Kevés dolog van, ami annyira megmozgatja a gyerekek képzeletét, mint a világvége és egy lakatlan sziget.
Varga Katalin Piskóta című lírai szépségű meséjében a két – koordinátákkal nehezen meghatározható – hely egészen közel van egymáshoz: egy Piskóta nevű kislány fejében.
A Piskóta a gyerekirodalom egyik legszebb története a testvérféltékenységről, amelyben magára a kistestvérre csak az utolsó előtti oldalon történik utalás. Piskóta egy szigetre vágyott, a legkisebbek országára, oda, ahová már nem tudott elmenni, mert egyik pillanatról a másikra nagy lett.
A kötet nemcsak lírai szépségével érdemli ki a figyelmet, hanem azzal is, hogy valójában egy elvont, bájos esszé jellegű mese, mégis könnyen megbirkóznak a történettel hét-nyolc éves gyerekek, ugyanakkor a szülők számára is jócskán marad a mesében muníció.
Néhol olyan felvetései vannak, mintha egy posztmodern prózaverset olvasnánk, lásd például azt a részt, amikor a lányok az eltűnt tárgyak osztályán keresik az elveszett szigeteket.
Ugyanakkor, ahogy kell, némi ismeretterjesztés is dukál, és ezt már a könyv elején is megkapjuk.
„Hogy mi az a tavon és mezőn szaladgáló felhő? A reggeli pára”
Aztán olyan szakszerű leírást kapunk arról, hogy mi a pára, hogy felolvashatnánk környezetismeret órán is. Majd folyatódik az ismeretterjesztés.
„Ez a Balaton. S a Balatonban nincs sziget.”
Ezután jöhetne Tihannyal kapcsolatban a „félsziget és sziget” problematikája, vagy a Verne Gyula-féle „sziget vagy kontinens”- kérdés, de nem, Varga nagyon helyesen inkább a képzelet és a mese hatalmáról beszél.
„A térkép nem érvényes. Újat kell festeni.”
Ez bizony a mese teremtő erejéről szól, ahogy ez is:
„(…) ha a föld gömbölyű, bárhol lehet a világ vége. Például itt – bökött ujjával a homokba. Azzal sebesen írni kezdte: VILÁGVÉGE.”
A történet alapmotívuma: az igazságtalanság felszámolása
Piskóta édesapja a térképészeti vállalatnál dolgozik, és észreveszi, hogy nem jelöltek az új térképen két, a Csendes-óceánon található apró szigetet. Azért nem, mert kicsik, tehát nem érdemesek arra, hogy feltüntessék azokat. Piskóta fellázad, nem tetszik nekik, hogy a kicsikről mindig elfeledkeznek. Bezzeg a legnagyobb tengerekkel, tavakkal, magas hegyekkel külön oldalak foglalkoznak. Olvashatunk díszes régi térképekről, az inka Cuzcoról, azaz a Napvárosról, amely már eltűnt. Tehát vannak „mára már nem érvényes térképek” is, és ezzel az írónő a szocializmus kellős közepén kicsit veszélyes vizekre evezett. Sőt, továbbmegy.
„Valamikor a mi országunk helyén jeges tenger hullámzott…”
Majd Piskóta megkérdezi az apját:
„És ha nagyon akarnád, papa, nem tudnád visszacsinálni a dolgot?”
Varga Katalin szépen építi tovább a térkép metaforát:
„A térkép nem mese. A térképen csak a valóság állhat.”
Ehhez képest kap poétikai gellert az a meglátás, mely szerint:
„a rajzos, díszes térképeken olyan lények is vannak, amelyek nincsenek a valóságban.”
A valóság és a képzelet hatalmának ütköztetése teszi különlegessé a könyvet, mintha be lehetne mérni a képzelet helyét, mintha koordinátákkal meg lehetne határozni a nagybetűs igazságot.
A könyv még azzal is eljátszik, hogy azért nem találja Piskóta az elveszett szigeteket, mert rossz volt a „bemérés”, legalább is ezt mondja neki Navigátor Márton.
Piskóta és barátnője, Kamilla elhatározzák, hogy megkeresik a két elveszett, apró szigetet. Először a talált tárgyak osztályára mennek, de hiába nézte meg Égszínkék Karola az osztály vezetője a jegyzőkönyv M betűjénél Milit, csak mókusbundát, málnalekvárt és egy macskát talált. Aztán a két kislány a rendőrségre ment, ahol Szemüveges Hadnagy fogadta őket. A lányok körözést szerettek volna kiadni az eltűnt szigetekre, de mivel nem tudtak személyleírást adni, továbbküldték őket a térképészeti hivatalba, ahol Piskóta apukája dolgozik.
A kör bezárult, mert ott sem tudták megmondani, hogy hová tűnt a két apró sziget.
Varga Katalin „érzi a figurákat”
Egy, a Dunán horgonyzó hajó kapitányától, Csíkos Ferdinándtól megkérdezik, hogy merre lehet Mili és Kili szigete. A kapitány így válaszol:
„Ezer ördög és öt cápafog, az ember gyakran jár így: Volt egy szigete, azután mire visszahajózik, sehogyan sem találja.”
Ezen a gondolaton bizonyára nemcsak a gyerekek gondolkodnak el, hanem a mesét felolvasó szülők is. A kötet tehát a felnövés kérdése mellett az elmúlás témáját is helyzetbe hozza.
Miért van szüksége Piskótának a szigetre?
Azért, hogy a legkisebbeknek legyen országa, a legkisebb fáknak,a legapróbb madaraknak és a legkisebb gyerekeknek. És hogy miért a világ végén legyen ez a hely? Azért, mert oda már senki nem merészkedne, csak a gyerekek. Így nem is veheti el tőlük senki. Piskóta úgy gondolja, hogy megalapítja a kicsik országát, majd megnyitja az érdeklődők előtt, ezért visz magával szalagot és ollót. Mint valami mesebeli Noé, minden apró állatból, tárgyból, játékból visz magával valamit.
Piskóta igazi rebellis, nem szereti a Fűre lépni nem szabad! feliratú tiltó táblát, és inkább ezt írná rá: Jó szaladgálást a friss füvön! Itt kerül elő a szabadság fogalmisága, de csak nagyon finoman, pont olyan elegánsan, ahogy a felnövés és a testvérféltékenység problematikája is megjelenik a a történetben. Egyébként a kis mese külön érdekessége, hogy elhangzik benne a könyvsorozat neve is:
„Hát idefigyelj rám, Kuszkó bácsi: én már tudok olvasni”.
Gondolhatnánk tehát azt is, hogy a Piskóta volt a sorozat eső kiadványa, de nem. Varga Katalin könyvét 1977-ben publikálták, míg a Már tudok olvasni! első kötete 1974-ben jelent meg Balázs Béla Az igazi égszínkék című vibrálóan szép meséjével.
A Piskóta kortalan kötet, ma is ugyanolyan elevenen hat, mint a hetvenes évek közepén, csak annyi utal a régi időkre, hogy pénteki napokon tartották a lottósorsolást.
Varga Katalin a Piskóta megírásakor már az ország egyik legsikeresebb írója volt, az 1962-ben napvilágot látott Gőgös Gúnár Gedeon, és a Mosó Masa mosodája is sok millió példányban fogyott Magyarországon. Az írónő megengedhette magának, hogy a helyesírást, a beszédművelést fejlesztő kötetek után megalkossa a képzelet térképét, amelyen ott voltak azok a bizonyos elveszett szigetek és maga a világ vége is.
A kötet az utolsó oldalakon mitológiai dimenziót is kap, hiszen a világ végére egy tavon keresztül vezet az út, ahová csónakkal lehet eljutni, de a csónak csak azért jön, akinek érvényes a hívása. A könyv csúcspontja az, amikor Piskótát megtalálja az anyukája, aki két hónapos kisöcsit tartja a karjában.
A „sziget már két hónapja nem érvényes”, mert kiderült, hogy nem Piskóta a legkisebb, van egy két hónapos testvére.
„Az ember nagy nehezen kieszeli a szigetet, és mire a partjához ér, már nem is ő a legkisebb” – mondta kissé szomorúan a kislány.
Poós Zoltán
Varga Katalin: Piskóta
Móra Kiadó
Már tudok olvasni-sorozat, 1977
Illusztráció: Zsoldos Vera
48 oldal 9 Ft