Huszonegy éve, 2001-ben jelent meg Janikovszky Éva De szép ez az élet! című, „felnőtteknek szóló” kötete. Persze olvashatjuk felnőttként is, mégis jobban esik az időjárásról, a hajléktalanságról vagy épp az ezredfordulóról írt szövegeit úgy befogadni, mintha az ifjúságnak írta volna, többek között azért is, mert számos szöveghelyen a gyerekkönyvei ritmusa, észjárása, „írásképe” köszön vissza.
Maradjunk annál, amit Janikovszky nyilatkozott a Magyar Ifjúságnak, még 1977-ben
„Olyan gyerekeknek írok, akikből előbb-utóbb felnőtt lesz és olyan felnőtteknek, akik egytől egyig gyerekek voltak egyszer.”
Akkor ezzel meg is volnánk. A kötetet Réber László illusztrálta, így aztán, ha akarnánk, sem tudnánk kiszakadni a jól ismert Janikovszky-univerzumból. Réber rajzai ezúttal kevésbé illusztratívak, inkább groteszkek. Janikovszky a könyv Második gyerekkor című szövegében egy régi viccet idéz, amely azt próbálja elmagyarázni a gyerekeknek, hogyan működik a távíró. „Kérdi a gyerek: Apu, hogy működik a távíró? – Hát – mondja az apa –, képzelj el egy nagyon hosszú tacsikutyát. Hátsó két lába Európában, elülső két lába Amerikában. Itt rálépnek a farkára, és ott ugat. – Aha, mondja a gyerek. – És a drótnélküli távíró? Mire az apa: – Ugyanez, tacsi nélkül… Belenyugodtam, hogy van egy tacsi nélküli tartomány.”
Mi lehet ez a bizonyos „tacsi nélküli tartomány”?
Talán a felnőtteknek szánt szövegek világa, amelynek van „lába”, van „feje”, és „mondja is a magáét”, csak éppen maga a tacsi, azaz a gyermeki báj hiányzik belőle. Janikovszky Éva kötetében ott van Európa a maga realitásával, Amerika a maga vágyaival, ott van a tacsi hiánya valahol itt, Közép-Európában, a Bajza utca legelején, abban a bizonyos Bauhaus jellegű házban, ahonnan Janikovszky Éva figyeli az embereket, a trolibusz megállójában csókolózó kamaszokat, a házuk előtt letáborozó hajléktalanokat.
Janikovszky érzékeny rezonőr, remek megfigyelő, így aztán bármilyen hétköznapi eseményből születhet írás: az író profi publicista volt
Ellopták a társasházuk kukáját? Ebből is remek szöveget rögtönöz. A De szép ez az élet! írásai tele vannak bonmot-kkal:
„Akkor ununk meg valakit, amikor már mindent elmeséltünk neki magunkról.”
Hibátlan.
Ahogy ez is: „Minél többször mesélek valamit, annál kevésbé emlékszem magára a történésre.”
Nekünk azért úgy tűnik, hogy Janikovszky nagyon is jól emlékszik mindenre, legyen az a gyerekkora vagy a homályban tartott, kibeszéletlen ötvenes évek világa, esetleg éppen a közelmúlt. Az erősen önéletrajzi vonzatú szövegek jelentős része tehát emlékezés, egyfajta leltár. Szó szerint, és persze képletesen is. Nem egyszer elmélkedik arról, hogy milyen tárgyakat, ruhákat kéne kidobnia. A memória visszatérő motívuma a könyvnek: „Öregségemre – bocs’, időskoromra – megadatott nekem az az öröm, hogy nem romlik a memóriám. Ugyanis már fiatalkoromban is rossz volt.”
Szóval lehet, hogy az emlékezetét néha elvesztette, de a humorát nem. A könyv a szerethető érzelmes futamok mellett kimondottan szórakoztató. Ezt írja némi számvetésjelleggel az Üzenet című kis történetben: „Már fél évszázada írok ezt meg azt. Gyerekeknek, fiataloknak, öregeknek. (Valahogy a középkorúak kimaradtak a szórásból, de azok úgysem érnek rá olvasni.)”
Akkor is megmarad Janikovszkynak a gyerekkönyvekből már jól ismert finom iróniája, amikor a rákkal való küzdelméről ír
Már e szöveg címe is ironikus: Legszebb nyári élményeim. Vannak írások, amelyek afféle elmélkedések, például arról, hogy miért nem készülnek hirdetések az időseknek, majd ahogy egy idős nénihez illik, megjegyzi: „Kis törődés, figyelem, mosoly. Manapság ez a hiánycikk.”
Janikovszky megértő és toleráns a fiatalokkal, ami éppenséggel lehetne meglepő is. Például a piercingről azt írja: miért kell rajta kiakadni, hiszen annak idején ők is hordtak a nyakukban felhőkön ülő kisangyalt. Olyan könnyed eleganciával ír a technóról, a gördeszkákról, a harci kutyákról, az ásványvizes palackokról, mintha ő is egy lenne a Fasori Evangélikus Gimnáziumból kisétáló, a trolimegállóban álló tizenévesek közül. Remekül érzékeli kortárs világunk fura jelenségeit. Egészen új dolog lehetett 2000 körül a félliteres ásványvizes palackokkal sétáló turisták látványa. Ma már természetes, de akkor még szokatlan volt, Janikovszky viszont azonnal „levette”, ahogy már húsz évvel ezelőtt „megjósolja” az Ami begyűrűzhet, begyűrűzik című szövegben, hogy minket is leterít majd a Halloween-kultúra: „Tessék nekem elhinni, jövőre már itt lesz…”
És el is jött.
Ezekben a sokszor nosztalgikus hangfekvésű, csattanókra kifuttatott szövegekben tehát éppúgy jelen vannak régi idők konfekciós ruhái, mint a fiatal lányok piercingjei, a harci kutyás, kigyúrt fiatalok és a folyton mobilozó, elegáns, elfoglalt vállalkozók.
A De szép ez az élet! című kötet afféle tabló a 2000-es évek elejének Magyarországáról, a főszereplők pedig a gyerekek, a kamaszok, a szülők, a nagyszülők és persze maga Janikovszky Éva. Akár a nagyobb kamaszaink kezébe is adhatjuk ezt a kötetet, hisz kiderül belőle, milyen volt az élet akkoriban, amikor ők készülődtek a világra.
A Micsoda memória című szövegben ezt mondja Janikovszky: „Még egy nagy előnye van az én rossz memóriámnak. Elfelejtem a rosszat.”
Hozzáállása kiváló életstratégia, s valójában ez az ajánlata az olvasók számára is. Ahogy a kötet Üzenet című utolsó szövegének a zárómondata: „Szeressük egymást, gyerekek!”
És ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni.
fotók és szöveg: Poós Zoltán
Janikovszky Éva: De szép ez az élet!
Illusztrálta: Réber László
Móra Könyvkiadó, 2001
126 oldal
2200 Ft