A Stroud által megírt alternatív Londonban a varázslók uralkodnak
Ők töltik be az összes államigazgatási pozíciót, és a gazdagabbak, a sikeresebbek bármit büntetlenül megtehetnek. A „közembereket” – vagyis mindenki mást – csupán alsóbbrendű szolgának tekintik, illetve a hatalmi játszmáik sakktábláján felhasználható gyalognak. A démonoknak pedig, akiket a varázslók megidéznek, és parancsaik teljesítésére kényszerítenek, még ennyi elismerés sem jut: lélektelen, rosszindulatú lényekként kezelik őket, örök ellenségként.
Stroud világában ez a rendszer évezredes múltra tekint vissza
A varázslat tudománya a civilizációval együtt született, és a varázslók mindig is könnyűszerrel megszerezték a hatalmi pozíciókat. Ha a közemberek tiltakoztak, a varázslók a démonok erejével kényszerítették őket ismét szolgasorba, a démonok ellenállását pedig kínzó, pusztító varázslatokkal törték meg. Helyettesítsük be a varázslók helyére azt a mindenkori elitet, amely vagyoni helyzete vagy származása miatt kihasználhatott másokat, és megkapjuk a saját világunk nem túl hízelgő tükörképét.
Stroud trilógiája azonban nem csupán az alternatív történelem fantasztikus regénye, nem ragad le az elemi társadalomkritikánál, és elkerüli azokat a kliséket is, amelyekbe oly sok kortárs ifjúsági regénysorozat belefut. (Vagyis hogy a nemes lelkű kamasz főhősök pusztán az elkötelezettségüknek köszönhetően sikeresen megdöntenek egy velejéig romlott rendszert. A gyerekek mindig tiszta szívűek és hősiesek, a rendszer árnyalatok és előnyök nélkül, szélsőségesen gonosz, a győzelmet pedig csodával határos módon mindig sikerül kivívni.)
Stroud ennél sokkal többet ad az olvasónak: a három főszereplő által megmutatja, mit tehet az egyes ember, ha nem ért egyet a világgal, amelyben él.
Ehhez nem használ nevetséges szélsőségeket sem a problémák, sem a jellemrajzok tekintetében: egy ifjúsági regényben hitelesebb és árnyaltabb képet ad az ember hatalomhoz való viszonyáról, mint számtalan filozófiával vagy politikával foglalkozó mű.
Nathaniel ötéves, mikor a szülei eladják varázslótanoncnak
Az intelligens, magának való fiú a mogorva Arthur Underwood gyámsága alá kerül, és példás szorgalommal kezd tanulni. Ahogy azonban egyre idősebb lesz, sorra érik a csalódások: szembe kell néznie azzal, hogy a mestere tehetségtelen és rosszindulatú, hogy az elit, amelyhez ő maga is tartozni akar, gátlástalan intrikusok és ostoba talpnyalók gyülekezete, és hogy az őszinte igyekezetéért és jóindulatáért csak megvetésre számíthat.
Nathaniel elhatározza, hogy ravaszabb lesz mindannyiuknál: bosszút áll az ellenségein, kitör a korlátai közül, és egy nap még igenis sokra viszi.
De ahogy telnek az évek, elvész a játszma számtalan lépése között: hiába mászik ki a reménytelenebbnél reménytelenebb helyzetekből, hiába lesz egyre sikeresebb, közben pontosan olyanná válik, mint azok, akiknek az álszentségét és felfuvalkodottságát olyan visszataszítónak tartotta. Vagy legalábbis olyanná válna – ha nem lenne ott Bartimaeus, a dzsinn, hogy emlékeztesse rá, ki volt régebben…
Kitty életútja és személyisége épp az ellentéte, mint Nathanielé
A lány szerető szülők közt nőtt fel, de egyszerű közemberként, így a rendszer sötétebb oldalát látja: nem a lehetőséget, mint kezdetben Nathaniel, hanem az elnyomást és az igazságtalanságot, s egy incidens után úgy dönt, elégedetlenkedés helyett a tettek mezejére lép, és bosszút esküszik a varázslók és az általuk felépített társadalmi rend ellen.
Kitty makacs, őszinte, idealista és lázadó. Nem ismer megalkuvást vagy stratégiát, nem akar várni és tervezni: az állandó ellenállás útját választja, tekintet nélkül a hatékonyságra.
Elhidegül a szüleitől, mert megveti a belenyugvásukat, bajba kerül, mert olyan konfliktusokba megy bele, amelyeket esélye sincs megnyerni, végül pedig csatlakozik egy ellenállócsoporthoz, akikkel varázslók házait rabolják ki, és kisebb merényleteket terveznek. Kitty szemében a cél szentesíti az eszközt: a varázslók gonoszak, a démonok meg pláne, s az ellenük vívott háborúban semmi sem tilos. Mikor azonban találkozik Bartimaeusszal, ez az egyszerű és stabil világkép alapjaiban rendül meg.
Nathaniel akkor idézi meg Bartimaeust, mikor bosszút akar állni Simon Lovelace-en. A varázsló megalázta és kigúnyolta, a tizenegy éves Nathaniel pedig úgy döntött, nem vár felnőttkoráig, hogy elégtételt vegyen: egy évig tervezget, majd megidézi Bartimaeust, hogy lopja el a szamarkandi amulettet Simon Lovelace-től, s ezzel beláthatatlan események sorozatát indítja el.
A dzsinn hétezer éve tér újra és újra vissza a világunkba
Sosem önszántából, mindig egy varázsló parancsának engedelmeskedve, kellemetlen feladatokra kényszerítve. Az ő szemében London minden igazságtalansága, Nathaniel és Kitty összes gondja lényegtelen epizód: Bartimaeus számtalan birodalom bukását asszisztálta már végig, némelyikéhez hathatós segítséget is nyújtott. Ahogy azt sosem mulasztja el maró gúnnyal kifejteni, az emberek problémái csak annyiban érdeklik, amennyiben jól szórakozhat rajtuk. De hétezer év minden rossz tapasztalata ellenére is meg tudta őrizni a kíváncsiságát, az optimizmusát, és néha még a jóindulatát is, habár ez utóbbit cinikus humora alapján senki sem feltételezné. A dzsinn legalább annyira utálja a varázslókat, mint Kitty, vele ellentétben azonban biztos benne, hogy minden küzdelem felesleges: ha egy igazságtalan rendszer elbukik, jön a helyébe egy új, mert ilyen az emberi természet, s a körnek sosincs vége.
A sorozat egyik nagy erénye Bartimaeus narrációja, amit Tóth Tamás Boldizsár kiváló fordításában élvezhetünk: a frappáns megfogalmazás és a sziporkázó humor egészen egyedi hangulatot és stílust kölcsönöz a történetnek.
Stroud zsenialitása a három főszereplő egymásra hatásának és útjának realista megközelítésében érhető leginkább tetten
Mindhárom karakter a végletekig hiteles, szerethető és érthető, és minden lépésük illeszkedik a tökéletesen kidolgozott történetbe. Stroudnál nincsenek csodálatos véletlenek, sem a sors kiválasztottai, és nem fog bejönni a millió az egyhez esély csak azért, mert a főhős próbálkozik vele. Az olvasónak csupán egy ponton kell felfüggesztenie a hitetlenségét – az alapvetésnél, miszerint mágia és démonok léteznek –, ezt követően minden jelenet megdöbbentően életszerű.
Nincsenek felesleges epizódok, erőltetett csavarok vagy kétdimenziós mellékszereplők: ha létezik hibátlan történet, ez az. Ráadásul, és ez megdöbbentően ritka, Stroud a szereplői jellemfejlődése által anélkül tanítja az olvasót, hogy akár egy félmondat erejéig is szájbarágós lenne.
Nathaniel történetszálán bemutatja, hogy sosem szabad feladnunk magunkat és az elveinket, mert végül megbánjuk
Hiába csábít a kényelmesebb út, meg kell tanulnunk felismerni, mi az, ami igazán fontos. Kitty példájából megtudjuk, hogy a pusztítás maga akkor is értelmetlen, ha jogos harag motiválja; hogy gondolkodni kell, mielőtt cselekszünk, és hogy a jó szándék önmagában semmire sem elég. Ha változást akarunk, nem elég megsemmisíteni a rosszat – arra is gondolnunk kell, mit építünk majd a romokon. Bartimaeus pedig megtanít arra, hogy sose adjuk fel – hogy nincs annyi rossz tapasztalat, amennyi után ne tudnánk még mindig bízni másokban, s a legkilátástalanabb helyzetben is tudjunk reménykedni.
Jonathan Stroud sorozata olyan mű, amely gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt tartogat mondanivalót. Nemcsak szórakoztat, de elgondolkodtat, és korosztálytól függetlenül olyan olvasmányélményt nyújt, amely egy életen át elkíséri az olvasót.
Gerencsér Anna
Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett
Fordította Tóth Tamás Boldizsár
Animus, 2004
472 oldal
2590 Ft
A sorozat további kötetei:
A gólem szeme
fordította: Pék Zoltán
Animus, 2005
528 oldal
2890 Ft;
Ptolemaiosz kapuja
fordította: Pék Zoltán
Animus, 2006
496 oldal
2890 Ft