Ki lehet nőni egy ruhát, de nem lehet kinőni a gyerekkor tájait. Főleg akkor nem, ha a földmérő pontosságával jelölik ki a koordinátáit, ahogy tette ezt Selma Lagerlöf a morbakkai birtokkal. 85 éve, 1936-ban jelent meg az Athenaeum Kiadónál a Nobel-díjas svéd írónő Amikor én kislány voltam című könyve G. Beke Margit tolmácsolásában, Belatini Braun Olga érzékeny rajzaival.
Selma Lagerlöf volt az első nő, aki megkapta az irodalmi Nobel-díjat
A Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországon át című könyvéért érdemelte ki ezt az elismerést, amely szintén évfordulós: Tábori Piroska fordításában 100 évvel ezelőtt, 1921-ben jelent meg Magyarországon.
Én most az Amikor én kislány voltam című, kevésbé ismert kötetét ajánlom az olvasók figyelmébe, amit a rendszerváltás káoszában, 1990-ben a Gondolat újra kiadott, a korszakra jellemző, meglehetősen szerény kivitelben.
Az irodalom számos gyerekkori varázsvidéket ismer, Combray-t, Belle-Etoile-t, a kőszegi Hunyadi Mátyás Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet főalléját, és itt van Lagerlöf álomvidéke, a norvég határ közelében, a Feynken-tó mellett található morbakkai udvarház, a Lagerlöf család ősi birtoka.
Az otthont, a családot a biztonság és a boldogság szigetének leíró visszaemlékezésekben az a legjobb, hogy Lagerlöf úgy építi fel tégláról téglára ezt a mágikus tájat, hogy cseppet sem szépeleg.
A könyvre nem jellemzőek a lírai tájleírások, részint naturalista, részben impresszionista eszközökkel mutatja meg az 1870-es évek Svédországának vidéki életét. Persze, azért finoman megépül a meta-táj… Ott a malomárok feketén csillogó vize, ahová beleugrott a molnárlegény, mert nem kaphatta meg a molnár lányát, de olvashatunk arról is, hogy Lars Nylund agyonvert egy viperát, és kihúzta Maját a mocsárból…
Sokkal inkább a különös, vázlatszerűen elmesélt történetek „emelik meg a tájat”, és nem a lírai tájfestés. Ezeket a helyi mítoszokat, legendákat nem építi fel az írónő, inkább úgy meséli el, mintha csak mellékesen valakinek megemlítene egy-egy epizódot az életéből. Mégis: a varázslat hat. Kinek ne indítaná be a képzeletét Herrestad sziklahasadéka, ahová beesett egy medve? Kit ne tartana izgalomban annak a lánynak a története, aki az ablakából nézte végig, ahogy a korcsolyázó vőlegénye előtt meghasadt a jég, és belefulladt a Fryken-tóba?
Lagerlöf feltűnően nagy terheteket rak a részint kamasz olvasóira, nem egy esetben afféle északi horror bontakozik ki előttünk
Ott van például a favágó története, aki Belzebubbal cimborált, és amikor rossz irányba dőlt a fa, elkiáltotta magát: „Állj fel, az ördög nevében!”
És a fa végül az ellenkező irányba dőlt. Mégis inkább az idillre emlékszik majd az olvasó, az olyan nyugodt, meghitt leírásokra, mint amilyen az ebédlőkályhán illatos almát sütő lányok életképe. Persze, minden kicsit elcsúszik, ez az alma például asztraháni, ami a Volga vidékéről származó orosz almafajta. És este mesék helyett az édesanya imákat mond a gyerekeivel, mindegyik ágyához külön-külön odaülve. (Selmának négy testvére van, a fiúk, Johan és Daniel, a nővére, Anna, és a húga Gerda.)
A könyv legfőbb varázsigéi a hit és a szeretet, a történetek mégsem képmutatóak, nagyon is hitelesek, sőt sokszor kíméletlenül naturálisak. Az emberi lélek olyan mélységeit tárják fel, ami a gyerekirodalomban meglehetősen ritka, a múlt század fordulóján pedig még inkább az volt.
„A gyerekszoba helyett saját belsőmet látom. Homályos, tágas sziklaüreg van előttem, a falán víz szivárog, feneke merő iszap. Tudom, ez a sziklaüreg bennem van. És ahogy lenézek, a fenekén valami megmozdul a mocsokban. Fel akar jönni. Látom iszonyú fejét, tátott száját, vicsorgó fogát, és lejjebb az undorító testet… Olyan, mint a sárkány, amellyel Szent György harcol a stockholmi nagytemplomban, csak még undorítóbb. Irtózatosan megrémít, hogy ez a szörny bennem lakik.”
A könyv néha biedermeier lányos vallomásnak tűnik, de számos motívumában kimondottan merész
Lásd például az istentisztelet alatt az unatkozó gyerekek leírását, akik a szegeket számolják a mennyezeten… Selma szembenéz azzal is, hogy azért nem akart pénzt adományozni a vasúti őr özvegyének, mert égetett mandulát akart nassolni. Ezek a feltárulkozások különösen izgalmasak, hiszen ekkor a hit járta át a hétköznapok minden részletét, a könyvespolcokon jórészt csak vallási témájú könyvek sorakoztak, nem beszélve a nagyapa felmagasodó alakjáról, aki állítólag ötvenszer (!) olvasta el a Bibliát. Amikor Selma megtudja, hogy beteg az édesapja, megfogadja, hogy az elejétől a végéig elolvassa a Bibliát, csak gyógyuljon meg a szeretett szülő. Lagerlöf szembenéz testi fogyatékosságával, a sántaságával is, azzal, hogy a bálban kíméletből inkább nem kérték fel táncolni.
Meglepő, hogy miután a kis Selma hétévesen elolvasta az Oceola című történetet, már tudta, hogy író szeretne lenni, és ettől a nevelőnője sem tántorította el, aki szerint nem volt igazán tehetsége az íráshoz. De az íráshoz nem elsősorban tehetség, hanem kitartás kell – folytatta a derék dadus.
A kötetet forrásmunka is lehet azoknak, akik az írónő ifjúkora után érdeklődnek.
Persze nyugodtan adjuk a kamasz lányok kezébe, bizonyára elbűvöli őket a nyugodtság, a természettel, a helyi legendákkal együtt lélegző táj.
Az első kiadásban Belatini Braun Olga rajzait láthatjuk, ami remek ötlet, kár, hogy olyan mértékű a kicsinyítés, hogy inkább foltokat látunk, mintsem kivehető képeket. A fedéltervet viszont már teljesen újragondolták, Molnár István munkája kortárs megközelítés, mégis harmonizál a kötet eredeti vizuális világával.
Az Amikor én kislány voltam egyfajta útinapló, amely visszavisz Morbakka megszentelt tájára, a gyerekkor legendákkal, népszokásokkal teli vidékére, ahol nemcsak az északi fák nőnek az égig, hanem a mesék is….
Poós Zoltán
Selma Lagerlöf: Amikor én kislány voltam
Illusztrátor: Belatini Braun Olga
Fordító: G. Beke Margit
Gondolat Kiadó, 1990.
158 oldal
110 Ft