Mészöly Miklós A pipiske és a fűszál című mesekönyvében nemcsak a címadó történetben találunk fűszálat, hanem a Kiskati és a napernyőben is; utóbbi mesében egy katicabogár pihen a füvön. A fűszál hangszer is lehet: ha megfelelőn helyezzük a tenyerünkbe, és megfújjuk, zenél is, azaz mesél. Légy a fűszálon egy kicsi él.
Mészöly Miklós meséket is írt, nem is akármilyeneket, és nem is akármennyit, hiszen több mint tíz mesekönyvet publikált
Az életműben úgy vándorolt keresztül-kasul a mese, ahogy a szegénylegény az Üveghegytől az Óperenciáig. Még a kulcsregényekben, Az atléta halálában és a Saulusban is vannak meséket imitáló motívumok. De a Mészöly-féle mesék önmagukban is megálló, ihletett alkotások, még akkor is, ha Mészöly magát Érintések című esszékötetében „botcsinálta meseírónak” nevezi. Itt vallja be:
„első meséimet inkább rábeszélésre írtam, mint belső ösztönzésre… valahányszor visszautasították egy novellámat, önvigasztalásul írtam egy mesét”.
Az 1976-ban megjelent A pipiske és a fűszál a hatodik mesekönyve
Ugyanabban az évben jelent meg, mint a szintén kulcskönyvnek minősülő Film is. A kötetben főleg rövid fesztávú, inkább a hat–hét éves korosztálynak írott, általában képekkel együtt is csak kétoldalas történeteket olvashatunk. Mégis, megdolgozott mesékkel van dolgunk, amelyek afféle rájátszások az ismert mesetípusokra, ugyanakkor az egészben van némi civil jelleg is; valahogy egyik lábbal mindig a valóság talaján állnak ezek a történetek, még akkor is, ha nagyrészt állatok a szereplőik.
Mintha Mészöly némileg kívül állna a meséin, nem mozgatja be a klasszikus történetek díszleteit, kulisszáit, nincsenek sárkányok, királylányok, hétmérföldes csizmák, üveghegy, már-már csodálkozunk, amikor feltűnik az éjszaka tündére a Miért nem tudnak beszélni a halak című „teremtéstörténetben”.
Mészöly sok esetben annyira tárgyias, hogy egy rocskának (A szomjas rocska) és egy apró cipónak, (Vakarocska) is szentel egy-egy mesét. Szerinte minden embernek van egy mese-vízjele, és nagyon úgy tűnik, hogy az ő esetében ez a vízjel visszatükröződik a tárgyakon és az állatokon is. Megtudhatjuk például, hogy hiába pitizik a szamár, sosem lesz olyan házi kedvenc, mint a kutya, még akkor sem, ha megtanul két lábra állni (A kiskutya meg a szamár). A búslakodó medve pedig éppenséggel lehetne vidám is, ha találna magának valakit, akivel beszélgethetne (A bánatos medve).
Feltűnő a mesék lírai jellege, ami nemcsak a költői képekben érhető tetten, hanem a rímek áradásában és a prózaritmus erőteljes megjelenítésében is.
A Kökény kisasszonyban – amely a kötet csúcsteljesítménye – a Sas égi birodalmának hipnotikus erejű leírása kiemeli a mese metafizikus karakterét. („Hát, csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás.”)
A történet főhőse egy növény
Kökény kisasszony azzal váltotta ki az alma, a cseresznye és a meggy haragját, hogy nem „rendes időben”, azaz nyáron érett meg, hanem ősszel. Amikor azt mondják, hogy Kökény kisasszony könnyelmű és meggondolatlan, és majd egyszer jól megjárja, akkor a saját törvényei szerint élő nőre gondolunk, aki vállalja a közösség, a falu vagy a kisváros megvetését, miközben a rendesek valójában irigylik a szabadságát.
A történetről eszünkbe juthat Oscar Wilde A boldog herceg című meséje is, amelyben a cinke egy nádszálba szerelmes. Mészölynél a Sas szerelmes egy kökényszárba, „akit” elvitt egy égi utazásra.
A mesék egyszerre tárgyias, mégis sok esetben kimondott lírai jellegét kiemeli a dallamos mesemondás, a rímek zavarba ejtő használata, a csengő-bongó hangszerelés.
Különösen igaz ez A bánatos medve című mesére:
„Volt egyszer egy medve, sose volt jókedve… Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme… Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leves ág.”
A prózaritmus és az alliterációk meghajtása egyfajta könnyedséget, lazaságot ad a kötetnek, miközben nemegyszer beleszédülünk a mélységeibe.
Ott van például A hegy meg az árnyéka című mese, amely egyfelől arról szól, hogy ne légy féltékeny, mert az felemészt, és a végén szó szerint elfogysz, azaz semmi sem marad belőled. De a történet sokkal többről szól: arról, hogy tudd, hol a helyed a természet rendjében, azaz ne irigykedj a fákra és a virágokra, ha a te nemes szereped az, hogy válladon tartsd meg a világot.
A kötet emelkedettségét, univerzális tárgyiasságát ihletetten illusztrálják Reich Károly tüneményes, jól ismert vonalvezetésű, megunhatatlan rajzai.
A kötet zeneiségét kiemeli a hangutánzó szavak következetes használata
A madár csicserikélt, a kakas pedig azt mondja: Ki kotor itt? Ki kotor itt? Fekete kóró! Fekete kóró! A csirke (Csike, csike, csike, pír!), a kacsa (Kur, kur, tasikám!) hangjától zeng a baromfiudvar, és amikor lapozunk a könyvben, már nem a papír jellegzetes hangját halljuk, hanem a természet zsongását.
Vannak egymásra mutató történetek is, például A hegy meg az árnyéka, amelyben a hegy irigy azokra, akit ő tart meg, míg a Miért nem tudnak a halak beszélni? című eredetmesében a halak irigylik a csillagok ragyogását, ezért a vízi tündér elvette a hangjukat, helyette csillogó pikkelyeket kaptak.
Mészölynek hatalmas a meseműveltsége, sok külföldi népmesét is fordított azokban az időkben, amikor szilenciumra ítélték, ezek motívumait újrarendezte, beemelte a hétköznapok koordinátái közé, közel hozta a varázslatot. És bár jellemző a történetek mikrorealizmusa, a tárgyak anyagszerűsége – lásd például a rocska részletes leírását (A szomjas rocska) vagy a kenyérsütés lépéseit (Vakarcska) –, Mészöly lehozza nekünk a csillagokat az égről, hiszen a halak pikkelyén láthatjuk őket. Ha kifogunk egy halat, ott csillog a víz és az éjszaka sötétje, és ott csillognak a mesék is.
Poós Zoltán
Mészöly Miklós: A pipiske és a fűszál
Móra Könyvkiadó
Illusztrátor: Reich Károly
52 oldal
1790 Ft