Vannak könyvek, amelyeket elég felnyitni, épp csak fellapozni ahhoz, hogy máris beléjük akarjak veszni
Ezért az érzésért járok gyerekkorom óta könyvtárba, könyvesboltba. Mit tudnak ezek a könyvek? Bizonyára számít a tipográfia, a tördelés, a papír (a bűbáj mégiscsak csapatmunka): a puha papírra megfelelő betűmérettel és betűtípussal nyomott szöveg, akár a terített asztal a megfáradt utazónak…
De ami fontosabb: ezeket a könyveket vérbeli mesélő írta, az első megpillantott párbeszédrészlet, fejezetindító mondat már reptet, tovafut, felvillantja a lapokon túl gomolygó, nyüzsgő ködöt, ahová indultál.
Ilyen könyv a Gesztenye, a honalapító, Richard Adams világsikerű állatregénye is
Csupán a körülmények véletlen összjátéka révén került a kezembe, és bizony mondom néktek, ha még én is csupán most hallottam róla először, hát ráfér a hírverés. (A kilencvenes években volt hasonló érzés a Gyűrűk Ura-rajongók aprócska táborához tartozni, mint hazagondolni a Watership-fennsíkra.) Eredeti nyelven először 1972-ben jelent meg, és több generáció tartja számon azóta kedvenc olvasmányai közt – Stephen King top10-es könyvlistáján is helyet kapott.
Magyarul a Móra Könyvkiadó adta ki először 1992-ben, majd 2012-ben a Partvonal Kiadó jóvoltából látott ismét napvilágot. Mindkét kiadás Székely Kata ihletett, gördülékeny fordítását használja.
Vadnyulakról szól a történet, de ez ne riasszon el, vedd és olvasd!
Ott kezdődik, hogy Vakarcsnak iszonytató látomása támad: a nyúltanyának is otthont adó mező vérben ázik. Gesztenye tisztában van öccse tévedhetetlen látnoki képességeivel, de hogyan győzze meg a többieket, hogy azonnal menekülni kell? Végül alig páran kelnek útra, hogy új hazát leljenek Gesztenye vezénylete alatt. A hosszú és viszontagságos, erdő-mezőn át vezető vándorlás során számtalan veszély leselkedik rájuk („Ejhaj a bűzös Ezerek, / tőlük bogyózni se lehet…”), ám az egyre jobban összekovácsolódó kis csapat a rátermett Gesztenye vezetésével legyőzi az akadályokat – még a szomszédos katonai kotorékot vezető eszelős nyulat, Nadálytő generálist is, aki gyűlölettől fűtött háborút indít ellenük.
A történet tipikus, ősi, mégis, mintha először olvasnánk: a példás angolszász irodalmi hagyományok avatott örököse, Richard Adams világot teremtett.
A meseregény pontos természeti megfigyelésekkel is megajándékoz bennünket…
…Méghozzá érzékletes leírások, lírai, egyben frappáns magyarázatok formájában:
„Sok ember azt mondja, hogy élvezi a telet, de valójában azt élvezi, hogy nincs kiszolgáltatva neki.”
„Ebbe az átlátszó csöndbe úgy hullott egy kakukk kiáltása, mint pihék egy tó fenekére.”
Az epikus szövésű történet – önmagán is túlmutatva – feszesen terjeszkedik: többek közt erre szolgálnak a betételbeszélések a Napistenről, Frithről és a nyulak legendás hőséről, El-Ahrairahról („a Herceg, Akinek Ezer Ellensége Van”).
Ezek vezetik be az olvasót a nyúlmitológiába, nyitva hagyva a nyúlüregeket a végtelen térségeknek. Gesztenye és csapata sajátos nyúlodüsszeiája során még a „lótuszevőkkel” is találkozik: elnyomorodott, direkt kábaságba feledkező nyulakkal, akiknek gondosan kimunkált álvalósága hivatott elfedni a tényt, hogy az ember tartja őket bőségben, és hogy mesés életük ára, hogy olykor bizony csúszóhurokkal tizedeli őket.
„Frith különös dalosokat küldött hozzájuk, akik szépek voltak, és betegek, mint a tölgyfagubacsok, mint a gomba okozta duzzanatok a vadrózsabokrokon. […] De volt egy szigorú szabályuk, ó, igen, a legeslegszigorúbb. Soha senki nem kérdezhette meg, hogy hol van, hová lett a másik nyúl, és el kellett hallgattatnia mindenkit, aki azt kérdezte: »hol?« vagy »hová?«… Kivéve, ha versben vagy dalban tette azt.”
A történet fiktív kultúrába ágyazottságát szolgálják még a lábjegyzetek
„Nyulak négyig tudnak számolni. Minden, ami négynél több, az hrair: egy csomó vagy egy ezer” – és a nyúlnyelvi szavak: elil, azaz veszély, silflay, vagyis szabad legelészés, hrakázás, ami a kakálással, bogyózással egyenértékű, vagy zorn, ami azt jelenti: vége van, elpusztult.
Így aztán mire a történet végére érve az epilógusban azt olvassuk, hogy a vadnyulak általában két-három évet élnek, szinte fejbe kólinthat minket a felismerés, hogy de hiszen ezek „csak” nyulak! Addigra ugyanis eposzi hősökké magasodtak a szemünkben – így rögtön el is szégyellhetjük magunkat, amiért máskor oly nehezen látjuk be, hogy minden élet egyenrangú, egyszeri és megismételhetetlen – és talán a hús-vér nyulak sorsa is van olyan horderejű, mint egy képzelt nyúl, egy harcias Bósás vagy egy állhatatos Ezüst élete és elmúlása.
A szereplők ugyanis nagyon szerethetők, és nagyon emberiek is, miközben a szerző lépten-nyomon emlékeztet minket állati lényükből fakadó különbözőségükre
Kedves példája ennek, amikor átkelnek egy folyón, mégpedig a Szeder nevű nyúl leleményességének köszönhetően egy deszkadarabon evickélnek át, és csupán Gesztenye fogja fel az ötlet jelentőségét, a többieknek halvány fogalmuk sincs arról, mi történt. „Legtöbben nem értették meg, hogy Szeder a tutajjal felfedezett valamit, és nyomban el is felejtették az egészet.”
A halál megrázza őket, ám gyorsan megtesznek mindent, hogy örökre kitöröljék emlékezetükből a megtapasztalt borzalmakat: túlélésük érdekében az olyan tragédia, hogy például egy társuk „befejezi futását”, mindig pillanatnyi. Ugyanakkor örök félelemben és állandó készenlétben élnek a szabadban. Ez is a könyv csodája, hogy ezeket a vadakat egyszerre érezhetjük magunkhoz közelinek, miközben végig megmarad a különösség-érzetünk, mintha nagy titokban részesülnénk azáltal, hogy olvasunk róluk.
Ez az érzés pedig a könyv utolsó oldala után még sokáig elkísér minket, azzal az ismerős szomorúsággal átitatva, hogy örökre megszerettünk egy történetet, amely most véget ért. Amit mostantól csak újraolvashatunk.
Fenyvesi Orsolya
Richard Adams: Gesztenye, a honalapító
Illusztráció: Aldo Galli
Fordító: Székely Kata
Partvonal, 2012
416 oldal
3490 Ft