Manapság, a technika virágkorában annyi új és érdekes elfoglaltság akad egy gyerek számára, hogy nem feltétlenül választja az olvasást szabadideje eltöltéséhez
Persze nincs azzal semmi baj, ha leköti egy sorozat vagy egy számítógépes játék, hiszen ezek is képesek fejleszteni a fantáziát (és hát ne legyünk álszentek – felnőttként is mennyi időt vesztegetünk el „haszontalan”, de szórakoztató dolgokra), ha azonban egy gyerek teljesen elveszti az érdeklődését a könyvek iránt, akkor érdemes lehet közbeavatkozni.
Egy gyereket visszacsalogatni az olvasás világába pedig csak igazán különleges könyvvel lehet. A Tündérboszorkány szerintem pontosan erre a feladatra született.
A trilógia első része (merthogy háromkötetes sorozatról van szó) egy tízéves kisfiú, Jóhegyi Laci kalandjait követi, akinek legfontosabb tulajdonsága, hogy könyvmoly
Ki sem teszi a lábát a szobájából, vagy ha mégis, akkor mindig hord magánál egy tűrhető könyvet (amit kényelmesen be tud tűrni a nadrágjába), és állandóan az aktuális olvasmányán jár az esze. Egészen addig, amíg furcsa történéseket nem kezd észlelni maga körül: például padtársa, Sanyi, aki addig sohasem tartott könyvet a kezében, most le sem tudja tenni
A Pál utcai fiúkat – azt a példányt, amit Laci adott kölcsön neki. Állítása szerint nem számított rá, hogy ennyire vicces lehet ez a klasszikus mű. Annyira jól szórakozik rajta, amikor a pad alatt olvasgatja az iskolában, hogy diáktársainak is megjön hozzá a kedve. Igen ám, de ahogy ellátogatnak a könyvtárba, és végigolvassák Molnár Ferenc regényét, értetlenül állnak Sanyi szakadatlan hahotázása előtt. Szép, megható, klasszikus mindenképp – de A Pál utcai fiúk mégis melyik részét találhatja ilyen szórakoztatónak?
A válaszra azonban hamar rábukkan a történet másik főszereplője, a mindig mogorva, idős könyvtáros néni, Morcz Aranka
Laci az egyetlen, aki látogatni meri őt és a könyvtárat, mert Aranka néni a legfélelmetesebb könyvtáros, vagy úgy általában, felnőtt, akivel az iskola diákjai valaha is találkoztak. Nem épp átlagos könyvtárosról van szó, hiszen Aranka néni észreveszi, hogy a Laci által kikölcsönzött összes könyv szövege eltér a regények más példányaitól.
A könyvtáros szerint a fiú túlcsorduló fantáziája az ok: átírja a könyvek tartalmát, vidámabb befejezéseket, vicces szálakat csempész beléjük pusztán azzal, hogy elolvassa őket.
Ez a képesség, mint kiderül, Laci génjeiből fakad, ugyanis a Jóhegyi fiú kis nyomozás után ráébred, hogy családja neve a magyarosítás előtt Gutenberg volt. Így nem csoda, hogy különleges viszony fűzi a könyvekhez.
Ha ez nem lenne elég meglepő, a könyvtáros néni felfedni egy titkát ennek a különleges fiúnak, mégpedig hogy a rémisztő szipirtyó nem egyszerűen motivációját vesztett iskolai alkalmazott, hanem mesebeli szerzet, egy hús-vér tündér (mint egyébként – ahogy Arankától megtudjuk – az összes könyvtáros néni), akinek az a feladata, hogy olvasásra bírja az iskolás gyerekeket.
Ez a filmek és az internet elterjedéséig igazán jól ment, manapság azonban már képtelen teljesíteni fontos kötelességét, miszerint egynél több gyereknek kell aktívan látogatnia az iskolai könyvtárat. Emiatt vénült meg, emiatt vált azzá a barátságtalan nénivé, akinek az egész iskola ismeri.
Ráadásul, mivel nem tudta véghez vinni feladatát, szörnyű büntetés vár rá a fő könyvtártündértől: az örökkévalóságig tartó nyugdíj, bárminemű olvasmány nélkül
Emellett a gonosz Analfa boszorkányt és váratlan helyeken felbukkanó segítőit is meg kell állítaniuk, akiknek célja, hogy a gyerekek meg se tanuljanak olvasni, és teljes mértékben forduljanak az irodalom ellen. Persze Laci és barátai Aranka segítségére sietnek, és igyekeznek népszerűsíteni az olvasást a gyerekek között. A sikerhez csak arra volt szükség, hogy egy Laci fantáziájával megfűszerezett könyvet adjanak a diákok kezébe, amitől megjöhet a kedvük bármi más elolvasásához is. (Annak az apróságnak a leleplezése sem volt mellékes, miszerint a gonosz konyhás nénik olvasás elleni szérumot kevertek az ételbe a menzán.)
Szerintem a Tündérboszorkány a mi világunk túlcsorduló fantáziával megírt könyve, hiszen bárkinek meghozza a kedvét az olvasáshoz
Épp elég egyszerű ahhoz, hogy könnyen befogadható legyen, a fordulatossága miatt pedig nehéz letenni. Nyomozás, természetfeletti jelenségek és egy átlagos negyedikes mindennapjai keverednek rokonszenves egyensúlyban a lapokon.
Emellett Bosnyák Viktória stílusa is garantáltan megfogja a gyerekeket: humorosan olykor „kiszól” a könyvből, az olvasót is bevonva a történetbe: mi is ott vagyunk Lacival a nagymamája konyhájában, az iskolai könyvtárban… és itt véget is ér azoknak a helyeknek a listája, ahol Laci tartózkodni szokott.
Emellett az egész trilógia tele van szóviccekkel, mégis elég összetett a szókincse ahhoz, hogy éppenséggel tanulni is lehessen belőle
Nem véletlen, hogy rengeteg iskolában kötelező olvasmánnyá tették a Tündérboszorkányt, így a gyerekek megbizonyosodhatnak róla, hogy valóban léteznek a pad alatt titokban, nevetést elfojtva olvasható könyvek is.
Szerintem az a legértékesebb a trilógiában, hogy mennyire megőrzi a frissességét a Tündérboszorkányt követő két kötet, bár teljesen más áll a történetek középpontjában, és nem kapcsolódnak annyira szorosan az első részhez; leginkább az első kötetben egy mondat erejéig bemutatott szereplőkkel ismerkedünk meg jobban.
Ennek valószínűleg az az oka, hogy az írónő eredetileg nem tervezett folytatást a Tündérboszorkányhoz, ám a nagy sikert követően (szerencsénkre) mégis megszületett a Klott Gatya, ne fárassz! és az Analfa visszatér.
Bevallom, a második kötet számomra kevésbé volt izgalmas, mint az első és a harmadik, mivel az ötödik osztályba lépők élményei állnak a fókuszban, nem pedig egy konkrét főszereplő, így ez a kötet érdekesebb lehet egy ötödikes számára, aki igyekszik megbirkózni a sok újdonsággal.
Persze ettől a második rész nem vesztette el megkapó Bosnyák Viktória-stílusát, és az ismerős szereplőkkel, illetve a titokzatos, mágikus szállal továbbra is abszolút élvezhető
Azonban így, félig már felnőtt fejjel biztosan állíthatom, hogy a harmadik könyvön szórakoztam a legjobban: itt maga Bosnyák Viktória a főszereplő néhány írótársával együtt, akiket csak a keresztnevükön szólít, utalásokból azonban könnyen kitalálható a valódi személyazonosságuk. Ez a kötet még interaktívabbnak érződik, mint az előzők, hiszen az írónő egyes szám első személyben írja le a misztikus eseményeket, miközben az ekkor már jól ismert osztály segít megoldani neki a nagy rejtélyt, miszerint ő és négy írótársa is megmagyarázhatatlan módon egyszerre szenved súlyos alkotói válságban.
De térjünk is vissza az első kötethez, hiszen az az alapja mindennek: szerintem nyolc–tíz éves kortól már bárki élvezheti a Tündérboszorkányt
Nem lányos, nem is fiús hangvételű, nem ez alapján azonosulunk a karakterekkel. Inkább azért találhatjuk őket rokonszenvesnek, mert a varázslatos történet ellenére a szereplők hétköznapiak, járhatnának bármelyik általános iskolába. Ami még fontosabb: ez az a könyv, amit egy olvasási vágyát elvesztett gyerek kezébe kell nyomni, de a kaland- és humorkedvelők, a kíváncsiak vagy az álmodozók is élvezetüket lelik benne.
Engem kilencévesen igazi könyvmolyként ugyanúgy szórakoztatott, mint azokat a gyerekeket, akik azelőtt nem lelték kedvüket az olvasásban. Mint mondtam: bárki élvezheti a Tündérboszorkányt.
Amit pedig biztosan örökre megőrzök a történetből: ha esetleg találkozom egy gondterhelt könyvtáros nénivel, mindenképp kiveszek egy könyvet. Hátha azzal jobb kedvre derítem.
Zöld Franciska
(Nagy Márta Júlia is írt korábban a kötetről, érdemes elolvasni ITT)
Bosnyák Viktória: Tündérboszorkány
Illusztráció: Maros Krisztina
Kolibri Kiadó, 2013
150 oldal
Változó árakon, akár Poket-könyvként is kapható a kötet, a 2013-as kiadás már elfogyott