Megkapó leírások a természetről, annak törvényeiről, a múló időről, az állatokról és persze az emberről is.
Ámulat, fájdalom, öröm és humor jár annak, aki Fekete Istvánt olvas.
Hazánk egyik legolvasottabb szerzője rengeteg rövidebb és hosszabb lélegzetű regényt írt állatokról. Közülük minden bizonnyal a kisrókáról szóló Vuk a legnépszerűbb, ami Dargay Attila 1981-es rajzfilmjének is köszönhető. A Kelét már sokkal kevesebben ismerik, noha a Vuknál nemcsak terjedelmében több, de jóval sokszínűbb, árnyaltabb olvasmány is.
Fekete István nem való mindenkinek: gyerekként ma már edzett olvasónak kell lenni ahhoz, hogy igazán élvezni lehessen a szerző lassan építkező történeteit és leíró prózáját, de fiatal felnőttként – és később is – „kötelező olvasmány” annak, akit érdekel az állatok élete és az ember helye és szerepe a természetben.
Kele
Kele egy meglőtt szárnyú gólya, aki nem tud ősszel elrepülni a társaival, és a telet egy falusi portán tölti. A ház lakói, Ribizke János és a kenyerese, Berti kitisztítják a madár sebét, levágják az evezőtollait, hogy ne tudjon repülni, befogadják és etetik, így átvészeli a hideg időket. Kele – amennyire egy vadon élő madártól telik – beilleszkedik a ház állatai közé, barátságot köt a szamárral, Miskával és a kutyával, Vahurral.
A regényben Fekete István egyrészt bemutatja a szűkebb és tágabb értelemben a ház körül élő állatsereglet (ló, tehén, macska, a baromfiudvar népes szárnyastársasága, valamint egerek, baglyok, fecskék, verebek, héják, vércsék, békák és nem sorolom tovább) életét, másrészt belecsöppenünk a korabeli (nem sokkal a második világháború után járunk) falusi mindennapokba is. A ház két lakója mellett fontos szereplője a könyvnek a hozzájuk főzni és segíteni járó asszony, Ágnes is.
A történet egy évet ölel fel: ősztől őszig, a gólyák Afrikába indulásától a következő évi indulásig tart. Komótosan haladunk az időben, s ahogy telik az év, Fekete István szép lassan avat be az állatok és a falusi ember évszakok és az időjárás változásaira épülő életébe.
Tulajdonképpen semmi világraszóló nem történik a regényben, éppen olyan, mint maga az élet: az apró-cseprő ügyek örömének és gondjának a sorát néha tragédiák szakítják meg.
Ribizkének és Bertinek ez az éve nyilván nem nagyon különbözik a többitől, Fekete István mégis úgy mesél a mindennapi eseményekről, hogy ugyanazzal a várakozással olvassuk, mintha a saját életünkről szólna.
Esendő történetek ezek: egy új csizma és kucsma vásárlásának az izgalma, Ágnes majdnem-félrelépése, de akár Kele megmentése is – ami után a két férfit a jól végzett munka boldog elégedettsége tölti el – olyasmi, ami bárkivel megeshet.
A Törvény
A regényben az állatokat az ösztöneik vezérlik, amit ők Törvénynek neveznek. Más a szabad állatok törvénye, más a haszonállatoké és az ember mellé szegődötteké. A vadon élő állatoknak csak a Törvény létezik:
„Törvény ez, s a törvény még az életnél is nagyobb, mert Törvény nélkül nincs szabad élet. Törvény nélkül egyáltalán nincs élet.”
Amikor például Kelét meglövik, és kiválik a csapatból, a Törvény így rendelkezik:
„Tudták, hogy viszontlátás nincs, és a nemzetség eggyel kevesebb lett […] Előttük a tér, amelyet meg kell még ma járni, előttük az idő, amelybe ez a tér éppen belefér – tűnődni nem lehet. A csapat minden tagja érzi a hiányt, mintha társuk helye üresen velük repülne, de ezen segíteni nem lehet, mert a segítség többe kerülne, mint a veszteség. Előre, előre az évmilliós országúton, az ősök százezerszer megjárt útján, előre, könyörtelenül elhányva a fogyó életet a jövendő élet nevében.”
Az ember közelségéhez szokott háziállatok is a Törvényt követik, ha ösztöneik úgy diktálják
Az egymás társaságát elviselő, sőt együttműködésre is képes különböző fajok például azonnal megváltoznak, amint kicsinyeik lesznek: nincs barátság, nincs elnézés, az első helyen az utódok védelme áll. Még a kutya is máshogy viselkedik, amikor kölykei lesznek, holott az ő ösztönei már réges-rég az ember szolgálatába szegődtek.
A Törvényt csak Miska, az ivartalanított szamár nem követi. Miska a könyv legszórakoztatóbb szereplője, tanulságos beszélgetéseket folytat a mindig hűséges és becsületes kutyával, aki nem érti a szamár makacsságát, füllentéseit és már-már az emberhez hasonló „gondolkodását”. Miska ugyanis öntörvényű lény, szelektív hallással és furfangos észjárással, és a kutya után ő Berti másik kedves társa.
„– Na, Miska, mehetünk!
Miska azonban az első szóra nem szokott indítani. Ez ősi szokás a tisztes szamárnemzetségben, s ettől nem tágítanak.”
Az állatok számára egyedül az ember lénye, viselkedése értelmezhetetlen. Nem értik, hogy miért gyógyítja meg és fogadja be Kelét, hiszen akit az ember etet, azt vagy megeszi, vagy valamire használja. Kelét pedig semmire sem használja.
„A csalhatatlan ösztön az embernél megbicsaklik, és a józan ősi gondolatok az emberre nem érvényesek. Sose tudni, mit gondol, sose tudni, mit tesz, és azt teszi-e, amit gondol, vagy azt gondolja-e, amit tesz. Az ember: Ember – gondolja, és ebben minden benne van.”
Az időjárás és a múló idő
A mindig változó időjárás és a múló idő ábrázolása adja a regény szövetét, Fekete István pontos és lírai leírásai, metaforái a körülöttünk lévő természet lenyűgöző világát jelenítik meg.
Egy eső előtti borulás például így fest: „…olyan hallgatódzó, szomorú lett minden, mintha valaki messze útra búcsúzott volna, minden becsomagolva, csak még nem áll fel, nem tárja ki karját, ülnek és nézik egymást, de már a távolság mind szélesebbre nyíló két partjáról.”
Ha valakinek az élete szervesen kapcsolódik a folyton változó természet és az időjárás körforgásába, talán nem nyomasztja annyira a múló idő. Talán ezért hisszük tévesen, hogy az állatok nem érzékelik az időt, holott csak elfogadják a múlását.
Fekete Istvánnál az állatok békében élnek azzal, amivel az ember nem tud mit kezdeni
„A fészek szinte időtlen. Ő rakta valamikor, de hogy hányadik vándorlás után, arra nem emlékszik. Régen, s ez egyenlő a végtelen múlttal.”
A regényben egy gólyapár fészke a viharban leesik a fáról, és elpusztulnak a fiókáik, amit a Törvény és az idő elfogadásával lehet csak túlélni:
„Az éjszakát már egy fűzfa száraz ágán töltötték, s ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.”
Az emberek ideje pedig – ami az emlékezéstől és a minden élőlényre vonatkozó Törvény szabadon értelmezésétől terhelt – másként múlik. Ebből is kapunk ízelítőt a szokásos Fekete István-os empatikus humorral spékelve:
„Az öreg legény ilyenkor fiatal korára gondolt, ami annak idején szinte elviselhetetlen volt, most mégis szépnek tetszett; egy asszonyra gondolt, akit kár volt otthagyni, holott az asszony hagyta ott őt, katona korára gondolt, ahol nagy legény volt ő a nagyok között is, pedig csak szakács volt, örökké zsíros nadrágban, nagy, fekete kondérok között. De így messziről nem látszottak már a kondérok, nem érzett a nyúzott fiatalság, a hűtlen asszony, mert csak az maradt meg, ami szép volt, s ami – végeredményben – nem volt igaz. De most minden igaz lett, így ballagva tavaszban, őszben Miskával, fél liter borral csinosítva az emlékeket.”
Vuk
A Vuk a Kelénél jóval rövidebb lélegzetű, és sokkal kevesebb szereplővel készült regény, ráadásul itt az ember kizárólag mint ellenség jelenik meg. A háziállatok közül csak a baromfiudvar lakói kapnak szerepet, de ők is csupán a rókák zsákmányaként, a kutyák pedig – hát eléggé pipogya szolganép.
A Vuk történetét nem kell bemutatni, valószínűleg nincs ember Magyarországon, aki ne látta volna Dargay Attila rajzfilmjét. Az adaptáció nagyjából hűen követi a regény cselekményét, csupán elhagyja a könyv elején kegyetlen részletességgel taglalt rókalyuki vérengzést, valamint az is különbség, hogy a vadász udvarából kiszabadított rókalány valójában Vuk testvére, akiről kiderül, hogy szintén megmenekült.
A könyv végén a testvérek útjai elválnak, mindketten párt találnak maguknak. A rajzfilmet színesítő részeg libák a könyvben nem szerepelnek, de a dialógusokban sokszor egy az egyben a regény lapjairól idéztek. A „Nem vagy buta, csak még keveset tudsz” és hasonló elhíresült mondatok a regényben is szó szerint így szerepelnek.
A Vukban az ember a fő ellenség, leginkább pedig a vadász, aki villámló bottal jár, és irtja a rókákat, amiért azok a baromfiudvarának a lakóit tizedelik. A rókák és a vadon élő állatok olyan érzékletesen rettegik és gyűlölik a „simabőrűt”, hogy az olvasó önkéntelenül irtózni kezd a saját fajától. (Érdekes álláspont ez a szerzőtől, aki maga is aktív vadász volt, és valószínűleg nem egy Vukot puffantott le.)
A regényben szereplő állatokat, akik mélységesen megvetik az ember szolgálatába szegődött társaikat, ugyanúgy a Törvény vezérli, amelyet ezúttal csak a vadon élők szemszögéből ismerünk meg.
Bár a könyv tele van halállal, veszteséggel és gyásszal (is), a természet rendje és szívszorító igazsága derűt lop a történet végére, ahol Vuk a barlang előtti szikláról néz le a világra:
„Körülvette a hideg tér, és elébe terült az idő. De Vuk nem félt egyiktől se. Az időt majd végigjárja – érezte ködösen –, és fiai folytatják, ha ő beleszakadna a homályos semmibe. A rókák szabad népe nem vész el.”
Szokács Eszter
Fekete István: Kele
Szerkesztő: Boldizsár Iván
Illusztrátor: Vágó Rezső
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1955
304 oldal
Változó áron kapható antikváriumokban
Fekete István: Vuk
Szerkesztő: Fazekas István
Illusztrátor: Csergezán Pál
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1965
87 oldal
Változó áron kapható antikváriumokban