Bálint Ágnes, a száz éve született meseíró, szerkesztő, dramaturg a legjelentősebb XX. századi mesemondónk
Nem szeretném háttérbe szorítani Lázár Ervint vagy Csukás Istvánt valamiféle feminizmussal átitatott, politikai korrektséget erőltető propagandával. Ám ha arra gondolunk, hogy Bálint Ágnes nem csak saját neve alatt megjelent mesekönyvei vagy tévésorozatai jogán határozta meg több nemzedék gyermek- és felnőttkorának látásmódját, akkor a színfalak mögött szorgoskodó művelt és bölcs mestert ismerjük fel benne. A hatvanas és hetvenes évek legnépszerűbb animációs sorozatainak elkészítésében játszott szerepéről keveset tudtunk akkoriban, hiszen gyerekként még az írót sem jegyezzük meg, nemhogy a dramaturgot, akiről azt sem sejtettük, hogy mit csinál.
Gyerekkönyveiben is hasonló módon, szinte láthatatlanul van jelen a mesélő-elbeszélő, ahogy a történetek hétköznapi egyszerűségében észre sem vesszük, mikor egyszer csak megtörténik a mesebeli varázslat. Sőt, ez néha a szereplőkben sem tudatosul: a Foltoskönyökűnek csúfolt kopott és sértett fahuszár is csak a hóvihar közben döbben rá, hogy ő idézte elő a természeti csapásnak is beillő kései zimankót.
Egyik legszebb és a legmélyebb tanulságokat hordozó meseregénye az 1986-ban írt Tündér a vonaton, amelyet a Holnap Kiadó 2008-ban Pásztohy Panka bájos illusztrációival újra közreadott.
Hiába ismerjük fel a helyzetekben a kései Kádár-kor műbőr üléshuzatait vagy a vidéki kisnyugdíjasok szomorkás életkörülményeit, a mesebelien aprócska szereplők sorsa ugyanolyan erővel ragadja magával a XXI. századi gyerekeket is.
A mese idilli alaphelyzetében az elhanyagolt, de éppen ezért természetesen burjánzó kisvárosi kert virágtündérei közül a beszédes nevű Flórika amiatt kerül a cselekmény középpontjába, mert túlzottan bevonódik az idős hölgyek nosztalgikus társalgásába. „A tündérek sohasem öregszenek, ezért nagyon furcsa volt neki a fehér hajú, ráncos képű hölgyeket látva elképzelni, hogy valamikor kislányok voltak…” (6) A légiesnek és kislányosnak ábrázolt tündér a nyugdíjaskorú írónő elképzelése szerint arra kíváncsi, hogyan idézik fel a barátnők századeleji gyerekkorukat. „A hajdani csínytevéseket hallgatva Flórika időnként ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ő is elkövessen valami huncutságot” (6).
A Csongor és Tünde alapkonfliktusát idéző feszültség abból ered, hogy a tündér csak az emberek segítségével tapasztalhatja meg az általuk valódinak tartott életet a maga teljességében
Ráadásul Flórika csupán az elbeszélt emlékeken keresztül élheti át az emberi létet. Ez egy kisgyermek számára is felfogható gondolat, hiszen ő is a mesélés aktusa által jut az élményhez. A mesét befogadó kisgyermek – a tündéres témából következően valószínűleg kislány – így egyszerre tud azonosulni a tündérkével és a nénik hajdani kislány-személyiségével, átlépve korokat és létformákat. A nézőpontok megsokszorozása nem fogható fel még ugyan gyermeki ésszel, de a mesék segítségével beleélhetjük magunkat mások helyzetébe.
Margit néni édeni kertjéből Flórika egy virág kelyhében kerül a vonatra, ahol a város és az emeletes ház hallatán a halál képe rémíti meg: „A pusztulás, a végveszély felé robog velem ez a vonat!” (12) A veszély elől menekülve a természethez képest kietlen vasúti kocsiban reked. Itt azonban – addig is, amíg nem talál vissza a kertbe – Flórika feltalálja magát. Az utasok által elszórt kacatokból otthonos zugot rendez be magának az üléstámla mögötti résben. „Mit nekem, hogy a szemétből! Isten szemében nincs szemét” – írta Babits.
Egy tündér szemében sincs szemét: a kötött kesztyű hálóhelynek, a villamosjegy szőnyegnek, a gyufásdoboz szekrénynek való. Mintha egy kisgyerek rendezne be otthont apró babáinak a talált tárgyakból. Elgondolkoztató, hogy vajon Bálint Ágnes fantáziája gyerekkori emlékekre épült-e, vagy felnőttként is az újrahasznosítás sajátos módjait kereste.
A gyűjtögetés egyébként szintén a hiánygazdálkodás korrajzához köthető. Az elveszett Édent viszont ezekből az apróságokból fel tudja idézni a gyakorlatias tündér.
Társai is akadnak, akikkel a meseolvasó kisgyerek az emberi interakciók és érzelmek változatos tárházát sajátíthatja el
A támla mögött összeverődött apróságok mindegyike egyéni módon látja a világot, és a nyíltszívű tündér alkalomadtán saját indulatától fűtötten bírálja az önző, közönyös, hideg viszonyulást. A gondtalan tücsök a régi fabula muzsikusa, akit nyugalmából nehéz kizökkenteni. A tüzes szemű, csendes Korommanót elfojtott szenvedélyek fűtik. A kártyalapról életre keltett Piroskának nemcsak azért bocsátja meg Flórika a felszínességét, mert meleget áraszt, hanem mert a Korommanó szerelmes tekintetén keresztül nézi ő is.
Varázserejüket mind a négyen olyan természetességgel használják fel, mint az emberek a mások által nagyra becsült készségeiket. Az sem mindig egyértelmű, hogy jót tesznek-e azzal, ha bevetik művészeti tevékenységekhez hasonló fogásaikat. Flórika aranyfésűje természetes illatokat áraszt, amelyek a fáradt, nyűgös utasok legszebb emlékeit idézik fel.
Ebben nemcsak a békét teremtő kisugárzás bámulatos adottságát ismerjük fel, hanem azokat a harmonikus műalkotásokat is, amelyek nem katartikus mélységekkel, hanem vigasztaló szépségükkel hatnak ránk.
Közben azért megtisztító hullámvölgyeket is látunk
A kamaszosan rajongó Korommanó a plátói vonzalom és a féltékenység szenvedésének fokozatait járja végig, ráadásul úgy, hogy vetélytársát, a pöffeszkedő kártyakirályt is ő varázsolja oda, csak hogy szerelme kedvére tegyen. Flórika hiába tisztította meg a mocskos kártyalapot benzinnel, a ragyogó Szív király még azt sem fogja fel, hogy ahogy jött, úgy el is tüntetheti a Korommanó – nemhiába egy csak névleg demokratikus korban született a mese.
Bálint Ágnes nem csak emberismeretet tanít, amikor ezeket a miniatűr helyzeteket a vasúti fülke réseibe képzeli. Érdekes lenne a Móra korabeli szerkesztőjét megkérdezni, hogy nem fedeztek-e fel a vörös ruhás (kis)király sorsában burkolt politikai utalást. Ha egyáltalán nem volt ilyen szándéka a szerzőnek, akkor is fontos a mikrotörténetek egyenkénti tanulságát levonni: törekedjünk a békességre, érezzük át mások gondjait és helyzetét, okuljunk a botlásainkból, ne tartsunk haragot és így tovább. Mindezeket a mindig illedelmesen fogalmazott, kerek egész mondatokban, élő, képekben gazdag nyelven beszélő szereplőktől tanulhatjuk meg.
Ahogyan a regény Margit mama gyermekkorának felidézésével indul, a vasutas Józsi bácsi nyugalomba vonulásával zárul, akinek gyermekkori álma valósul meg. Tőle hangzik el a címben is felhasznált mondat, és a regény záróképében is a vonatozó Flórikát látjuk: „olyan parányi volt, hogy csak a gyerekek láthatták… az ő szemüket még nem rontotta el semmi” (116). Utazás közben – Debrecen és a Nyugati pályaudvar között – ugyan csak mellékszereplőkként tűnnek fel az emberek, de apró-cseprő ügyeik, viszonyulásuk egymáshoz és az élethez egy realista regény keretét biztosítják, még akkor is, mikor a mesefigurák varázslata észrevétlenül beleszól az utazók hétköznapjaikba. Az egyik legegyszerűbb jócselekedet mégsem mesei megoldás: amikor a Pestre hízott libát hozó néni nem találja a jegyét, a kalauz tapintatosan vissza sem jön addig a kocsiba, amíg a röstelkedő utas le nem száll. „Ismerte az ilyen falusi asszonyokat, akik ritkán utaznak, inkább csak így, ünnepek előtt, s akik az izgalomtól egész éjszaka aludni sem tudtak” (85).
Néha az az olvasó benyomása, hogy nem tündérmesét tart a kezében, hanem egy gyermeki lelkét és kedélyét felnőttként is megőrző titkos tündér alkotását, amely a kicsiket játszva tanítja, a felnőtteket meg emlékezteti arra, hogy ők is voltak gyerekek.
Kovács Gergely
Bálint Ágnes: Tündér a vonaton
Illusztrátor: Pásztohy Panka
Holnap Kiadó, 2008
115 oldal
2700 Ft