Hervay Gizella erdélyi költő Kobak könyve című meseválogatását 1973-ban adták ki először, azóta generációk számára jelentett meghatározó gyermekkori olvasmányt
Hervay 1982-ben, több mint 40 éve hunyt el – rá emlékezve ajánljuk a Kobak könyvét, amely a Koinónia Kiadó gondozásában jelent meg legutóbb.
Mesekönyv?
Az. Mesék vannak benne? Igen. Vagyis inkább szerteágazó kísérletek, amelyek úgy ficeregnek a meséről alkotott fogalmunk szűkös papírdobozában, hogy végül szétvetik. Ez a lehetőségekkel teli univerzum Kobak köré épül, akivel bármi megtörténhet: „Egyszerre három vonatot vezettem, mégsem ütköztem össze” (Vonatos-mese). Kobak azonban nem varázsló, hanem egy kisfiú. Óvodába jár, vajas kenyeret eszik, fogat mos napi kétszer, de ami a legfontosabb, hogy folyamatosan rajzol és játszik.
A mesék ezeknek a játékoknak a történetei, szereplői pedig Kobak és őt az körülvevő tárgyak. Kobak könyvében nincsenek királyok vagy boszorkányok, hanem létre kell hozni őket: megrajzolni majd életre kelteni. Keveredik az élet és a mese, a valódi és a képzelt tér – úgy egymásba mosódnak, hogy a racionális felnőtt logikának nem hagynak teret.
Nincs allegorikus és valós szint, csakis Kobak és az ő fantáziája
A mesék hősei Kobakon túl legtöbbször képek, rajzok, amelyek egyszer csak a papírról megszólalnak – de feléledhet akár a konyhai asztal vagy a fehér törülköző is. Ezek a megelevenedő tárgyak kapcsolódnak aztán Kobakhoz. Közös kalandjaik nem egy stabil történetíven vagy a hagyományos mesei logika oksági viszonyain alapszanak. Hiszen a mesék tétje nem is feltétlenül a cselekmény felmutatása, hanem maga a kapcsolat, a beszélgetés, a gondoskodás, ami Kobak és a megelevenedő tárgy között létrejön.
Ugyanis a fantáziával való életre keltés nem csak móka és kacagás: az egyes tárgyaknak önálló személyisége, akarata és elvárásai lesznek Kobak iránt. Az Piros-autós-mesében például láthatjuk, hogy a gondolattal teremtés nem is olyan önkényes és egyszerű, hanem csakis jótettek által jöhet létre. Ugyanis a Mamától kapott játékautó, Fiathatszáz addig nem nő meg igazi autóvá, mígnem Kobak hetekig végig jól nem viselkedik, majd azután Kobak önzősége és hazugsága miatt igazi autóból újból játékautóvá zsugorodik.
A Kaktusz-mesében egy visszatérő motívumra láthatunk példát: a mamáját hiányoló tárgyról Kobak gondoskodni kezd – itt például megkeresve a nagy cserépben lakó kaktuszmamát.
A Festett-mesében egy megelevenedett rajz túl akaratosan viselkedik, így végül Kobak lemond róla: „Kobak gyorsan becsukta a könyvet, és mikor megint kinyitotta, a festett fiú csudamód meg se moccant, hiába szólongatta Kobak, hallgatott. Lehet, hogy Kobak nem is akarta, hogy megszólaljon?” A képzelet és a valóság tehát kölcsönös viszonyban állnak egymással.
Egyes mesékben például a fantázia legyűri a valóságot
Ezekben a hétköznapi rutin megmarad, épp csak egy eleme változik meg, amitől minden kizökken, kifordul önmagából. A Piros-mesében minden az égegyadta világon piros lesz, a Fordított-mesében minden visszafele történik, a Kötényes-mesében minden rend szerint történik, csak épp Kobak helyett a köténye megy óvodába, a Lusta-mesében pedig minden pontosan olyan lustává válik, mint amilyennek Kobak érzi magát ébredés után reggel.
Kobak univerzumában a tárgyakon túl néha felbukkannak a kortársai is
Katika, Karcsi, Zoltánka és a többi óvodás, később iskolás társa. Ezek a mesék a közösségben való szerepkeresésről, a közös játékról, az egymással való törődésről szólnak.
A Rágógumis-mese például azt járja körbe, hogy mérhető-e tárgyakban a barátság – végül kiderül, hogy nem. De mindezt anélkül, hogy kilógna a didaktikai lóláb: nem érezzük azt, hogy a tisztességes felnőttvilág nehézkes tanulságcsomagok dobna a gyerekek után.
Ezeket a tapasztalatokat a kicsik az egymással való viszonyokban, párbeszédekben szerzik meg, amelyek során Kobak és a gyerekek körberajzolják a saját határaikat: mivel csak egymás fantáziavilágát, elképzeléseit tiszteletben tartva, kompromisszumok árán tudnak együtt játszani. Ezekben a közös játékokban is a képzelt világ dominál, saját fantáziánk megosztása, a mesélés maga.
A Kobak könyve ugyanis a mesélést a legfontosabb közösségi elemként tünteti fel
A történetmondás összeköti a szereplőket, egyúttal tehát nemcsak a Kobak könyve áll mesékből, hanem az egyes mesékben is újra és újra elkezdődnek más mesék.
A Gép-mesében például minden ekörül forog: Katika és Kobak tervez egy gépet Mamának, ami helyettesíti őt a mindennapi munkában, azért, hogy több ideje jusson mesélni a gyerekeknek. Végül nem sikerül megépíteni, de a gép-tervet elmesélik Mamának, mire Mama örömében aznap este, lefekvés előtt a szokottnál is többet mesél Katikának és Kobaknak. Elalvás előtt pedig Kobak Katika fülébe kezdi súgni azt a mesét, amelyben a gép megépítése végül sikerült: „Hol volt, hol nem volt, volt egy mese, abban én építettem egy gépet, és megindult.” Maga az elbeszélő is megenged magának kimutatásokat, metareflektív elemeket, amelyekben a meseírásról és -mondásról mint aktív, dinamikus tevékenységről beszél.
A Piros-autós-mese végén például a mesén belüli fantáziavilág szomorú befejezésének olvasóra gyakorolt hatásától tartva szokatlan megoldáshoz nyúl, és 52 vasárnappal oldja fel a mesét: „És ekkor annyira szomorú lett, de annyira szomorú, hogy nem hagyhatom így egyedül a mese végén, ezért nagyon sok vasárnapot írok ide: vasárnap vasárnap vasárnap vasárnap vasárnap […] vasárnap, és mire mind eltelik, addigra Kobak megjavul. Ez pedig nagyon vidám dolog.”
Hervay Kobakja – nem a tragikus sorsú, hanem a könyvbéli gyermek – majd’ ötvenéves, mégsem öregszik. A titka a kísérletezés, a játékosság, vagy hogy mert valójában ezek nem is mesék akarnak lenni elsősorban, hanem költemények. Költészetre pedig minden gyermeknek és felnőttnek szüksége van.
Ungvári Sára
Hervay Gizella: Kobak könyve
Illusztrátor: M. Tóth Géza
Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2021 (3. kiadás)
142 oldal
55 RON