1913-ban, az első világháború kitörése előtt jelent meg Alain-Fournier Az ismeretlen birtok című regénye. Hogy a könyvnek van-e köze a közelgő világégéshez? Látszólag nincs, ugyanakkor egy titokzatos erő felszámolja az idillt, a gyerekkor álmait, elbontják azokat az épületeket, ahol majdnem megtörtént a csoda. Végül nem marad más, csak a paradicsomi állapotból kiszorított, magára maradt létezés a semmi közepén.
A regényt a franciák az ifjúsági irodalom egyik gyöngyszemeként tartják számon, itthon azonban csupán néhány író féltett, dédelgetett kedvence.
Az ismeretlen birtok nélkül másmilyen lenne az Utas és holdvilág, a Honfitársnőm: Micheline, a Csirkejáték – és talán az Iskola a határon is
A huszonnyolc évesen, 1914 szeptemberében hősi halált halt Alain-Fourniert egykötetes szerzőként tartják számon, de ebben az egyben más könyvek is találhatók, többek között egy felnövésregény, a szerelmi ideát egyedülálló módon megjelenítő szentimentális mese, és a boldogságot definiáló filozofikus esszéregény is.
A szimbólumokkal sűrűn átszőtt kötet elején a tizenhét éves Augustin Meaulnes, a „kosztos diák” felmegy a tanári lak padlására, és talál egy beragadt, kerék formájú, napot és holdat idéző tűzijátékot, amit hamarosan meggyújt a kötet narrátorával, a tizenöt esztendős François Seurellel. Ez lesz Meaulnes nagy belépője a történetbe.
„S ekkor váratlanul betoppant valaki az életembe, s elrabolta tőlem a gyerekkor zavartalan, apró örömeit. Valaki elfújta a gyertyát, amelynek fénye annyiszor hullott anyám drága fejére, amíg a vacsorával bíbelődött. Valaki kioltotta a lámpást, mely körül sokáig üldögéltünk esténként, meghitt családi körben, ha már édesapám bezsaluzta az ajtók üvegszárnyait. Augustin Meaulnes volt ez a valaki, s a gyermekek mihamar csak úgy emlegették, hogy a nagy Meaulnes…”
Amikor a könyv elején kiderül, hogy Augustin nemrég elveszítette öccsét, Antoine-t, akivel egy fertőzött vizű tóban fürdött, megsejtjük, hogy a történetnek nem ez lesz az egyetlen tragédiája, hogy az idilli, modernizmus előtti tájat nem csak az új kor veszélyes hulladéka, a maró vegyszer sebzi meg.
A kötet tele van irodalmi allúziókkal, többek között megidézi a Robinson Crusoe kalandvágyát, illetve visszatérő motívum a tengeri utazás, a kincs, a térkép, a messzeség megjelenítése.
Alain-Fournier precízen megadja e lírai táj koordinátáit
Meaulnes heteket tölt azzal, hogy elkészítse a titokzatos birtokra vezető út térképét. Többek között ez a térképmotívum teszi kortárssá a könyvet, felépít egy, a mi világunkkal méretarányos „ellenvilágot”, ami a mai fantasyk kötelező kelléke.
A mindent elsöprő, szenvedélyes szerelem, a lázadás, a kívülállás, a szeszélyes hóbortok teszik versenyképessé a könyvet a mai ifjúsági regények piacán is.
A történet akkor kap igazán lendületet, amikor Seurel tanár úr megkérdezi a diákoktól, ki menne el François-val kocsin La Gare-ba, Charpentier úrért és a feleségéért. Mellékesen jegyezzük meg, hogy ez egy privát ügy, a tanár egy diákját kéri arra, hogy fiával együtt hozza haza a rokonait. Manapság az ilyesmi már egészen furán hatna, ahogy szokatlan az is, hogy egy diáknak az legyen a feladata, hogy miközben az órára figyel, dobálja meg a virágágyakat feltúró kecskéket és malacokat. A kordét Meaulnes „kéri kölcsön”, és eltéved…
Amikor előkerült a fogat, „olyan volt, mint egy gazdátlan roncs, melyet partra vetettek a tenger hullámai”. És amikor a nagy Meaulnes is visszatér különös kalandjáról, egy alkalmas pillanatban a katedra fiókjaiban kotorászva rábukkan a kis térképre, s ezzel kezdetét veszi a kincskeresés.
Varázslatos vidéken járt, és ennek volt tárgyi bizonyítéka is, egy rézgombos selyemmellény, amit „azok a fiatalemberek hordhattak, akik még nagyanyáinkkal táncolták végig ezernyolcszázharminc híres báljait”.
A történetben a „meg nem értett, különc” archetípusa is megjelenik, persze maga Meaulnes az, akiről ezt mondja az osztálytársa, Giraudat:
„Te szemét! Te mocsok! hát tudd meg, egy csöppet se csodálkozom azon, hogy mindenki gyűlöl, hogy mindenki ellened van!”
Pedig amikor Augustin eltévedt a kocsival, nem akart mást, csak – amit mindenki – találni valami célt.
„Szerette volna, ha fittyet hányva minden akadálynak, valami nagyszerű dolgot mégis véghezvihetne, szerette volna, ha megérkezhetne valahová, mindegy, hogy hová!”
Ez a megérkezés nem volt más, mint a családalapítás, az otthon megteremtése
„Csontig átfagyva felidézte egy régi álmát; – nem is álom volt talán, látomás inkább –, melyet mint egész kisgyermek élt át, s miről soha senkinek nem beszélt. Egy reggel nem a megszokott szobájában ébredt fel… ott volt egy hosszúkás, zöld teremben. A falakon olyan volt a tapéta, mintha valódi lombok kúszták volna keresztül-kasul. Valami édes, csodás fény lebegett szerteszét… A legközelebb eső ablaknál egy fiatal lány öltögetett, háttal feléje, mintha arra várt volna csak, hogy felébredjen…”
A könyv egyedülálló módon mutatja meg a szerelem kialakulásának folyamatát, e különös érzés első néhány percét, és azt, hogyan alakítja át a szereplők tudatát.
Alain-Fournier nem afféle biokémiai folyamatokat ír körül (v. ö. Remy De Gourmont A szerelem fizikája című, itthon 1912-ben a Révai kiadásában megjelent kötetével), hanem életünk legmeghatározóbb érzését egy kastélyos-kosztümös bál szimbolikájával idézi meg. Alain-Fournier-nek a „rákészülés” folyamatát is sikerül megidéznie:
„Meaulnes elindult a kastély felé. Alig tett néhány lépést, megtorpant… Rejtélyes, érthetetlen izgalom kerítette hatalmába… valami különös megelégedettség járta át, szinte lebegett az örömtől, tökéletes, majdnem részegítő nyugalom szállta meg, bizonyos volt benne, hogy révbe jutott, hogy útjának végére ért; hogy mostantól nincs más dolga, csak a boldogságot várni-remélni. Éppúgy érezte magát, oly bágyadtnak s aléltnak, mint hajdan, a nagy nyári ünnepek előestéjén, amikor a falucska utcáit fenyőfácskákkal díszítették, s amikor a szobája ablaka egyszerre tele volt gallyal és virággal.”
Miután megérkezett a kastélyba, szinte ismerősként fogadták a gyerekek, természetes volt a jelenléte, otthonosság érzése járta át. A káprázatra van racionális magyarázat: a különc Frantz de Galais, a kastély ifjú ura Bourges-ba utazott, egy fiatal lányhoz, hogy feleségül vegye.
„Azt akarta, hogy a ház, ahová ifjú menyasszonyával megérkezik, olyan legyen, mint valami örömmámorban úszó mesebeli kastély. S az ünnepségre, melyet a fiatal lány megérkezésének tiszteletére rendezett, ő maga hívta meg ezt a sok-sok gyereket.”
A boldog, elveszett gyerekkor életképei jelentek meg szobáról szobára. Menüettek, bohócjelenetek, falra vetített színes életképek, kirakóst játszó gyerekek a kandalló mellett… Meaulnes hazaérkezett, „…valami véghetetlenül nyugalmas, könnyű boldogságban lebegett”.
A jeleneteket bizonyára sokan zavarba ejtően érzelmesnek, idejétmúltnak érzik, talán az volt 1913-ban is, Alain-Fournier mégis vállalja, és neki van igaza
„Olyan volt ez az egész, mint valami álom, kora ifjúsága legszebb álma talán. Sokáig ült ott, behunyt szemmel, képzelete azzal játszadozott, hogy már megházasodott s a saját otthonában üldögél, egy békés, nyugalmas este, meghitt családi körben, s hogy ez az elragadó fiatal lány, akit még nem is ismer, itt a szomszéd szobában, ez az ő felesége…”
Neki van igaza. Így ír erről a vállalásról:
„…egyszerű szavakkal élek, úgy, ahogy érzem, de felelősségem teljes tudatában – ott ült a legszebb lány, aki talán valaha is élt itt e földön.”
Neki van igaza, mert az egész összeáll egy következetes, szimmetrikus rendszerré, amit két mulatság keretez, Franznak a kudarccal végződő, színpompás, posztrokokó menyasszonyvárója, hajókirándulással és póniversennyel, és egy szomorú „beteljesült boldogságot” lezáró, puritán esküvő.
A könyvben a túlcsorduló érzelmek mellett van düh és agresszió is, a fiúk közötti erőszakos rivalizálás
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a regény afféle coming of age-történet, a XIX század végén élt kamaszokkal, akik a biliárdozó vagány fiúk nyelvét beszélik, és kevert angollal biztatják egymást a közelharcra, Meaulnes térképének megszerzésére.
„Rajta, rajta… ne féljetek… Csak a fejét… Go on, my boys…”
A faluban megjelenő tolvajbanda vezére a komédiás fiú, aki azóta csavarog, amióta elveszítette a szerelmét. Kötés van a fején, mert egyszer főbe lőtte magát, de a pisztolya rosszul sült el. A komédiás fiúnak fontos szerepe van a történetben, ő adja meg a párizsi címet, ahová az ünnepek alkalmával Yvonne elutazik. Ezután iratkozik ki Meaulnes az iskolából, ezután követ el hősünk valami titokzatos ősbűnt, ami után már nem tud beteljesedni a kapcsolata Yvonne-nal.
A könyv talán a legszebb valaha született keresőregény, amelynek kamasz hősei magát az átjárót keresik az elveszett, boldog világba.
„Meg kell találnom a titkos átjárót, amiről annyit írnak a könyvek, a rég bezárult utat…”
A történet ezen a ponton még több mesés motívummal gazdagodik. Ekkor fedeznek fel hőseink két ódon metszésű kőtömböt a Sablonnière-pusztán.
ITT NYUGSZIK GALOIS, NEMES ÚR ÉS LOVAG, KI HÍVEN SZOLGÁLTA ISTENÉT, KIRÁLYÁT, SZERELMESÉT…
Ekkor döbben rá François, hogy Yvonne De Galais hónapokig keresett kastélya valójában a közeli Sablonnières-pusztán található, nem messze Vieux-Nançay-tól, attól a helytől, ahol a nagybácsija egy kis áruház tulajdonosa. És egyszer csak ebbe az üzletben betoppan Yvonne De Galais kisasszony, akivel Meaulnes megismerkedett azon a bizonyos titokzatos birtokon. Tehát amíg Meaulnes a bűnös Párizsban keresi a lányt, addig a jó barát, François megtalálja. De már késő. Meaulnes beszennyeződött Párizsban, már nem méltó Yvonne-ra. Ezt írta naplójában:
„Amikor betoppantam az ismeretlen birtokra, a tökéletesség, a tisztaság olyan magas fokán állottam, amit már soha többé nem érhetek el újra életemben…”
Szerb Antal írta Az ismeretlen birtokról: „…körüljárhatóvá tette a sejtelmes vágyat, amely ott rejlik a lélek mélyén, és a gyermekkor vagy talán nem is a gyermekkor, hanem valami titokzatosabb előéletünkben látott éden álomszép tájaira von, életen túlra, halálon túlra, a visszaszületés ősvizei felé.”
Már Meaulnes és Yvonne esküvője előtt sejtjük, hogy valami végleg elveszett, hogy a ceremónia után sem térhet vissza az idill.
„Az épületeket lebontották, a hajdani birtoknak már nyoma sincs.”
Közvetlenül a XX. század modern háborúi előtt már nem találhatjuk meg ezt a titkos átjárót.
„Úgy ül itt a két szerelmes, mint két utas a hullámok hátán hánykolódó hajón; csak ülnek… összezárva a boldogsággal.”
Már nincs kiút az ifjúságból, de nem is vezet ösvény vissza a gyerekkorba, sem Belle-Étoile-on át, sem a Sablonnières-pusztán keresztül…
Szöveg és fotók: Poós Zoltán
Alain-Fournier: Az ismeretlen birtok
Európa Kiadó, 1979
242 oldal
33 Ft