azért nem mese, mert ez igaz, az meg hamis, hanem azért nem mese, mert műfaját tekintve Isten önkijelentésének része” (kiemelések az eredetiben).[22] A bibliai történetet tehát az különbözteti meg a keresztény mesétől, hogy előbbi Isten önkijelentését foglalja szövegbe, az utóbbi pedig ezt a kijelentést interpretálja a gyerekek számára, figyelembe véve belső konfliktusaikat, értelmi-érzelmi érettségüket is. Ezt azonban csak az igazán jó keresztény mese tudja megtenni, amely amellett, hogy implicit módon nevel, „elvarázsol, játszik és felüdít”.
Magda Motté és Georg Langenhorst kategóriái alapján sokféle művet olvashatunk keresztény meseként. Az lehet például a Harry Potter-regényfolyam, amely a szeretet, a megbocsátás, a jó és a rossz harcának örök kérdéseivel foglalkozik. Keresztény mese lehet Catherine Gilbert Murdocktól a Fiú könyve, melyben egy zarándokutat járhatunk végig a középkori Európában, megismerkedve az akkori keresztény világ számos attribútumával. És keresztény mesék lehetnek azok a bibliai átiratok, amelyek a középkori és a kora újkori bibliai történetgyűjtemények mai örökösei: képekkel gazdagon ellátott Szentírás-parafrázisok, amelyek Isten kijelentését érthetővé és átélhetővé teszik a gyerekek számára. Ezek közül Sally Lloyd-Jones Jézus meséskönyve a Biblia című munkáját emelném ki: a bibliai történetek átirataiban a szerző Isten gondoskodó kegyelmét és szeretetét helyezi a középpontba, ezzel azt üzenve a gyerekek számára, hogy bármilyen problémájuk, belső vagy külső konfliktusuk is adódik, Isten kegyelme mindig elérhető számukra.
Úgy gondolom, a jó keresztény mese kétféle értelemben is történet: sztori és történelem – teológiatörténet, a gyermekkép változásainak története és könyvtörténet is. Hiszen hosszú út vezet a gyerek- és felnőttkatekézisben egyaránt használatos kátéktól a kifejezetten gyerekeknek írt, az ő igényeiket figyelembe vevő keresztény mesékig. Amikor jó keresztény mesét (gyerek- és ifjúsági irodalmat) olvasunk, akkor ezek a távlatok felsejlenek a szöveg mögött, és arra várnak, hogy újra és újra aktualizáljuk őket.
Lovas Anett Csilla
Bibliográfia
Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, ford. Kúnos László, Budapest, Gondolat, 1985.
Bodó Sára: Bibliai történet és/vagy mese? A bibliai történetek meseszerű átélése kisiskolás korban, Magyar Református Nevelés, 10. évf., 2009. október 2–9.
Borbély Szilárd: Fény a magasból, Kolozsvár, Koinónia, 2007.
Bottigheimer, Ruth B.: Catechistical, devotional and biblical writing, in Peter Hunt (szerk.): International Companion Encyclopedia of Children’s Literature, New York, Routledge, 2004, 299–305.
Coats, Karen: The Bloomsbury Introduction to Children’s and Young Adult Literature, London –New York, Loomsbury Academic, 2018, 7–48.
Döbrentey Ildikó: A kisded első csodája, ill. Magyar Krisztina, Budapest, Luther, 2010.
Ghesquière, Rita: Contemporary religious writing, in Peter Hunt (szerk.): International Companion Encyclopedia of Children’s Literature, London – New York, Routledge, 2004, 306–317.
Gombos Péter: Utazás Narniától Fantáziáig: keresztény erkölcs a gyermekirodalomban, keresztény gyermekirodalom, in Czirják József et al. (szerk.): Az erkölcs szépsége: a kaposvári Erkölcs-, Művészetfilozófiai és -nevelési Konferencia előadásai, 2003. augusztus 27–29, KE CSVMPFK, Kaposvár, 2005, 431–439.
Hahn, Daniel: Religious instruction, in: The Oxford Companion to Children’s Literature, Oxford, Oxford University Press, 2017, 493–494.
Hermann Zoltán: Vázlat a magyar gyerekirodalom történetéhez, in Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd. A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, FISZ, 2017, 15–32.
Herndorf, Wolfgang: Csikk, ford. Bán Zoltán András, Budapest, Scolar, 2012.
Lloyd-Jones, Sally: Jézus meséskönyve a Biblia, ford. Zágoni Balázs, Ill. Jago, Kolozsvár, Koinónia, 2013.
Miklya Zsolt (szerk.): A Nap háza – Kortárs versek és mesék, ill. Bertóthy Ágnes, Budapest, Kálvin, 2021.
Miklya Zsolt – Miklya Luzsányi Mónika (szerk.): Kezd őszülni a nyár; Angyalmese; Gólyahír; Napraforgó, ill. Sásdi Laura – Séllei Nóra, Budapest, Kálvin, 2020–2021.
Motté, Magda: „ethisch-existentiell”/„transzendental-religiös”/„christlich”. Dimensionen moderner Literatur für Kinder und Jugendliche, in Georg Langenhorst (szerk.): Gestatten: Gott! Religion in der Kinder- und Jugendliteratur der Gegenwart, München, Sankt Michaelsbund, 2011, 146–157.
Murdock, Catherine Gilbert: Fiú könyve, ford. Müller Máté – Müller Péter Sziámi – Müller Lili Berill, Budapest, Manó Könyvek, 2020.
Nagy Károly Zsolt: „Orbis Sensualium Pictus – A’ Látható Világ lefestve. Joh. Amos Comenius művének s különböző kiadásainak összehasonlításából nyert néhány tanulság”, Egyháztörténeti Szemle, 3. évf., 2002/1, 69–82.
Pompor Zoltán: Tradíció és kultúra összjátéka mai magyar keresztyén gyermekkönyvekben, Magyar Református Nevelés, 10. évf., 2009. október. 21–28.
Reynolds, Kimberley: Children’s Literature. A Very Short Introduction, Oxford, Oxford University Press, 2011. 6–10.
Szokács Eszter: József; Mózes; Királyok; Kezdetben, ill. Nagy Norbert, Budapest, Csimota, 2017–2020.
Teller, Janne: Semmi, ford. Weyer Szilvia, Budapest, Scolar, 2011.
Visky András: Betlehemi éjszaka, ill. Jill Reid, Kolozsvár, Koinónia, 2001.
Zimmermann, Miriam: Literatur für den Religionsunterricht, Paderborn, Vandenhoeck & Ruprecht, 2012, 121–123.
Zimmermann, Miriam: Ganzschriften, Kinder- und Jugendliteratur, in: Das wissenschaftlichreligionspädagogische Lexikon im Internet (WiReLex), 2016.
Jegyzetek
[1] Gombos, 2005, 431.
[2] Miklya Zsolt (szerk.): A Nap háza – Kortárs versek és mesék, ill. Bertóthy Ágnes, Budapest, Kálvin, 2021.
[3] Miklya Zsolt – Miklya Luzsányi Mónika (szerk.): Kezd őszülni a nyár; Angyalmese; Gólyahír; Napraforgó, ill. Sásdi Laura – Séllei Nóra, Budapest, Kálvin, 2020–2021.
[4] Lloyd-Jones, Sally: Jézus meséskönyve, a Biblia, ford. Zágoni Balázs, ill. Jago, Kolozsvár, Koinónia, 2013.
[5] Magyar nyelven többek közt Döbrentey Ildikó (A kisded első csodája), Visky András (Betlehemi éjszaka) vagy Borbély Szilárd (Fény a magasból) készítettek kortárs átiratokat a bibliai szöveg alapján.
[6] Motté, 2011, 146–157.
[7] Szokács Eszter: József; Mózes; Királyok; Kezdetben, ill. Nagy Norbert, Budapest, Csimota, 2017–2020.
[8] Idézi Zimmermann, 2016.
[9] Teller, Janne: Semmi, ford. Weyer Szilvia, Budapest, Scolar, 2011.
[10] Lásd például Zimmermann, 2012, 121–123.
[11] Herndorf, Wolfgang: Csikk, ford. Bán Zoltán András, Budapest, Scolar, 2012.
[12] A szakasz megírásához használt források: Bottigheimer, 2004; Ghesquière, 2004, 306–308; Hahn, 2017, 493–494; Reynolds, 2011, 6–10; Coats, 2018, 19–21. Emellett köszönöm Fazakas Gergely Tamás segítő megjegyzéseit.
[13] Hermann, 2017, 18–19.
[14] Bővebben lásd Nagy, 2002.
[15] Egy 1893-as glasgow-i hieroglif Biblia megtekinthető ezen a linken: https://ufdc.ufl.edu/UF00081986/00001
[16] Murdock, Catherine Gilbert: Fiú könyve, ford. Müller Máté – Müller Péter Sziámi – Müller Lili Berill, Budapest, Manó Könyvek, 2020.
[17] Coats, 2018, 21–24.
[18] Bettelheim, 1985, 15.
[19] Hahn, 2017, 494.
[20] Pompor, 2009, 21.
[21] Pompor, 2009, 22.
[22] Bodó, 2009, 4.