Sorozatunkban újraolvasunk néhányat az '50-es, 60-as évek gyermek- és ifjúsági irodalmából. Először Mészöly Miklós Fekete gólya című könyvéről olvashattatok nálunk ITT, most pedig Pilinszky János meséi következnek.
Nádas Péter redukcionista nemzedéknek nevezi „a háború élményétől letaglózott művésznemzedéket.” Nem csupán a feszesre húzott szövegeik miatt találó ez az elnevezés, hanem rendkívül redukált szókészletük miatt is. (Nem véletlen, hogy a Radnóti Sándor gondolatmenetét továbbgondoló Balassa Péter Pilinszky líraértelmezése szempontjából paradigmatikusnak számító Látvány és szavak című esszéjében a kulcsszavak mentén olvassa újra a Harmadnapon című kötetet.) Így a kedves szavaik egyrészről motivikusan hálózzák be az életművet, másrészről a különböző helyeken különböző jelentésű azonos szavak nem pusztán egymásra utalnak, hanem az aktualizálódó jelentések is a korábbiakkal egybecsengve, mondhatnánk, egymással elegyedő rétegekben képződnek meg az olvasó tudatában, létrehozva egy többféleképpen jelentéses, teljességgel nem feltárható jelentésmasszát az olvasó tudatában. Így a különböző szövegekben és az akár különböző műfajokban megjelenő szavak, motívumok egymást magyarázzák, és nem pusztán magyarázzák, hanem össze is nyitják: Pilinszkynél így nyílik egybe az esszék, versek, drámák és prózák szövege. (Ezt mutatja be – időnként kissé leegyszerűsítve – Kuklai Antal A kráter peremén című Pilinszky-olvasókönyve.) A mesék mintha teljesen kimaradnának ebből a jellegzetes, egymásra nyíló működésből.
Még akkor is így van, ha az 1957-ben kiadott Aranymadár című kötet első verse A naphajú királyleány egy – Pilinszky korai lírájára jellemző – József Attila-hatásként is betudható képpel indít:
„A hóba-fagyba dermedt ország
négy éve nem látott napot,
a koromsetét éjszakában
fáznak az árva csillagok.
Didergő tájak csontkeményen
derengenek a holdsütésben,
s az éjszakai ég alatt
sötéten világít a fagy.”[1] (Kiemelés: M. B.)
A kiemelt szövegrészről nem tud nem eszünkbe jutni József Attila semmi ágán hangtalan vacogó szíve Reménytelenül című verséből vagy Pilinszky Tiltott csillagon című korai, József Attila-hatásokkal átszőtt munkája. Azért idéztük mégis teljes terjedelmében az első versszakot, mert ebből láthatóvá válik az a hagyományos, topikus ellentétpár (fény-sötétség), mely nemcsak ezt a fehérlófia történetet átíró mesét és az ehhez leginkább közel álló Argyilus-történetből építkező Aranymadárt határozza meg, hanem jórészt Pilinszky összes meséjét.
Ha a meséket olvassuk, úgy érezhetjük, mintha Pilinszky eminens diákként elhagyva saját költői világát, egy másik világban próbálná ki magát. Mint egyik meséjének Kisfiú nevű szereplője, aki átlép a tükrön egy kis kalandozásra. Így olyan versek is születnek, mint a Juhász Ferenc lírájával párbeszédbe lépő A madár és a leány című szöveg. Nehéz nem hallani a leány és a madár egymás mellett elbeszélő szólamaiban A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című opust, viszont az Ovidius Átváltozások című művéből jól ismert eredettörténetbe futó lezárás már a Pilinszkyhez közelebb álló Kierkegaard-i bölcsességet idézi a félreértett költőkről:
„Hangját szép nyári alkonyatban
halljuk mi is a kert alatt;
hívja a lányt, hívja az árvát,
hívja a csöpp madárkahang.
És hallja fű, hallgatja fa,
s mintha gyönyörűt hallana:
hogy »élt egyszer egy szép leány,
világ végén egy árva lány«.”
Az eredetmotívum párja lehet A nap születése című mese keletkezéstörténete, ahol a születés örömére egy asztalhoz ülnek emberek, állatok, növények. A kezdet terített asztalát persze nehéz lenne – ha már Pilinszkyről van szó – nem összeolvasni az eszkaton végidejét megverselő Egyenes labirintus terített asztalával. S lehetne még nyomozni az egymásba ható nyomokat, mondjuk, az Aranymadár című kötetben szintén nem szereplő Ég és föld gyermeke című versben, mely leginkább A madár és a leány variációjának tekinthető, az Apokrifhoz hasonlatosan szelesek a csillagok és ha már az Apokrifnál vagyunk, a mesékben az arcokon az üres árok helyett inkább a könny csorog alá. De talán egyetlen olyan mese van (rögtön két verzióban), mely ténylegesen kibont, újraír és értelmez egy Pilinszky számára roppantul fontos motívumot, a tükröt.
Pilinszkyt 1970 őszén meghívták egy konferenciára Poigny-be, ahol megtartotta A „teremtő képzelet” sorsa korunkban című előadását, mely a 1970-es Nagyvárosi ikonok című kötetétől kezdve minden kötetébe belekerült, s másik, Ars poetica helyett című esszéjével együtt egyfajta művészeti hitvallásként, esztétikai alapvetésként is olvasható. Ebben így ír:
„Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül »szemlesütve« szabadna megvalósítania.
A tudományos gondolkodás – különös módon – a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak, amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők – háttal a tükörnek. (…)
Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk.
Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra. (…)
Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma – hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához – végül is és szükségszerűen lombik-irodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben.”
Hankovszky Tamás könyvében kísérletet tesz Pilinszky „evangéliumi esztétikájának” (re)konstruálására, úgy látja Pilinszky tükörhasonlatának gondolatiságát, mintha a költő jelenléthiány metafizikai fogalmának a művészetbeli (esztétikai) tükröződése lenne.[2] A fentebb idézett esztétikai fejtegetés egy sajátos variációja a '70-es évek elején született Kalandozás a tükörben című verses mese, mely A nap születése című 1974-es kötetben jelent meg először, azóta pedig előkerült egy hosszabban kifejtett prózai változata is. Maga a mese abba a csoportba sorolható, aminek azt a bombasztikus címet adhatnánk, hogy mesék, amelyek rosszul végződnek (A madár és a leány, Ég és föld gyermeke), egy kisfiú kalandjait dolgozza fel, amint egy éjjel – talán álmában – kalandozásra indul a tükörben. A tükör világa, majdnem mindenben olyan, mint a valóság, pusztán a tárgyak sokkal könnyebbek. Kalandozásai Tükörország várába viszik, mely „(…) minden földi/álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál (…) csupa szín,/ és mégis csupa hervadás,/csordultig színekkel és mégis / színültig halállal tele.” A várban az ország királya kéri segítségét, hogy vigye el lányát a tükörtenger partjára, ahol a királyleány meg tud gyógyulni betegségéből. El is viszi a királyleányt, aki meg is gyógyul, ahogy az a mesék dramaturgiájába illik. Természetesen egymásba szeretnek és boldogan élnek, amíg a Kisfiú vissza nem vágyódik a valóságba. Azt tervezik, együtt térnek vissza, de a leány nem tud átlépni a tükrön.
„Sokáig sírtak még, és nézték egymást,
aztán a Kislány arca szertefoszlott,
s a tükör lassan megint csak tükör lett.
Azt mutatta, mi elébe került.
Egyedül azt, és semmi mást.
A Kisfiú elébe állva,
ezentúl csak önmagát látta benne.
Soha többé nem juthatott el
Tükörországba.”
– szól a verses mese befejezése. A prózaváltozatban ezt még ennyivel toldja meg: „De később, ahogy évről évre öregebb lett, mintha ismét üzenetek, igaz, egészen apróka jelzések érkeztek volna a tükör mélyéből. Halk sírás és hullámok zaja.” Tovább növelve a homályt a valóság és a tükör birodalmát elválasztó határ között. Maga a lezárás sok szempontból hasonlít a másik két rosszul végződő meséhez, melyek mind különbözőképpen tematizálják a Pilinszky-lírára oly jellemző elhagyatottság és magány érzetet, de míg azok a zárásban egy eredettörténetet mesélnek el, addig itt, a prózavariánsban pusztán az elbizonytalanodás marad: Létezik-e Tükörország?
Viszont egy eredettörténetet olvashatunk ebben a mesében is, méghozzá maga a király meséli el a tükör történetét:
„Valamikor mi is a földön éltünk,
a nap s a csillagok alatt.
De ellenség tört országunkra, és mi
– bár volt fegyverünk, volt katonaságunk –
a békét választottuk. Ellenségünk
mégis teljes megadást követelt.
Megadtuk hát magunkat. Ámde
a győzteseknek ez se volt elég.
Föltétlen engedelmességet követeltek.
Azt, hogy apróra, vonásról vonásra
azt tegyük, amit mondanak nekünk.
S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,
úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,
ahogyan ők léptek és mosolyogtak.
Ekkor született a tükör.
Így született meg Tükörország.
Ettől fogva élünk tükörben,
álom és valóság között,
engedelmesen ismételve
mindazt, mit diktálnak nekünk.
Azóta nincs valóságos napunk,
azóta lett életünk, mint a visszfény,
látszatra élet, valójában halál.”
Ebből látszik az az alapvetően metafizikus különbségtétel, mely a diktálásnak szolgaian engedelmeskedő tükörországbelieket elválasztja a művészektől/művészettől, mely a Pilinszky-féle esztétikában éppúgy passzív, de nem szolgai hozzájárulás a világ Istentől eredő incarnatiójához. Végsősorban engedelmes alázat, de nem a mindig aktuális jelenkor stilisztikai követelményeivel, hanem a nietzschei értelemben korszerűtlen isteni akarattal szemben.
Modor Bálint
[1] Pilinszky versidézetek minden esetben a DIA oldaláról
[2] Vö.: Hankovszky Tamás: Pilinszky János evangéliumi esztétikája; Teremtő képzelet és metafizika, Kairosz, Bp, 2011, 217-222.