Élesen megmaradt bennem, hogy 2020 tavaszán, mikor a koronavírus miatt először lett általános a karantén, a Pagony volt az egyik első kiadó, amelyik ismeretterjesztő könyvet adott ki a gyerekek számára a koronavírusról. (Erről ITT írtunk korábban – a szerk.) A Pagony beszélgetőműsorait is az aktuális témák határozzák meg. Kiléphetünk abból a szorult olvasói helyzetből, hogy folyamatosan le vagyunk maradva az irodalom sokrétű történéseiről és szimultán zajló eseményeiről? Lehet-e nem lemaradni?
Csak lemaradni lehet, képtelenség minden témában naprakésznek lenni. A személyes életünk mindennapjait is valamilyen mértékben tematizálják a világban zajló események. Szerintem nem érdemes rágörcsölni, hogy mi mindenből maradok ki, inkább arra fókuszáljunk, hogy mi az, ami bármilyen szinten megérint. Ez lehet abszolút gyakorlatias kérdés, és akár elvont probléma is. Ha már a pandémiát említetted: teljesen átrendezte mindenkinek a napi életritmusát, nem kell sorolni tovább, átéltük, megtapasztaltuk. De absztrakt módon is el lehetett gondolkodni azon, hogy ebben a tekintetben mit is jelent a globalizáció, hogy ebben az időszakban szinte a világ minden pontján mindenki nagyjából ugyanazt csinálta, és hogy ez a bezárkózás milyen változásokat generálhatott volna egyéni és közösségi szinteken. Sokunk számára gyakorlati, szakmai szempontból nézve inspiratív is volt ez a helyzet, hiszen olyan műfajok felé nyitottunk, amelyek korábban eszünkbe se jutottak volna, lásd például az Érettségi megnyugtató Kapu-sorozatát.
A beszélgetőműsorok túlmutatnak a Pagony kiadványain. A kortárs gyerekirodalom egy-egy szegmensének, kérdéskörének megvitatásán, illetve gyerekirodalmi alkotók műhelytitkain keresztül a kortárs gyerekirodalom egészéből merítenek, szélesebb rálátást nyújtva a mai gyerekirodalomra. Vannak adatok arról, hogy mennyien nézik és követik a Pagony adásait? Az újonnan indult beszélgetősorozatoknak köszönhetően változott-e a Pagony könyvei utáni érdeklődés?
Természetesen vannak statisztikáink, amelyek ugyanolyan fontos visszajelzések, mint a könyvek piacán az eladott példányszám. A Kapu című műsorunk kifejezetten szakmai közönséget célzott meg, élő adásként működött, aminek az volt a célja, hogy a nézők kérdéseket tehessenek fel, amelyekre azonnali választ kapnak. Ebben a műfajban nagy eredmény, hogy egy-egy időhöz kötött adást akár száznál is többen néztek, és valóban interaktívvá vált. De ezeket a műsorokat később is meg lehetett nézni, és általában többezres elérést láttunk a videók alatt. A legnézettebb műsorunk tizennyolcezer emberhez ért el. A Podcast friss műfajnak számít a Pagony életében, alig pár hónapos, be kell járatni, de már így sok az abszolút pozitív visszajelzés, biztatóak a számok is.
A magyartanári munka egyik groteszk vonása, hogy sokszor komoly logisztikázás mellett is alig marad idő és erő az új irodalmi események naprakész követésére, a legújabb könyvek, szerzők felfedezésére. Mintha a Pagony Podcast-beszélgetéssorozata a magukra maradt tanároknak és szülőknek nyújtana kezet. Milyen célokkal indult el a sorozat?
Felszabadítás, elgondolkodtatás, őszinteség, szórakoztatás. Fellengzősnek tűnhet, de mind a tanításban, mind a kiadói tevékenységben egyik mániám, hogy ne elégedjünk meg a készen kapott mondatokkal, állításokkal, véleményekkel, hanem bátran merjünk kérdéseket feltenni, bármit megkérdőjelezni. Nem kell megfelelni semmilyen elvárásnak, nem szabad hagyni, hogy szorongasson bennünket a „mit gondolnak rólam, ha én ezt vagy azt másképp látom, mint ami a konszenzus” nyomasztó érzése.
Az a tapasztalatom, hogy az élet bármely területén könnyen belesüppedünk az elégedetlenkedés, a hibáztatás, a morgás kultúrájába. És ez nagyon fárasztó, improduktív és unalmas. Ha az embernek vannak mániái, hisz bennük, az olyan lendület és erő, amellyel ki lehet lépni ebből a „közösen sajnálkozunk” beszédmódból.
Ebből persze adódhatnak feszültségek, konfliktusok is, de az nem baj, az konstruktív, izgalmas. Igyekszem olyan szerzőket, alkotókat hívni a beszélgetésekre, akikben ez a mániákusság megvan, megszenvedik, megélik, dolgoznak vele, és így valóban lehet inspirálni a körülöttünk lévőket is.
A podcast adásai, szóljanak akár a gyereknevelés egy sarkalatos problémájáról, vagy vezessenek el akár a gyerekirodalom neves szerzőinek műhelyébe, segítenek felismerni, kimondani és tudatosítani kérdéseket, problémákat és rámutatnak, mi minden húzódhat a tabuk vagy a csak még ki nem mondott dolgok, érzések mögött. Mindegyik beszélgetés tükröt tart nekünk és a társadalomnak, de mintát is mutat arról, hogy a tabuk, az átörökített traumák, berögzült rossz szokásaink vagy a jól kiépített és megszokott gátjaink felszámolhatók. Mi kell ahhoz, hogy megtanuljunk látni? S mindez hogyan kapcsolódik a szépirodalomhoz, a gyerek- és az ifjúsági irodalomhoz?
Jó esetben a kis- és nagykamasz olvasó még nem akar megfelelni semmilyen irodalmi ízlésnek. Ha olvasó, akkor valódi olvasó. Életkori sajátosság is a dolgok megkérdőjelezése, az ellentmondások felismerése, akár a sokszor árnyalatlan beolvasás a felnőtteknek. Kamaszkorú tanítványaimon látom, milyen feszültségben élnek, hiszen küzdenek azokkal a testi-lelki változásokkal, amelyek teljesen felborítják az életüket, elképesztő mennyiségű és minőségű inger éri őket, teljes lehet az elveszettség, hogy akkor most mi van. A gyerek- és ifjúsági irodalom jól megírt történetei szerencsés esetben az ő kérdéseiket teszik fel, olyan mintázatokat mutatva, amelyekre ráismernek, esetleg új szempontot adnak a saját problémáik megértéséhez, felbosszantja, elgondolkodtatja őket. És persze az sem baj, ha mindez szórakoztató. Egyszerre lehet húsba vágó egy-egy történet, és közben gondolkodást elindító, oldást hozó. Ha mindez még esztétikai minőséggel is bír, nyert ügyünk van. Ilyen könyvet persze nem könnyű írni, de időről időre megszületnek ezek a művek is.
Miért fontos a tudatos figyelem? Az iskola gyakran nem tud segíteni az önismereti tanulásban, mert nincs rá idő vagy igény, haladni kell a tananyaggal. A társas kapcsolatoknak, a családnak és a barátoknak is nagy szerepük lenne ebben, de a szociokulturális feltételek sok családban félrecsúsznak, a szülők folyton dolgoznak, alig van együtt a család. Hogyan segítenek az önismeret kialakulásában és a társadalom megismerésében a könyvek és az olvasás?
Lehet, hogy nem értem a kérdést, ezért ismétlem magamat. A jó és a jól, izgalmasan megírt történetek visznek magukkal. A nagy trükk abban lehet, hogy miközben nem kell erőlködni egy könyv megértésével, hanem valóban tudunk haladni vele, olyan sűrítését kapjuk az ábrázolt jelenségnek, hogy az a történeten túl mélyebben megérintse az olvasóját, aki nem direkt módon ismer magára, csak épp valami elkezdi nyugtalanítani. Ha egy könyv elég jó, segít utánamenni ennek a nyugtalanító érzésnek. Tehát erőfeszítéseket kell tenni a mélyebb, több rétegű megértésért. Ez a munka izgalmas, akár felkavaró nyomozás is lehet; nem a szavak megértésével való küzdelmet jelenti.
Itt jön az a szerzői, kiadói, tanári feladat, hogy megtaláljuk azokat a történeteket, műveket, amelyek képesek ezt a tapasztalatot nyújtani az olvasóknak. Én elsősorban a tanári oldalról beszélhetek: ismernem kellene minél több könyvet (bevallom, nem érzem, hogy abszolút képben vagyok), az aktuális tanítványaimat, csoportjaimat, és fontos, hogy ők is érdekeljenek, meg azok a könyvek, amiket a kezükbe adok.
Ez nagyon összetett feladat, de megéri, csodás dolgok történhetnek akár egy féléven belül is, ha a diákok nem megtanulandó anyagként kapják meg az irodalmat, hanem olyan érzelmi és intellektuális élményként, ami azt a tapasztalatot nyújtja nekik, hogy ez nekik és róluk szól.
Az irodalom megszólít, a világ különféle aspektusait idézi meg, távoli történelmi időszakoktól kezdve a kvantumfizika specifikus kérdésein át a társadalom vagy a lét legkülönfélébb kérdéseiig. Miért fontos a gyerekeknek felszabadultan beszélni az irodalomról?
Mindenről csak felszabadultan érdemes beszélni. Ha azon kattogok, hogy ezt vagy azt miért nem szabad, azzal a gondolkodásomat gátlom. A felszabadultság persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szakszerű a beszédmód. Ezt is tudnia kell egy tanárnak, hogy mikor milyen stílusban érdemes beszélgetni. Bátran használhatjuk a hétköznapi nyelvi regisztert, és ha valódi a beszélgetés, és a tanár visszakérdez a kérdésekre, állításokra, akkor a diákok ösztönösen megérzik, hogy létezik nyelvileg pontosabb, árnyaltabb megközelítés, és elkezdik keresgélni. Ezért is érdemes minél több kreatív írásfeladatot adni minimális, de pontos keretezéssel. Izgalmas látni, ahogy a megmutatkozás és a rejtve maradás vágya egyszerre jelenik meg ezekben a munkákban. Ha megengedik, hogy ne csak én, hanem a többiek is lássák az írásukat, az előhozza a pontosság iránti igényt is. Így szépen alakulhat a felszabadultság és az igényesség találkozása.
Hogyan értelmezhető az, hogy az idei kompetenciamérés előtt az Oktatási Hivatal javasolta az iskoláknak, hogy a teszteket, a szövegértési teszteket is ismertessék meg és gyakoroltassák a diákokkal?
Nem tudhatom, csak tippelek. Talán van egy szorongás attól, hogy a gyerekek rosszul fognak „teljesíteni”, mert, ugye, hogy maradjunk a közhelyeknél, nyolcadikos, tizedikes korukra már könnyen elveszthetjük őket mint értő olvasókat. Hogy ennek mi az oka, arról már sok éve tart a polémia, lásd: az irodalomnak nem irodalomtörténeti ismereteknek és memoritereknek a bemagolásából kell állnia, mert úgy valóban nem fog menni a szövegértés. De lehet ez ellen tenni, és akkor nincs szükség előzetes „védelmi” intézkedésekre.
Zólya Andrea Csilla