Kinek az ötlete volt ez a művészeti böngésző, és hogyan született meg?
Révész Emese: Tíz éve motoszkál már a fejemben, hogy kellene egy ilyen könyv, mert a műtermeken keresztül izgalmasan be lehet mutatni a művészet történetét. Kezdettől fogva böngészőben gondolkoztam. Anno a Képzőművészeti Egyetem hallgatóival is csináltunk ilyen feladatokat, akkor még az volt az alapötlet, hogy minden képet más-más művész készítsen. Ahhoz, hogy megvalósuljon a terv, ideális embert kellett találni a feladatra, ami nagyon összetett érzékenységet, kultúrát igényel.
Úgy gondolom, a böngésző az egyik legnehezebb grafikai műfaj a silent book mellett, mert a grafikus egyedül van, a teljes képi felületet neki kell betöltenie, nincs hagyományos történetük a jeleneteknek. A böngésző igen részletgazdag és összetett ábrázolásmódot igényel. A mi esetünkben pedig, mivel történelmi témáról van szó, még a történeti hűségtől sem térhet el. Mindemellett legyen festőileg egységes és humoros.
Grela Alexandra tökéletes választásnak bizonyult, mert az alkotásai pontosak, látványosak és szórakoztatók is egyszerre.
Grela Alexandra: Az elején nem úgy képzeltem, mint amilyen végül lett. Azt hittem, hasonló módon kell majd az illusztrációkat elkészítenem, mint a korábbi könyveknél. Aztán Emese olyan példákat és mintákat küldött, amelyek teljesen más hozzáállást kívántak.
Megbeszéltük az általános elvárásokat is: legyen humoros, részletgazdag, hiteles, vagyis az adott korszakot mutassa be korhűen, de legyenek benne hibák is, amelyek feladatként is érdekesek. Aztán azon is ötleteltünk, hogy legyenek állandó tárgyak, amelyek minden képen megjelennek visszatérő elemként. A megbeszélés alatt nagyon izgalmasnak éreztem az egészet – aztán később csak fogtam a fejem, hogy miként lehet megoldani.
R. E.: Én biztos voltam benne, hogy Alexandra meg tudja csinálni.
Ez nagy kaland volt számomra is, mert ilyen megosztásban még nem dolgoztam együtt illusztrátorral, ahol az író ötletadó alkotótársként van jelen.
Az elején még részletes instrukciókat küldtem Alexandrának, mert nem tudtam, mennyire van szüksége történészi vezetésre. De hamar rájöttem, nem igényli, hogy minden apró részlet tételesen meghatározzak. Hihetetlen kreativitással és ötletgazdagsággal vett részt ebben a projektben. Már az elején kiderült, hogy nagyon tájékozott a művészettörténetben, és magának adott fel különböző feladatokat a megvalósítás során.
G. A.: Ilyen könyvről álmodni sem mertem. A művészettörténet számomra olyan hatalmas és csodálatos téma, hogy már csak az iránta való tiszteletből sem mertem volna belekezdeni hasonló projektbe. A múlt művészetének világa mindig is körülvett: nem csak az egyetemen voltak művészettörténet-óráim, középiskolába is művészeti gimnáziumba jártam. Sokat felejtettem ugyan a részletekből, de elég volt kicsit beleásni magam, hogy ezek visszajöjjenek. Úgy gondolom, az indítás meghatározó és fontos volt, Emese pedig nagyon sokat segített. Még azokat a PDF-eket is elküldte, amelyekből az óráin dolgozik. Csodás volt használni ezeket, többször is végignéztem őket a munka folyamán.
A magyar könyvpiacon biztosan újat alkottatok. Mennyire innovatív ez a kötet a nemzetközi megjelenéseket tekintve, találkoztatok-e hasonló kiadvánnyal?
R. E.: Nincs elárasztva a piac ilyesmivel. Amikor megnéztem, milyen művészettörténeti böngészők vannak a piacon, nem sokat láttam nemzetközi szinten sem. Végül találtam egyet, amelyet Alexandrának is elküldtem: Susanne Rebscher és Anabella von Sperber könyvét, melynek a címe Where's the Artist? From Cave Paintings To Modern Art: A Look And Find Book. Ez volt a mintánk, de nem akartuk utánozni, csak megerősítésül, inspirációnak használtuk.
G. A.: Megnéztem a nagy múzeumi kiadók oldalait is, de nem igazán találtam böngészőket. Remélem, hogy a Csimota Kiadó segítségével eljutunk hozzájuk, és felkeltjük az érdeklődésüket.
R. E.:
Azért is tartom fontosnak ezt a könyvet, mert érzek valamiféle bátortalanságot a magyar gyerekkönyvkiadásban. Nem bíznak benne, hogy bárkit is érdekelhet, amit csinálunk. Amíg irodalmi alapanyagot, szöveget el tudnak adni külföldre, addig a nemzetközileg is érdekes képeskönyvek száma elenyésző. Réber László és Marék Veronika óta nem sikerült igazán betörnie a nemzetközi piacra magyar illusztrátornak.
Illetve ha vannak is külföldi sikerek (Máray Marianné például), azok a könyvek nem jutnak el hozzánk.
Hiszek abban, hogy a böngésző éppen a szövegnélkülisége miatt nemzetek fölötti műfaj, és képes áttörni azt a láthatatlan üvegplafont, ami a külföldi megjelenéshez szükséges. Szeretnénk azt is megmutatni vele, hogy egy jó képeskönyvbe érdemes befektetnie akár egy kis kiadónak is, mert nemzetközi sikereket érhet el vele. Erre van egy ukrán példa: a lembergi Vydavnytstvo Starogo Leva kiadó, amely nemcsak saját piacra ad ki művészeti könyveket, hanem a nemzetközi piacot célozták meg, és hatalmas sikert értek el.
Mi az elsődleges koncepció, ami az egész könyv felépítését meghatározza?
R. E.: A könyv felépítését, részleteit alaposan kidolgoztuk. Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy meghatározzuk, mely művészek, milyen műtermek legyenek benne, a terjedelembe mennyi fér bele. Az elsődleges terv az volt, hogy átfogva a művészettörténet nagy stíluskorszakait teljes képet adhassunk. Az is a céljaink közt szerepelt, hogy jussunk el a kortárs művészetig, megmutatva a mai művészeti gondolkodás sokszínűségét.
Ezeken a szempontokon kívül fontos volt, hogy egy alkotó ne csak azért kerüljön be a könyvbe, mert híres, hanem mert általa valamit újat tudunk mutatni a művész történetileg változó szerepeiről. Így az anonim közösségi művészettől eljutunk az udvari művészetig, majd az alkotók kilépnek a szabadba, megjelenik a piacról élő, szabadúszó művész és a kísérletező, saját útját járó alkotó típusa. Minden jelenettel valami változást mutatunk a művész társadalmi helyzetében, szerepében, megítélésében.
Egy másik szempontunk az volt, hogy mutassunk új műfajokat, technikákat. Végignézve a könyvet találkozunk monumentális szobrászattal, vázafestészettel, mozaiktechnikával, plein air-festészettel, grafikai nyomtatással, installációval, egészen a land artig, amelyet a Reichstagot is becsomagoló Christo képvisel.
Azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a képzőművészet eszköztára lenyűgözően gazdag, és éppúgy belefér a szitanyomat, mint a graffiti. A műtermek pedig azért jó helyszínek ehhez a kalandozáshoz, mert ott be lehet mutatni azt az eszköztárat, amellyel egy művész dolgozik. Vermeer esetében például a fényképezés elődjét, a camera obscura szerkezetét.
Még két szempontot emelnék ki: mindenképpen szerettünk volna női alkotókat és magyar művészeket is szerepeltetni. Két olyan magyar alkotót emeltünk be ebbe a panorámába, akik nemzetközileg is ismertek: Csontváry Kosztka Tivadart és Moholy-Nagy Lászlót.
G. A.: Az ókori görög résznél először Pheidiaszt szerettük volna bemutatni mint a monumentális szobrászat képviselőjét. Ahogy azonban elkezdtem jobban átgondolni a dolgot, rájöttem, hogy képileg nem fog működni, ő ugyanis nem egyben, hanem részletekben dolgozta ki a szobrait, és csak később állította őket össze. Így ha azt mutattam volna meg, ahogy dolgozott, nem látszott volna, milyen hatalmasak a szobrai valójában. Ezért úgy döntöttünk, hogy a monumentális szobrászatot az egyiptomi részben mutatjuk meg, és elvetettük az első ötletet, amely szerint Egyiptom témájában a sírkamrák festészetével foglalkoztunk volna. Az egész könyvet figyelembe véve kellett gondolkoznunk, mert ha valamit megváltoztattunk, az könyv egészére is hatással volt.
Amiről még sehol nem beszéltem, hogy minden képen van legalább egy kutya, mert nagy rajongójuk vagyok. Ez a saját invencióm volt. Egyetlenegy kép van, ahol a vázlaton még ott volt a kutya, aztán a kész képről valahogy lemaradt. Azt viszont már az olvasókra bízom, hogy rájöjjenek, melyik ez a kép…
Nem könnyű feladat, mert sok helyen nagyon el vannak rejtve a kutyusok.
Mennyi ideig készült a könyv?
G. A.: Másfél évig, persze szünetekkel, mert közben voltak más munkáim is. Ezt több hónapnyi felkészülés előzte meg, amikor kidolgoztuk a koncepciót és a részleteket. Ennek ellenére még a könyv készítése közben is változtattunk rajta. Már majdnem a kötet felénél, Vermeernél jártam, mikor a főszerkesztő, Csányi Dóra meglátta, hogy arra a képre hangszereket is festettem. Ez annyira megtetszett neki, hogy felvetette: mi lenne, ha mindenhol megjelenne valamilyen hangszer. Emesével gyorsan utánanéztünk, milyen hangszereket használtak az egyes korokban, és ez be is épült a koncepcióba. Szerencsére a kollázstechnika, amellyel dolgozom, megengedi a későbbi változtatást, és nem kellett elölről kezdenem a kompozíciókat.
R. E.: Olyan kiadóra volt szükségünk ehhez a projekthez, ahol időt adnak az egészre, nem feszített az ütem, hogy két-három hónapunk van csak rá. Dóra tudta, hogy ehhez a tervhez időt kell hagyni.
Miért a böngésző műfajhoz ragaszkodtatok az elejétől kezdve?
R. E.: Azért. mert a műterem „titkos tér”, ahová csak kevesen jutnak be. Ugyanakkor tele van őrületesen izgalmas tárgyakkal, kellékekkel, munkaeszközökkel, ahol a művésszel együtt élnek a modelljei, s olykor megjelennek az érdeklődő műkedvelők és mecénások is (Picasso műterme például nyüzsög az ilyen figuráktól). Ám a könyvünk valójában nem szabályos böngésző, a több szöveggel áthágtuk a műfaji szabályokat, de esetünkben az indokolta ezt, hogy muszáj volt magyarázatokat fűzni a képekhez. Az egy kis nehézséget okozhat, hogy nem látjuk egyszerre a képet és a szöveget.
Ezért azt tanácsolom a szülőknek, hogy ha kisebb gyerekről van szó, érdemes előre elolvasni a szöveget, és inkább ülni a kép fölött és együtt beszélgetni róla. Tízéves kor felett szerintem már egyedül is elboldogulnak vele a gyerekek.
G. A.: Örültem, hogy végül ilyen formában váltják egymást a képes és a szöveges részek. Az első ötlet az volt, hogy a szövegek hátul lesznek, egyfajta magyarázatként, amolyan mellékletformában. Kicsit féltem tőle, hogy így csak a képeket fogják megnézni, mert a szövegek olyan messze vannak tőlük, hogy senki nem olvassa el őket, pedig nagyon fontosak.
David Hockney inspirálta a párbeszédes formát, vagy egészen más miatt lett ilyen?
R. E.: Már nem emlékszem pontosan, hogy én találtam-e ki, vagy a kiadó javasolta. Ez a forma arra jó, hogy segít elkerülni a didaktikus hangnemet, nem válik tankönyvszöveggé. Nem mondjuk el direktbe az adatokat, hanem feltételezünk egy érdeklődő gyereket, aki kérdez. Ő az időutazó. Így egyből lett is egy figura, akivel a gyerek azonosulhat.
G. A.: Ezt segíti az is, hogy végig ugyanúgy néz ki az időutazó, még a pulcsija is egyforma minden képen. Először nem így terveztem, de Dóra felhívta rá a figyelmemet, hogy ezen a karakteren nem szabad változtatni, mert csak így tudja betölteni a neki szánt funkciót.
Interakcióba léptek az olvasóval, akinek minden képen három hibát kell megkeresnie. Miért ezt választottátok feladatul?
R. E.: Több másfajta játékot is kitaláltunk. Az időutazó karaktere például hozza a klasszikus Waldo-effektust: először keresd meg a rengetegben a kislányt, találd meg a biztos pontot, amihez magadat viszonyítod.
A hibák elrejtése tudatos vizsgálódásra készteti a gyerekeket: nemcsak átfutják a képeket, hanem elkezdik kutatni a részleteket, aminek köszönhetően más dolgokat is felfedeznek. A hibák másik jelentősége, hogy történetileg tudatosabbá teszik a nézőt: értse meg, hogy más korban vagyunk, és bizonyos dolgok akkor megtehetők voltak, most pedig nem, vagy akár fordítva.
Vannak dolgok, amiket nem lehet elhelyezni egy történetileg hű képen: egy középkori kódexmásoló műhelyben még nem lehetett írógép. Egyébként mindenki örül, ha valamiben hibát talál!
G. A.: Az összes hibáról meg tudom mondani, miért épp az a hiba, és mire utal. Egyik sem véletlen. Leonardónál például el van rejtve R2D2 (a Csillagok háborújából ismert robot), ami arra utal, hogy Leonardo robotokkal kísérletezett (lásd a páncélembert a képen); vagy ott van egy drón, ami a repülésre és a technikai újdonságokra utal, végül pedig a Rubik-kocka, amelyről – azonfelül, hogy mai találmány – Magyarországra és a logikára asszociál az olvasó. Pollocknál az amerikai focista a festő származására utal. A képből kisétáló női alak bevásárlótáskával a feleségét idézi, aki szintén nagy művész volt, de a férje mellett háziasszonnyá kellett válnia, háttérbe szorítva a saját karrierjét. A futó az akcióra utal, a műfajra, amelyet Pollockról neveztek el. A szkriptóriumban ott egy tűzoltókészülék, amely azért került oda, mert arra gondoltam, hogy az Umberto Eco könyvéből készült filmben, A rózsa nevében nem égett volna le a könyvtár, ha ilyen eszköz állt volna rendelkezésükre. Mindennek megvan az oka.
R. E.: A szkriptóriumban ott egy írógép és egy laptop is, ami a betűvetés technikájának a fejlődésére utal. Megint hangsúlyoznám, hogy ez egy beszélgetős könyv: akkor jó igazán, ha a gyerekek is közreműködnek, és beszélgetnek ezekről az utalásokról. Ki lehet bontani, hogy régen a könyveket kézzel másolták, majd megjelent a nyomtatás, mára pedig itt az e-book. Érdemes elővenni a régi családi leveleket és megfigyelni a kézírás stílusának a változását is.
Lehet, hogy ki kellene adni hozzá egy kézikönyvet, amely a szülőket segítené.
R. E.: Gondoltunk rá, hogy készítsünk egy társuló site-ot, ahol láthatnák az eredeti műveket is. Jogdíjas képekről lévén szó nem közölhettünk reprodukciókat. Végül arra jutottunk, hogy a szövegek végén feltüntetjük a legfontosabb művek eredeti címét és kiállítóhelyét, így aki kíváncsi, egy perc alatt rákereshet a neten. Tény, hogy egy weboldalon lehetne még hasonló interaktív feladatokat, játékokat publikálni.
G. A.: Magukat a kompozíciókat, a részleteket úgy találtam ki, hogy jórészt konkrét alkotásokra is utalnak. Az impresszionistáknál a háttér például több ismert festményből áll össze. A jobb oldal majdhogynem egy az egyben Seurat Vasárnap délután Grande Jatte szigetén című festménye, ha megnézzük a figurákat, a színeket, az elrendezést – ez az egyik kedvenc képem ebből az időszakból. A bal oldal pedig azt az Édouard Manet-festményt idézi, amelyen az alkotó Claude Monet csónakműtermét mutatja be a festővel együtt. A háttér pedig a Párizs környéki Argenteuil, amely több akkori festőnek is kedvelt helye volt.
Nehézséget jelentett úgy tükrözni az adott korra vagy művészre jellemző stílusjegyeket, hogy közben a sajátodat is megtartsd?
G. A.: Egyfelől megpróbáltam a háttérben maradni, másrészt egységes könyvet szerettem volna létrehozni, amelyben jól látszik, hogy illusztrátor műve. Inspiráló volt az Emese által már említett könyv, a Where's the Artist? Nagyon tetszett, ahogy megpróbálta az adott korra vagy művészre jellemző jegyeket stilizálni. Az impresszionistáknál a kompozíció úgy volt kialakítva, mint egy puzzle, amelynek minden darabját más festette meg, de egyből felismerhető volt, hogy az adott rész melyik művészt idézi. Ebből merítettem azt az ötletet, hogy az adott koroknál, illetve művészeknél érdemes akár konkrétan is utalni azok stílusára: ez például jól látszik a görög vázafestészet, Hokuszai vagy éppen Gauguin esetében.
Mennyire volt nehéz a szövegrészeket a célkorosztálynak megfelelően megfogalmazni?
R. E.: Egyáltalán nem: csak magam elé képzeltem egy hét-nyolc éves forma gyereket. Azt kellett átgondolnom, mit mondanék neki az adott korszakról vagy művészről úgy, hogy meg is értse, érdekesnek tartsa, ne legyen túl bonyolult, de minden mondatban legyen valami új információ, tudálékosság nélkül. Ezért nem akartam bonyolult kifejezésekkel élni vagy -izmusokkal dobálózni. Az ember minél többet foglalkozik egy témával, annál egyszerűbben tud róla beszélni.
Mennyi kutatómunka előzte meg az illusztrációk elkészítését?
G. A.: Igyekeztem mindennek pontosan utánanézni. Persze ahogy közeledtünk a saját korunkhoz, a kutatómunka is egyszerűbbé vált, mert egyre több fotódokumentáció volt elérhető mondjuk Picasso, Pollock vagy Warhol műtermeiről, illetve egyes alkotókról konkrétan munka közben.
Az első jelenetek esetében ez korántsem volt ilyen könnyű: az ókori görögöknél például a kemence kinézetét sokáig kellett keresnem, mert nem volt róla információ. Szerencsére Emese segített a kutatásban, így egy jelenet esetében sem hagyatkoztunk puszta feltételezésekre.
R. E.: Mindenhol próbáltunk érdekességeket elhelyezni. Az ókori görögöknél egy új technikát lehetett bemutatni: a kerámiakészítés folyamatát, illetve az olimpiai sportágakat is belevettük, mert a görög vázák egyik csoportja sportolókat ábrázol. Ezzel máris meg lehet fogni azokat, akiket érdekel a sport, és lehet róla tovább beszélgetni.
G. A.: A szkriptóriumnak nagyon utána kellett néznem, mert nem tudom, hogy csak elfelejtettem, amit tanultam róla, vagy soha nem is tanultam ilyen alaposan, de a végére kellett járnom minden részletnek. A már említett gyűjteményben, amit Emese küldött, sok mindent megtaláltam: hogyan ültek a szerzetesek, milyen volt a ruhájuk, miféle kolostorokban írták ezeket a kódexeket, milyenek voltak a bútorok egy ilyen teremben, és még sorolhatnám. Mindenről egyeztettünk. Végül még azt is megkerestem, hogy milyen lámpákat használtak a szövegek másolásával foglalkozó kolostorokban. Elsőre nem is gondolnánk, hogy az illusztráción minden stimmel, de az összes részlet megfelel a valóságnak.
25 helyszín van a könyvben – biztosan sok alkotót kellett háttérbe sorolni a tervezés során. Milyen koncepció alapján válogattatok?
G. A.: Nehezebb volt dönteni, mint megfesteni.
R. E.: Sokan kimaradtak, de ezt nem kell tudnia az olvasónak, ő örüljön annak a huszonötnek, aki bekerült.
Melyik kor vagy művész a személyes kedvencetek?
R. E.: Nekem két kedvenc képem van. Az egyik azért, mert nagyon jónak tartom Alexandra kompozícióit, ami talán abból ered, hogy festőként végzett, és komplex módon gondolkozik. Az egész könyvet egyetlen vizuális egységként kezelte. Tisztában volt azzal, hogy minden oldalnak szenzációt kell nyújtania. Ezért szeretem Dürer műtermét, ami Alexandra ötlete volt, mármint hogy a sok színes kép után egy fekete-fehér következzen. Ez illik a fametszet műfajához, amit Dürerhez kapcsoltunk. A másik kedvencem pedig Pollock, ahol Alexandra zseniálisan alkotta meg a kép körül táncoló alkotót, ezzel érzékeltetve a festészetet mint akciót.
G. A.: Az én kedvencem Henri Rousseau, mert nagyon szeretem a munkáit. Az ő jelenetében minden egyes elem a konkrét képeiből származik – illetve néhány olyan fotóról, ami az ő lakásában (ugyanis otthon festett) készült. A három hiba kivételével ez a kép egy olyan kollázs, amelynek minden része már létezett vizuálisan, nekem „csak” össze kellett őket ragasztanom – ami azért annyira nem volt könnyű. Sok esetben nehéz volt megtalálni a megfelelő kompozíciót, de addig gondolkoztam, amíg nem jelent meg egy teljes kép a képzeletemben. Az első rajzokat csak ezután készítem, addig csak fejben vázlatolok.
Melyik volt a legnehezebb?
G. A.: Nem ez volt a legnehezebb, de Niki de Saint Phalle-nál túl sok szobrot akartam megmutatni, és a méretbeli különbségek miatt nem állt össze a kompozíció. Az összes képen valósághű arányokkal festettem meg az elemeket, és itt ez nagy kihívást jelentett. A másik pedig Dürer, ahol sok állatot szerettem volna megmutatni. Nehéz volt úgy megcsinálni, hogy térben is stimmeljen minden részlet. Dürer háza a mai napig látogatható, a műteremmel is, ahol dolgozott, én pedig ebből a térből indultam ki – csakhogy az túl kicsi ahhoz, hogy ennyi élőlényt belezsúfolhassak.
Érkezett már bármiféle visszajelzés az olvasóktól?
R. E.: Kaptam visszajelzéseket ismerősöktől. A gyerekeket érdekli, izgalmasnak találják a könyvet, és jól követhető a szöveg. Ami külön büszkeség, hogy olyan neves művészettörténész kollégától is kaptam elismerő visszajelzést, aki gyerekekkel használja a könyvet.
Bízom benne, hogy idővel nemcsak családok fogják lapozgatni, hanem a művészetoktatásban is használják majd. Azt is el tudom képzelni, hogy nyomatként lehessen kapni a képeket, és egy rajztermet ezekkel dekoráljanak ki.
Terveztek folytatást?
R. E.: Bevallom, nekem már vannak elképzeléseim, de még nem beszéltem róluk sem a kiadónak, sem Alexandrának. Meglátjuk, mi lesz, mert egy ilyen könyv hatalmas anyagi befektetés. A magyar kiadók nem nagyon vállalnak nagy méretű képeskönyveket, egyrészt mert idegenkedik tőle a hazai közönség, másrészt pedig túl drágák, főleg most, amikor megháromszorozódtak a nyomdai költségek. Nagyon jó dolognak tartom viszont, hogy ez a könyv is a Könyvmecénás-programban jelent meg, és közel százan támogatták.
Ez azt is üzeni, hogy vannak dolgok, amiket csak kollektív összefogással lehet összehozni, de ha mindenki belead egy kicsit, akkor létrejöhet valami értékes és időtálló.
Milyen könyvet ajánlanátok azoknak, akiket megérint a téma?
R. E.: Először is David Hockney és Martin Gayford A képek története (Révész Emese korábban ITT írt nálunk a kötetről – a szerk.) című munkáját, vagy a Két Egér Kiadó sorozatát, amelyben több kötet is megjelent: a Bolyongások Budapesten, az Állatok a múzeumban, Különös lények, Fekete-fehér, Színek, illetve Andorka Júlia Dolgok és Békefi Eszter Gyerekek című, a Corvina Kiadónál megjelent kötetét.
G. A.: Amit én ajánlanék, az egy lengyel könyv, magyarul még sajnos nem jelent meg. Sebastian Cichocki írta a szöveget, Aleksandra és Daniel Mizielińscy illusztrálta, a címe: S.Z.T.U.K.A. („sztuka” lengyelül „művészet”). Főként a kortárs művészethez ad magyarázatot, segít az értelmezésben.
Kelemen Réka
Köszönjük a fotókat és a képeket a Csimota Kiadónak