„Rátok szabadítom a dzsungelt”
Ezt írta Rudyard KiplingA dzsungel könyve című klasszikusában, és ez olyan jól sikerült, hogy a Nobel-díjas író nem állt meg az őserdő feltérképezésében, Az elefántkölyök című sziporkázóan szellemes kötetében ott folytatta, ahol abbahagyta: becserkészte a dzsungel ismert és kevésbé ismert lakóit.
Az elefántkölyökben olvasható történetek először Gyermekmesék címmel, Mikes Lajos fordításában jelentek meg 1925-ben. Mikes ugyanazt a kilenc történetet választotta a Just So Stories for Little Children című, 1902-ben megjelent kötetből, amelyeket Jékely Zoltán és Szász Imre fordítók is, csak a sorrendjük lett más. A Jékely-féle szöveg először 1956-ban látott napvilágot, majd a hatvanas évek elején ismét megjelent, aztán 1981-ben Krenner Istvánnak, a Ludas Matyi karikaturistájának rajzaival publikálta a Móra. Kipling szórakoztató eredettörténeteket mesél arról, hogyan kapták az állatok a megkülönböztető jegyeiket, például a kíváncsi elefántnak miért lett hosszú az ormánya, miért lett púpja a tevének, és miért foltos a leopárd.
Az állatmeséknek is felfogható történetek előzménye A dzsungel könyvének számos írása, ilyen például a Hogyan jött a félelem című fejezet. Ebből kiderül, hogyan kapta a tigris a csíkjait: „…megjelölték futtában, végighúzva ujjaikat hátán, oldalán, homlokán, arcán. Ahol megérintették, jel maradt, csík maradt sárga bundáján. És ezeket a csíkokat viselik a gyermekei mind a mai napig…”
Kipling az első három fejezetet lányának, Josephine-nek mesélte, és bár a szöveg imitálja a gyerekeknek mondott esti meséket, valójában kidolgozott, jó ritmikájú, lendületes kötetről van szó, ahol minden a helyén van, még az ismétlések is kiszámítottak.
A konzervatív Kipling szórakoztató meséi a viktoriánus Angliában elképesztően szabadnak hatottak
Teljesen eltávolodtak a moralizálástól és a leereszkedő hangnemtől. Ott van például a kiselefánt, akit minden egyes rokona elnáspángol, pusztán azért, mert – mint minden gyerek – kíváncsi. És Kipling szabad, szóval miért ne gondolhatná, hogy a krokodil nagynénje a strucc…
A történetek látszólag arról szólnak, hogy az állatok eredeti formájukból emberi vagy varázslatos lények tettei révén változtak át jelenlegi alakjukra, de ennél sokkal többről van szó. Minden mesében ott a teremtés ősi misztériuma, és hogy ne vegyük ezt halálosan komolyan, Kipling jól el is vicceli az egészet. A hiú kenguruapó azután kapta erős hátsó lábait és ugráló járását, hogy hosszú ideig üldözte egy dingó. Mindez a hiúsága miatt történt, mert minden állattól különbözni akart.
A kötet kis történetei szerethető abszurdok, tele váratlan motívumokkal. Nem véletlen, hogy a Ludas Matyi karikatúralap munkatársát kérték fel, hogy készítsen illusztrációkat a könyvhöz, ami némileg talán félre is viszi ennek az első osztályú irodalmi alkotásnak a befogadását.
Keresd a hibát!
Az Etiópiai (a világtörténelem kezdetén vagyunk, a dzsungelben) így szól a Leopárdhoz:
„Úgy világítasz ezen a sötét helyen, mint szappandarab a szenespincében.”
Hát, persze! A bennszülött a történelem kezdetén még nem látott szappant, sem szenet, sem pincét, szenespincét pedig, ahol egy szappan világít, végképp nem. Ugyanez áll Az elefántkölyök című történetre melyben a tarka óriás-szikla-kígyó így szólt a kiselefánthoz:
„Ó, te szeleburdi és zöldfülű vándor, most aztán szedjük össze minden erőnket, mert ha nem, akkor bizony mondom, ez az önműködő páncélos hátú hadi csavargőzös (és ezen, édes gyermekem, a krokodilust értette) egyszer s mindenkorra elgáncsolja pályafutásodat!”
És hát páncélvonat sem száguldott keresztül-kasul az ősi világon, lévén hogy akkor ilyenek még nem voltak.
Hasonlóan felesleges, így aztán nagyon vicces, amikor Kipling úgy akarja pontosítani a helymeghatározást, hogy a történet szempontjából felesleges földrajzi neveket ír le, az olvasó pedig még inkább elvész az ősi tájon.
„A párszi… elindult Oratovo, Amygdala, az Anantarivo Felföldi Mezei és Sonaput Mocsarai felé.”
Amikor Kipling interaktív foglalkoztatóvá teszi a helymeghatározásokat, az olvasó már tudja, hogy a bolondját járatják vele – lásd a Hogyan szerezte a leopárd a foltjait című mesét.
„Sok-sok nap után egy nagy, magas, hatalmas erdőhöz értek, amely teli volt fatörzsekkel és színtisztán pöttyös és foltos, csíkos és pászmás, sávos és rácsos, vonásos és keresztvonásos árnyékokkal. (Mondd ezt gyorsan fennhangon, majd meglátod, milyen rettentő árnyékos hely lehetett ez az erdő.)”
Nemcsak ismeretlen tájakon bolyongunk, de megismerünk olyan állatokat is, amelyekről még a gyerekversírók is megfeledkeztek
Pedig ők aztán nagyon igyekeztek minden jószágot rímbe szedni. Ott van például a kudu, az armadilló, a hartebeest, az oryx vagy éppen a quagga.
Kipling nem csupán a történelem kezdetét jelöli ki játékosan, de sajátos módon építi fel a történetek topográfiáját is, egyben segíti az olvasót az értelmezésekben: „… és most kezdődik mesémben az igazi mese” (A pillangó, aki toppantott), majd hasonlóan jár el a Kenguru apó történetében is: „Ezzel, ó, édes gyermekem, vége a mese első részének.”
Az elefántkölyök legalább annyira felnőtt mesekönyv, mint amennyire a gyerekekhez szól
Gyilkos humorára nem biztos, hogy ugyanúgy rezonálnak a gyerekek, mint a szüleik. És itt nem az evolúciós biológia paródiájára gondolunk, hanem arra a humorra, amely éppenséggel jól állna a Holló Színháznak is. Ilyen például A magányosan sétáló macska történetének felütése, amely sokat elmond a férfi–nő-kapcsolatról is.
„Természetesen vad volt az Ember is. Borzasztó vad. Nem is szelídült meg addig, amíg az asszonnyal nem találkozott, s az meg nem mondta neki, hogy semmi kedve vad módjára élni. Kiszemelt egy takaros, száraz barlangot, hogy nyirkos avarvacka helyett abban aludjék; a barlang földjére tiszta homokot hintett, csinos rőzsetüzet gyújtott a barlang zugában, s egy vadló száraz bőrét akasztotta keresztbe – farkával lefelé – a bejárat elé. Aztán így szólt:
– Töröld meg a lábad, lelkem, amikor belépsz; mostantól már ez lesz a lakásunk.”
Hogy ezek a történetek groteszk tündérmesék a világ hajnaláról, vagy afféle játékos rögtönzések, amelyeket Kipling éppen a hogyan-korszakát élő lányának mondott el, mindegy is. Egy hogyanra Kipling pontos választ ad: hogyan kell bámulatosan eredeti, szórakoztató és egyben elgondolkodtató meséket írni.
Fotók és szöveg: Poós Zoltán
Rudyard Kipling: Az elefántkölyök
Illusztráció: Krenner István
Fordította: Jékely Zoltán, Szász Imre
Móra Könyvkiadó, 1981
99 oldal
16 Ft