Az első Le Petit Nicolas-történet 1959. március 29-én jelent meg a Sud-Ouest dimanche című folyóiratban. Pascal Ory történész kiemeli, hogy René Goscinny és Jean-Jacques Sempé alkotása bizonyos tekintetben műfajteremtő volt a frankofón irodalmi világban, hiszen A kis Nicolas az első humorisztikus jellegű, rajzokkal kísért francia irodalmi mű („littérature dessinée”), amely ironikus jellege miatt nemcsak az ifjúsági irodalom körébe sorolható, hanem szélesebb közönséghez szól.[1]
Nem véletlen, hogy hazájában A kis Nicolas a populáris irodalom egyik legmeghatározóbb könyve lett
Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a szövegek több szinten is hatnak: olvasás közben a gyerekek és felnőttek egyaránt jót derülhetnek, de nem biztos, hogy ugyanazokon a vicceken. A névadás maga is ironikus: ahogy a kötet végén található összefoglalóból megtudhatjuk, A kis Nicolas-ban feltűnő szereplők nevei a franciák számára is szokatlanok: „Alceste” például mitológiai hős, Molière egyik leghíresebb alakjának a neve; „Clotaire” néven frank királyok uralkodtak, az „Eudes” szintén királyok, továbbá egy, a XVII. században szentté avatott pap neve; „Geoffroy”-nak több középkori történelmi személyiséget is hívtak; míg a „Joachim” a Bibliából lehet ismerős az olvasónak (156).
Ez az írói gesztus a következőképpen is értelmezhető: az ötvenes-hatvanas években élő kisgyerekek lesznek a francia történelem hétköznapi „hősei”. Mindennapi kisfiúk, mindennapi problémákkal, látszólag kisléptékű kalandokkal: biciklizéssel, focizással és egyszer még szivarozással is!
A szociális érdeklődés nem idegen Goscinnytől, hiszen ő jegyzi – többek között – Asterix és Obelix kalandjait, melyben a gallok történelme és a szerző korabeli francia események szintén iróniával szemléltetnek – sokkal explicitebben, mint A kis Nicolas-ban. A szerző különleges látásmódja a franciákkal kapcsolatban abból is adódhat, hogy kulturális háttere igen sokszínű: családja az orosz pogrom elől menekült, de ő már Párizsban született, majd az 1920-as évek végén Argentínába költöztek, ahol francia iskolába járt.
A kis Nicolas-nak pont ez az egyik legnagyobb erénye, hogy a francia középosztály családjairól, mindennapjairól szól, akik, ahogy Ory megjegyzi, valószínűleg nem a fővárosban, Párizsban élnek, hanem az agglomerációban vagy a francia vidéken.[2]
Szociális sztereotípiákkal találkozunk: különféle problémákkal és különféle családokkal. Van a szereplők között gazdag gyerek, akinek mindent megvesznek a szülei; de olyan is, akit hazaérve elnáspángolnak, ha rossz jegyet visz haza. Agnan pedig az okos, túlságosan szabálykövető gyerek mintapéldáját testesíti meg, aki azonban úgy érzi, őt senki sem szereti. Agnan kivételével a kisfiúk folyamatosan „rosszalkodnak” (egyetlen kislánykarakter tűnik fel a könyvben, ami annak is betudható, hogy ekkoriban Franciaországban a fiúk és a lányok külön tanultak).
A kis Nicolas egyik legbájosabb vonása, hogy a srácok sosem értik, a felnőttek miért lesznek rájuk idegesek
„Hanem ma nagyon kerülget bennünket a betegség. Az orvos úgy találta, a mama rosszul néz ki, és mondta, hogy maradjon ágyban, és diétázzon egy darabig” – mondja a kis Nicolas, miután betegen otthon maradva óriási felfordulást csinál a lakásban, amit édesanyjának kell helyrehoznia (Beteg vagyok, 123), vagy máshol:
„Nos, Tatrafel kolléga, nem volt zűr? – kérdezte a Tüktoj. – Csak a szokásos – mondta Tatrafel tanár úr –, de tudod, én azért imádkozom, hogy essen az eső, és reggel, ha látom, hogy szép idő van, el van rontva az egész napom” – mondja az udvari ügyeletes tanár, miután Nicolas osztálya a tízperces szünet alatt számos galibát okozott. Mire Nicolas: „Egyszerűen nem értem. Hogy lehet, hogy Tatrafel tanár úr nem szereti a szép időt?” (Tatrafel úr nem szereti a szép időt, 147).
A novellák egyes szám első személyben szólalnak meg, a kiválasztott nézőpont egyértelműen a főszereplő kisfiúé, ezt erősíti a gyermeki szleng használata, amit a fordító, Bognár Péter is igyekezett átültetni a magyar kiadásba (például: „pipec”, „jó haver”, „bicaj”).
A gyermeki nézőpont mellett a szövegben fontos a már emlegetett ironikus jelentésteremtés
Számos alkalommal érezhetjük azt olvasóként, hogy A kis Nicolas-ban szereplő felnőttek ugyanolyanok, mint a gyerekek. Erre a legjobb példa Triticalnak, a szomszédnak és Nicolas apjának a kapcsolata: ugyanúgy füllentek, versenyeznek és verekednek, mint a fiúk. Ez legszebben A bicaj című szövegben jelenik meg, ahol a két férfi elveszi Nicolas ajándékbiciklijét, hogy bebizonyítsa a másiknak és a kisfiúnak, ő a gyorsabb. Ráadásul ugyanazt füllentik előtte, hogy felvágjanak egymás előtt: ők akár profi kerékpárversenyzők is lehettek volna, ha nem házasodnak meg.
A szövegek néhol komolyabb témákba is betekintést engednek, ám csak utalásszerűen: a szülők és a tanárok nem szentelnek elég figyelmet a gyerekeknek (ezt jelezheti, hogy szinte minden tanuló ugyanazt a beírást kapja az ellenőrzőjébe, a személyiségétől függetlenül: „többre képes”), illetve a szülők közti konfliktusok is explicitté válnak bizonyos pontokon: „[a játék revolver] markolata olyasmi csontból volt, mint az a púderdoboz, amit a papám vett a mamámnak, miután összevesztek a kicsit megszenesedett sült hús miatt, de a mama szerint az azért volt, mert a papa későn ért haza” (Kovbojosdi, 15).
Eddig csak a történetvezetésről beszéltünk, ám legalább ugyanolyan fontosak Jean-Jacques Sempé rajzai
Akár Patrick Modiano Catherine Certitude című könyvéből is ismerhetjük őket, de az illusztrátor saját maga által kitalált figurái is híresek, például a bicikliszerelő Raoul Taburin, aki nem tud kerékpározni. A légies, naiv rajzok ebben a kötetben is nagyon jól kiegészítik a történeteket.
A Tüktoj nevű karakter ábrázolása például még szórakoztatóbb úgy, hogy Sempé rajzait is látjuk mellette: „Dubon úr, a felügyelő tanár bevezetett bennünket az osztályba. Mi úgy hívjuk őt, hogy a Tüktoj, persze csak ha nincs ott. Azért hívjuk úgy, mert folyton azt mondja: »Nézz a szemembe!«, és ahogy mereszti a szemét, az pont olyan, mint a tükörtojás” (A Tüktoj, 23). Külön kiemelendő, hogy a Móra-kiadás borítója a piros-fehér-kék színvilágot alkalmazza (ebben követi a francia kiadások nagy részét), mely választás maga is hommage a francia kultúra előtt.
A kérdés, mennyire lehet aktuális egy magyar olvasónak A kis Nicolas, mely három éve ünnepelte hatvanadik évfordulóját
A „Nicolas-köteteket az évek során 45 nyelvre lefordították, és világszerte 15 millió példányt értékesítettek belőlük” – írja Ruff Orsolya a recenziójában.[3]
Ez a siker annak a jelölője lehet, hogy a történetek nem csak saját történelmi kontextusukban és a szerzők hazájában tudnak működni. A siker további jele, hogy a Nicolas-sztorikból számos film is született. Annak, hogy ezek az alkotások kevésbé sikerültek jól, az is oka lehet, hogy Sempé rajzai szervesen hozzátartoznak A kis Nicolas világához. Véleményem szerint a Goscinny–Sempé szerzőpáros közös műve ma is megállja a helyét. A folyton csintalan kiskamaszok, a felnőttnek látszó, de valójában gyereklelkű szülők története ugyanis mindig aktuális.
Murzsa Tímea
René Goscinny – Jean-Jacques Sempé: A kis Nicolas
Fordító: Bognár Róbert
Móra Könyvkiadó, 2021
120 oldal
3499 Ft
[1] „Le Petit Nicolas est un chef-d'œuvre français, l'égal d'Alice et de Pinocchio”. Le Point, 2019. 03. 28.
[2] Uo.
[3] Ruff Orsolya: „Hatvan éve jelent meg A kis Nicolas”. Könyves Magazin, 2019. március 29.,