E könyv kinyitása hasonít ahhoz a mozdulathoz, amikor belépünk egy ajtón. Talán erre is utalhat az idén 80 éves Oravecz Imre egyetlen gyerekkönyvének, a Máshogy mindenki más című kötetnek a felütése:
„És akkor kinyílt az ajtó. Nem az, amelyen át bejöttem. Hanem egy másik, amelyről addig nem tudtam, és amelyet máig se lelek.”
Az 1979-ben publikált könyv valójában tehát átjáró a gyerekkor világába
A bevezető így folytatódik: „És megjelent a szobában egy aprócska kislány. Még sosem láttam, de azonnal tudtam, hogy ő az.”
A kislány lehet a gyerekkori énünk, de akár az ideális olvasó is.
Ahogy egy kisgyerek személyisége az évek során megépül, úgy formálódik, cseperedik fel a szemünk előtt Niki, a kislány, aki a könyv prózai nyitányában mosolyogva a szerző elé tipegett, és helyet foglalt a padlón heverő szótáron.
Itt maradt, hogy vigyázzon a szerző kutyájára, míg az elment a dolgát intézni, és csak annyit kért a kutyapesztráért cserébe, hogy találja ki Nikit, azaz mutassa meg a maga valójában, úgy, hogy magára ismerjen. És ismerjen magára az olvasó is, ismerjen a gyerekkorára, arra az időszakra, amikor szép lassan kinyílt számára a világ.
Miközben persze a kislány egyre messzebb látott, mert jelképesen felállt erre a bizonyos szótárra, ami nem lehet más, mint magyarázatok Niki számára, szócikkek arról, hogy mi az élet, a halál, mi a különbség az ennivaló és az enni való gyerek között.
Szóval egy gyerek megindul a világ fölfedezésének igényével, és mindenre rácsodálkozik, rákérdez, mint egy nagycsoportos filozófus
[…] „miért látok, / mikor becsukom a szemem, / miért nem látok, / mikor kinyitom a szemem, / miért látok, / mikor nem látok, / miért nem látok, / mikor látok”.
Még mielőtt azt gondolnánk, hogy a könyvet – amelynek címe Tandori címadási technikáját idézi – inkább csak gyermeki lelkületű felnőtteknek ajánljuk vagy afféle Oravecz-filológusoknak, szögezzük le: a cím nélküli jelöletlen szövegekből nem hiányzik a mese, a játékosság és a klasszikus gyerekszájas motívumok sora:
„nagypapa föltesz a biciklire, / Imi föltesz a biciklire, / Pisti föltesz a biciklire, / és én mindenkinek külön leesek”.
Persze sok kis monológ vége csattanó, ami olykor kiszámíthatóvá teszi a kötetet, és ha a gyerek éppen unja a felsorolást, akkor lehet, hogy a szöveg végére pillant, de a geg akkor is hat.
Az úgynevezett svéd gyerekverseket idéző szövegek azonban legalább ennyire kötődnek a népi mondókák ritmizált világához, s mintha a gyermek úgy sorolná fel az emlékeit, ahogy választ ad arra, ki mindenkivel játszott aznap az óvodában.
Az 1979-es kötet illusztrációit Szemethy Imre készítette, ezek a rajzok remekül idézik meg a nyelv, a mindennapi létezés groteszk motívumait, ugyanakkor a 2016-os kiadás már nem vette át az eredeti rajzokat: Szalma Edit festett illusztrációi a kedvességükkel talán hatásosabban csábítják vásárlásra a szülőket, mint Szemethy filozofikusabb rajzai. A későbbi, 2016-os kiadást Szalma Edit színes képei illusztrálják.
Oravecz nem csak az emlékein átszűrődő látásmódot idézi meg
Nem csupán felsorol, összegez, hanem a nyelv elsajátításának varázslatos folyamatában teremt is, például új szavakat:
„ma kitaláltam egy új szót: csumcsum, / egész jó szó, / csak még új, / és nem tudom, / mit jelent, / azt majd holnap találom ki”.
Szóval Niki nézőpontjából csodálkozunk a családra, az óvodára, a külső és a belső világra, miközben megismerjük a gyermeknyelv és a lét egynémely játékos abszurditását.
„Pami kapar, / kikapar engem a föld alól, / ahová akkor bújtam, / mikor bepisiltem az oviban, / és anyu azt mondta, / hogy ő szégyenében a föld alá bújna.”
Oravecz itt nem csupán a nyelv- és világteremtés mágiáját mutatja meg, hanem segít feltárni olyan helyzeteket is, amikor a gyerek úgy érzi, az édesanyja magára hagyta, amikor nem vigasztalja, hanem eltávolítja magától, mikor szégyenében a föld alá bújna.
A gyerekek máskor nem szégyenlősek, bátran rákérdeznek a halál és az elmúlás lehetőségeire: „most semmi se leszek, / és semmit se csinálok, / és nem akarok többet meghalni”.
Olykor a szürreális és a morbid sem áll távol Nikitől:
„most gázcsap leszek, / és megnyitom magam, / de anyu elzár”.
Szintén morbid az a szöveg, amelyben a család felfalja egymást:
„anyu megeszi aput, / nagymama megeszi anyut, / nagypapa megeszi nagymamát, / Imi megeszi nagypapát… én megeszem Macit, / és jól együtt lesz végre a család”.
A gyerekek sokszor hatolnak be a kimondhatatlan, a feldolgozhatatlan határvidékeire, ilyenkor gyakran halandzsáznak
Közismertek az értelmetlen szövegek ritmizálásai is, ilyen például az Ekete-pekete-cukota pé.
Ahogy a kúszni-mászni tanuló gyerek gügyög, csetlik-botlik, és próbálja a környezetét kiismerni, a világot belakni, úgy jár-kel, és fedezi fel a nyelv terét is.
A nagybetűs világ ekkor még jórészt a szülői ház, a lakás, ahol a méterek is néha kilométereknek tűnnek, a napok pedig éveknek.
„a szobában tavasz van, / a folyosón nyár van, / a konyhában ősz van, / a kamrában tél van, / levetem a szoknyám, / fölveszem a fürdőruhám, / és a szobából a folyosóra megyek, / levetem a fürdőruhám, / fölveszem a nadrágom, / és a folyosóról a konyhába megyek, / levetem a nadrágom,/ fölveszem a nagykabátom, / és a konyhából a kamrába megyek, / levetem a nagykabátom, / fölveszem a szoknyám, / és a kamrából a szobába megyek, / és egy évvel öregebb leszek”.
A Máshogy mindenki más tehát nem kevesebbet vállal, mint a világ felfedezését szobáról szobára, égtájról égtájra, mondatról mondatra. És ezt a világot akkor fedezzük fel igazán, ha felmászunk a hegymagasságú könyvre, arra a bizonyos szótárra, ahonnan szétnézve Niki számára is ismerős lesz a nyelv és a világ.
Poós Zoltán
A kötet teljes szövege elolvasható a DIA oldalán
Oravecz Imre: Máshogy mindenki más
Első kiadás:
Illusztráció: Szemethy Imre
Móra Kiadó, 1979
Második kiadás:
Illusztráció: Szalma Edit
Magvető Könyvkiadó, 2016
45 oldal
2490 Ft