Hoffmann Az arany virágcserép című kötetét választottad mint kötelező olvasmányt. Hogyan emlékszel vissza, milyen hatást tett rád a „mese”?
Tizenöt évesként nemcsak rám, hanem a legjobb barátaimra is óriási hatással volt a kisregény. Emlékszem, mennyit beszélgettünk arról, hogy érdemes-e egyáltalán kristályüvegbe zárva élni, és arra is – hiszen a sznobéria sosem volt idegen az alter gimnazistáktól –, mennyire lenéztük azokat, akiket nem varázsolt el Hoffmann meséje. Természetesen meg voltunk róla győződve, hogy mindannyian ugyanolyan kiválasztottak vagyunk, mint Anselmus diák, és képesek leszünk egy magasabb rendű, hőfokú, minőségű életet élni, mint azok, akik értetlenek, és nem hallják a varázslat csengettyűszavát.
Nem ugyanazt az életet éljük, mint Anselmus, hogy a hétköznapok, a karriervágy fogságba ejtenek, és tulajdonképpen megszűnik létezni a csoda? Van ebből kiút?
Nem tudom, ki milyen életet él, kit mennyire ejtenek fogságba a hétköznapok és a karriervágy, egyébként sem szeretek a többes szám első személy biztonságából beszélni. A magam részéről a karriervágyamat jól ellensúlyozza a dolgok általános jelentéktelenségéről való meggyőződésem.
Egy közepes méretű galaxis félreeső spirálkarjának szélén, egy átlagos csillag harmadik bolygóján hetedmilliárd-magammal utazva túlzásnak tartom, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítsak a karrieremnek. Közben viszont szeretem jól csinálni a dolgokat (illetve, ha már nekifogok, akkor megpróbálok a tőlem telhető legjobban teljesíteni őket) – ennyivel tudok hozzájárulni ahhoz, milyen hely lesz az univerzum.
A csodák ugyanis maguk a hétköznapok, a létezésünk. Én egyáltalán nem szeretnék kiutat találni belőlük, jobban szeretem megélni őket, megtölteni olyasmivel, amitől nemcsak én érzem magam otthonosan bennük, hanem azok is, akik körülöttem vannak.
Újraolvasva a könyvet tettél újabb felfedezéseket? Megtörtént, hogy a szöveg addig ismeretlen jelentésrétege tárult fel előtted?
A megkeresésetek után, még a kérdések kézhezvétele előtt letöltöttem és újraolvastam Az arany virágcserepet. Elég veszélyes dolog újranézni-újraolvasni-újrahallgatni kamaszkorunk nagy hatású műveit, mindig fennáll a veszélye, hogy az ember pirulva kérdezi magától, hogy is rajonghatott egy efféle vacakért.
Amit most felfedeztem a műben, az Hoffmann elnéző-megértő, de egyáltalán nem lenéző odafordulása Veronikához és Heerbrand irattároshoz. Harmincöt évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy az író ugyanolyan nevetséges alakoknak tartja őket, mint én tartottam a művészetekre kevésbé nyitott társaimat… és mivel a szöveg nem változott azóta, lehet, hogy nekem sikerült leszállnom arról a bizonyos intellektuális magas lóról.
Az írói pályán és a magánéletben tanultál valamit Hoffmanntól?
Talán – és e szempontból sem választanám szét az írói és a nem írói énemet – hogy nem feltétlenül szükséges folyton komolyan venni sem magunkat, sem azokat a dolgokat, amiket a társadalom elvár tőlünk (illetve amikről azt hisszük, hogy elvárja). Hogy nem feltétlenül szükséges egy foglalkozással definiálnunk magunkat, és hogy a hétköznapok sorozatából álló élet magában is egy csoda.
Ayhan Gökhan
Miklya Luzsányi Mónika válaszát ITT olvashatjátok el, Láng Zsoltét ITT, Tóbiás Krisztiánét pedig ITT!