Karl May Az Ezüst-tó kincse című „vadnyugati történetében” azt mondja Old Firehand:
„Hosszú az út a pohártól az ajkadig!” És valóban, a regény szereplői – többek között Droll néni, Winnetou, Old Shatterhand – sokáig bolyonganak a széles, hullámzó prérin, míg aztán eljutnak a vágyott Ezüst-tóhoz, és egyben saját igazságukhoz.
Közben persze mindenki üldözi a kegyetlen, magát ezredesnek nevező kornelt, és ez a hajsza adja meg a lazán összefűzött kis történetek lendületét, és persze ott ég a vágy sokakban, hogy megtalálják az ezüstbányát, és a tó tükrében felfénylő kincset. Old Firehand jelöli ki magát az úti célt: „A Sziklás-hegység déli nyúlványai közt van egy szinte megközelíthetetlen tó (…) Ezüst-tónak nevezték már azok a népek, akik az indiánok előtt éltek ott (...) Értékes érctelepek találhatók arra, sőt ősrégi bányák is, amelyek az évszázadok folyamán beomlottak (…) elhatároztam, hogy megpróbálom ezeket a kincseket kiaknázni.” Ez nem hangzik rosszul, sőt, meghív minden kiskamaszt az utazásra, ami mindezen túl egy bosszúhadjárat is a kegyetlen kornel ellen.
Az 1964-es első magyarországi kiadása után Az Ezüst-tó kincse lett „a vadnyugati történet”
Azok is elolvasták, akik egyébként nem rajongtak Old Firehand és Winnetou történeteiért. A Szinnai Tivadar-féle 1964-es kiadás azért is ment szenzációszámba, mert 1944 óta ez volt az első May-regény, amit itthon kiadtak.
Az „ifjúság számára átdolgozott”, meglehetősen önkényesen átalakított és erősen meghúzott kiadás Csergezán Pál rajzaival együtt pont 220 oldal lett, tehát olyan hosszú volt, amivel még könnyedén megbirkóztak azok a kamaszok is, akik egyébként nem szerettek különösebben olvasni.
Így tehát olyan könnyű lett a súlya, mint egy kamasznak készített tomahawknak, de igaz, hogy így nem is ütött akkorát. A regény egyébként olyan, mint valami ünnepi western gálaelőadás, hiszen May legnépszerűbb vadnyugati figurái, Old Firehand, Old Shatterhand és persze maga Winnetou is nagyot alakít, ugyanakkor egyikük sem válik főszereplővé, a legnagyobbat maga a vadnyugati táj alakítja váltakozó felszínével és szinte hipnotikus erejével.
„Utánam! Harc életre-halálra! Nem kegyelmezünk senkinek!”
Ez az Old Firehad-féle harcba hívó beszéd pedig pont olyan, amit egy kilenc év körüli fiú mondogat az osztálytársainak, amikor indiánosat játszik, arról nem is beszélve, hogy a történetben minden van, ami megmozgatja a fiúk fantáziáját: erődostrom, kincskeresés, hajó meglékelése, földalatti csatorna, elveszett térkép, küzdelem egy fekete párduccal, párbaj és még kémkedés is. A könyvben nem teng túl az ifjúsági regényekre jellemző ismeretterjesztő motívum, May inkább arra fektet hangsúlyt, hogy megteremtse a vadnyugati atmoszférát, azt a varázslatos tájat, ahol folyamatosan érezzük az indián szellemek jelenlétét és persze a puskapor szagát is. Néha azért kapunk olyan „tananyagot”, amit a szöveg némiképp ledob magáról, de mivel May nem esik túlzásokba, nem neveznénk zavarónak… „Az Újvilág macskaféle ragadozói általában kisebbek, mint az Óvilág hasonló vadállatai. Az amerikai tigrisnek nevezett jaguárt lasszóval ejtik fogságba, a puma pedig – az amerikai oroszlán – csak akkor támadja meg az embert, ha az éhség kényszeríti rá.”
És bár már Cooper könyveiben is találkozhattunk a trapper kifejezéssel, nem zárható ki, hogy Az Ezüst-tó kincsét olvasva jutott eszébe a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat kreatívjainak 1977-ben, hogy Trappernek nevezzék el az első magyar farmermárkát.
Érdemes szót ejtenünk a könyv itt-ott megcsillanó, néha Rejtőt idéző humoráról is
Eleve vicces karakter maga Droll néni is, aki valójában férfi, és bár „csajosan mozog”, legalább olyan jól bánik a puskával, mint Old Firehand, és hát maga Droll néni volt az, aki a könyv nyitójelenetének „veszedelmes” párducát homlokon lőtte. A Vadnyugaton, ahol mindenki olyan marcona, mint egy totemoszlopba faragott sas, igazán vicces Droll néni feminin alakja.
„Nem is lehetett mosolygás nélkül nézni pufók arcát, kövér, esetlen alakját és bámulatos ruháját. Kalapja, mely messziről női főkötőnek látszott, öt bőrdarabból állt. A középső olyan volt, mint egy lábos; ebből egy szemellenző nyúlt ki előre, míg a hátsó bőrlebeny tarkójára és nyakára borult; a két oldalsó bőrdarab meg fülvédőül szolgált. Ruhája bő köpeny volt, olyan szabású, mint egy hosszú pongyola.”
A másik szórakoztató figura a mindenre fogadásokat kötő Lord Castlepool, aki pont olyan, mintha Rejtő vesztegzáras hotelének lakója lenne, csak nem a kaszinók világában csetlik-botlik, hanem a Vadnyugaton.
„– Ne tréfáljon velem, hallja! Csak nem akarja elhitetni, hogy Skóciából Indiába éppen ezen a prérin keresztül vezet az út?
– Miért ne? Legfeljebb egy kis kerülővel. Nekem nem sürgős. Ráérek.”
A May-féle jellemzések egyik közkedvelt fordulata a „híres” jelző
Itt mindenki legenda, hőseink mintha nem is éppen hús-vér alakok lennének, hanem a prérin vágtató szent szellemek. Old Firehand „a Vadnyugat leghíresebb vadásza, a rettegett céllövő”. Az utasok közül „egy sem akadt, aki ne hallott volna még Old Firehand vakmerő tetteiről s veszedelmes kalandjairól.” De Winnetou jellemrajzának is elmaradhatatlan vonása az, hogy „híres”. „A puszta neve elég volt ahhoz, hogy elengedjenek, felkapják puskáikat, és elszaladjanak.” Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az apacs főnök „kifogástalan angolsággal” beszélt, sőt „még a francia neveket is hibátlanul ejtette ki”, akkor már tényleg nem értjük, hogy a hetvenes évek közepén miért volt problémája a rajvezetőnek abból, hogy a gyerekek Winnetou-ról akarták az őrsüket elnevezni, és nem Mosolygó Antalról vagy Ságváriról.
És a harmadik főszereplő, a szintén „híres” Old Shatterhand se maradjon ki a különös jellemzések sorából… „A lovas nem más, mint a hatalmas erejéről híres Old Shatterhand, ki nevét onnan nyerte, hogy egyetlen ökölcsapással legveszedelmesebb ellenfelét is le tudja teríteni.” Saját magát így mutatja be: „Én Old Shatterhand vagyok. Utah nyelven Pokai Mu – ököl, amely pozdorjává zúz!”
„Az Ezüst-tó kincse” számos vadnyugati mesét sorol fel, és inkább kalandok füzére, mintsem egy történeti ívre ráfuttatott vadnyugati regény lenne.
Valójában nincs tényleges főszereplője, mert hol Firehand, hol Shatterhand és hol Winnetou alakja villan fel, ráadásul May rengeteg szereplőt mozgat, így az olvasó sokszor csak sodródik az egyébként izgalmas eseményekkel.
A jók és a rosszak nagy harca ez a könyv, sziklaszilárd jellemekkel, így aztán a legizgalmasabb figura talán maga a trampok főnöke, a kornel, azaz a vörös Brinkley, a Vadnyugat afféle ősgonosza.
Mindenki őt akarja megölni, az ő rémtetteit szeretné megbosszulni, szóval, nélküle unalmas is lenne a Vadnyugat. Meglehetősen sok indián törzs keresztezi utunkat, míg elérünk az Ezüst-tóig, utahok, navahók, apacsok, timbacsák, tonkavák lépnek szövetségre vagy éppen lesznek ellenségei hőseinknek.
Hogyan hat az 1964-es kiadás 2020-ban?
Vajon mit kezdenek a mai tizenéves fiúk azzal, hogy a „kakas csípje meg”, vagy a „teringettét”? Persze, zavarba ejtő, ugyanakkor mégsem számít, mert itt van a Sziklás-hegy hívogató vidéke, a véres habokba alámerülő párduc alakja, az áramvonalas hősök, akik nemcsak bendzsón játszanak, de a puskákon is, szóval, itt van néhány hős, akiknek nemcsak a farmer áll jól, hanem a történet hátterét jelentő hegyvidék, és talán még a becsületről és a bosszúról tartott szónoklataik is.
Szöveg és fotók: Poós Zoltán
Karl May: Az Ezüst-tó kincse
Illusztráció: Csergezén Pál
Fordította: Szinnai Tivadar
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó (1964)
220 oldal
24 Ft