Vlagyimir Szutyejev Vidám mesék című kötete évtizedek óta az egyik legnépszerűbb gyerekkönyv, hozzánk nőtt, mintha magyar alkotás lenne, pedig Moszkvában születtek a mesék, azokban a nehéz időkben, amikor a kutyákat az űrbe küldték, míg Szutyejev jobban szerette a négylábúakat a baromfiudvarban tudni. De valójában macskákat szeretett igazán rajzolni, főleg a kikerekedett szemű cicái voltak védjegyértékűek.
Talán vannak, akik azt gondolták ezekről a gyerektányérokon, textilzsebkendőkön látott cicákról, hogy Disney-figurák, de pont az volt a lényeg, hogy nem amerikaiak voltak, hanem a szovjet szocialista meseuniverzum klasszikusai, ugyanúgy, ahogy a Ну, погоди! – No, megállj csak! nyuszija és huligán farkasa. E rajzoknak számos kiterjesztése látszott gyerekkórházak falain, óvodákban, lepedőkön, képeslapokon és a Disney-vel szemben egyfajta alternatívát jelentettek, valami biedermeier báj volt az egészben, de ha nagyon akartuk, felfedezhettük bennük az orosz néplelket is. Valójában a Vidám mesék kis történetei önállóan nem állják meg a helyüket, kellenek hozzájuk a részletgazdag rajzok is, amelyek legalább olyan beszédesek, mint a rövid, szkeccs-szerű történetek.
Az 1903-ban Moszkvában született Vlagyimir Szutyejev illusztrátorként és karikaturistaként is dolgozott, már a szovjet animáció hőskorában, 1931-ben rajzfilmet rendezett, kulcsszerepe volt a szovjet animációsfilm-kultúra megteremtésében.
A Vidám mesék tanulságos állattörténetek
Például arról, hogy ne utánozd mindenben a kacsát, ha te csirke vagy, és nem tudsz úszni. De ott van az alma elosztásának a története is, mely szerint mindenki, a nyuszi, a süni, a medve és a szarka is jobban jár, ha igazságosan osztják el a földre pottyant gyümölcsöt. Az egyik észrevette, a másik leszedte, a harmadik elkapta… A mese annyira bölcs, hogy a negyedik gerezdet a medve kapta, mert kibékítette a civakodó erdőlakókat. A könyv szereplői főleg állatok, ha feltűnnek is gyerekek, ők jórészt mellékalakok.
Például A szeszélyes cica című kis történetben Panni megrajzolja a főhős cicát, de ez a történet is egy állatról szól. Egyetlen felnőtt tűnik fel a könyvben, de ő sem hétköznapi halandó, magát a télapót ismerhetjük meg. Teljes mértékben hiányzik a mesékből az apa és az anya alakja, és ha feltűnnek gyerekek, ők is csak epizodisták.
Az állatoknak markáns, karakteres rajzaik ellenére sincs személyiségük, egydimenziósak, azaz a nyúl gyors, a varjú pedig tud repülni…
Persze az állatmesékben nem is szükséges, hogy az írók árnyaltan jellemezzenek, de talán több van egy kacsában annál, hogy tud úszni. A nyúl és a sün is számos történetben tűnik fel, adná magát, hogy ugyanaz a nyúl jelenjen meg újra, és akkor máris ismerősként köszönthetnénk, szóval akár neve is lehetne, de hát nincs neki, ahogy a legtöbb állatnak sem. Kivéve, ugyebár, a medvét, akit Mihail Ivanovicsnak hívtak.
Hát persze, tekintélytisztelő kultúra az orosz, olyan nincs, hogy egy medvét ne hívjanak sehogy!
Bár ezzel sem kerülünk közelebb hozzá, olyannyira, hogy Mihail Ivanovicsra később ráborul az erdő lombozata, és többé nem is tűnik fel. Na, jó, a csirke neve Kispipi, de hiába nevezik az egeret Egérkének, a hangyát Hangyácskának, a katicabogarat pedig Katicabogárkának, ezek nem igazi nevek. Mivel a szereplők mellékalakok, nem is azonosulunk velük, egyiket sem lehet igazán szeretni. Ők csak hozzásegítenek egy-egy igazság kimondásához: például hiába hencegsz, hogy béka létedre tudsz úszni, a vízen egy dióhéjból készült csónakkal a többi kis állat is át tud kelni.
Ha kötekedő kedvünkben lennénk – amiről azonnal készítene Szutyejev egy tanulságos mesét –, felvethetnénk, hogy a fél dióhéjba nem fér bele a csirke és az egér, de ilyen alapon persze megemlíthetnénk, hogy beszélni sem tudnak, szóval a mesékben nem számítanak a számok, a fantáziának nincsenek méretarányai.
A történetek nem bonyolultak, inkább afféle kis szkeccsek, mikrojelenetek, komoly konfliktusok nem bomlanak ki, így aztán inkább a kisebbeknek, a három–négy éves gyerekeknek olvassuk, mutassuk meg őket. A nagyobbak talán unnák, amikor a kiskutya a teljes baromfiudvartól megkérdezi, hogy ő nyávogott-e, miközben a kétéves is tudja: nyávogni csak a cica tud.
A kakas meg a színek című történet végén interaktívvá válik a mese, Szutyejev arra kéri a kötetet bújó gyerekeket, hogy színezzék ki a kakast, és tényleg: van egy „kifestős” oldal is a könyvben. Ez ma már bevett trükk, de évtizedekkel ezelőtt komoly innovációnak tűnt.
Valójában a Vidám mesék történetei egyfajta képregények, simán el tudnánk képzelni hozzájuk a képregénykockákat is, ugyanakkor kisebb méretben már nem érvényesültek volna Szutyejev zseniális rajzai. A hetvenes években, mikor a képregény kultúrája még nem terjedt el Magyarországon (csak a Fülesben és a Pajtásban láthattunk egy-egy irodalmi adaptációt), sokan a „képregény-vágyaikat” a Szutyejev-féle könyvekkel élték ki.
A mesék persze ma is ugyanolyan módon hatnak a gyerekekre, mint évtizedekkel ezelőtt, így aztán a titok mégiscsak a kivételesen jól sikerült rajzokban, az egyszerű, jól átélhető, hatásos kis történetekben van.
Poós Zoltán
Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék
Fordítók: Gergely Erzsébet, Nikodémusz Elli, Szamek Gyula, Világhy József, Zsombor János
Móra Könyvkiadó, 2017
160 oldal
2999 Ft