Kultkönyv
Negyven éve, 1980-ban jelent meg magyarul Parancs János fordításában Pierre Gripari Mesék a Broca utcából című kultikus mesekönyve, amelyet kamasz szerelmesek éppúgy olvasgatnak egymásnak, mint ahogy kedvelték a posztmodern próza rajongói, és persze a gyerekek is.
A mesék, az ifjúsági könyvek nemcsak olyan desztinációkat kedvelnek, mint az Üveghegy, az Óperenciás-tenger, hanem látszólag nagyon is hétköznapi elnevezésű utcákat. Ott van a Futrinka utca, Csukás István Halott utcája, vagy éppen Griparinak a „rue Broca”-ja, amelynek valóságáról annyira győzködi az olvasóját, és olyan csavaros módon bizonytalanít el, hogy meg is néztük egy párizsi térképen: létezik-e a valóságban. Gripari azt írja: „Ha fognak egy Párizs-térképet, meglátják – illetve látni vélik –, hogy a Pascal utca és a Broca utca derékszögben metszi a Port-Royal körutat.” Majd pontosít: „…a Broca utca… egy mélyedés, egy vájat, alámerülés a háromdimenziós térbe”.
Ekkor gondolja azt a mesék turistája, hogy na, jó, tehát nyilván mesebeli hely, amiről ez a derék Gripari úr írt.
Nos, megnéztük a térképen, tényleg van ott egy egészen ősi, XIII. századi utca, amelyet legutóbb Pierre Paul Brocáról (1824–1880), egy francia antropológusról neveztek el.
A kötetet Gyulai Líviusz varázsos, ironikus rajzai illusztrálják
A Kossuth-díjas és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett grafikusművész írta magáról: „Utazóféle vagyok… főleg a képzelet számomra nagyon is valóságos színhelyén”. A képeket fürkésző olvasó azért érzi otthonosan magát ezeken a „nagyon valóságos helyszíneken”, mert Gyulai Líviusz úgy hozza közel a fajsúlyos irodalmi jeleneteket, mint afféle anekdotákat, magát a Broca utcát is rá jellemző franciás könnyedséggel rajzolja meg. A részletgazdag rajzokon mindig felfedezhetünk bejáratokat a Gyulai Líviusz álomvilágába is, ugyanakkor a székelyföldi Baróton született alkotó sosem tér el a tárgyától, illusztrációi segítik az adott mű univerzumának teljesebb megépítését.
Ha alámerülünk ebbe a bizonyos háromdimenziós térbe, akkor nem az antropológia tudományával ismerkedhetünk meg
Ott van például a Mouffetard utca boszorkánya, az örök életű, a történelemben mindig csak másodikként számontartott Tökfilkó, a vízcsap tündére, a szerelmes cipők, Tina és Nicola, aztán Noémi, a krumpli, akinek az volt a vágya, hogy sült krumpli legyen. És persze sok gyerek is szerepel, köztük Bigyó, a beszélő baba, és igazi gyerekek is, mint amilyen a számos mesében felbukkanó Bachir…
Sokféleképpen lehet körülírni magát az utcát, a legfontosabb mégis az, hogy „…a lakosaiban van valami közös: szeretik a meséket”. Ezzel mi is így vagyunk, ami kiindulásnak nem is rossz alap, ahogyan az sem, ahogy a szerző magáról beszél a könyv elején:
„…egyedül azok a történetek érdekelnek igazán, amelyekről rögtön az elejétől tudom, hogy soha nem történtek meg…”
Gripari valóságos helyszínekre tereli hőseit, és még saját magát is – mint valamiféle mesebeli cameóban – felvillantja egy pillanatra: Pierre úrról megtudjuk, hogy író, de senki sem látta a könyveit, hogy kétszersültet eszik és csokoládét, de ez mellékes körülmény, mert hát mivel is vinne minket közelebb a mesékhez, mondjuk, az az életrajzi tény, hogy Gripari 1950 és 1957 között a Mobil Oilnál dolgozott?
Ennél sokkal fontosabb az, hogy milyen jók a történetek felütései, hogy milyen magas szépírói nívón tartva jutunk el a legtöbbször abszurd, de érzelmes történetek végkifejletéig.
Itt van például az első történet, A Mouffetard utca boszorkánya című mese
Mely így indul: élt egyszer egy rettenetesen csúnya boszorkány, aki a világ legszebb nője akart lenni… Majd talál egy hirdetést: „Ön most öreg és csúnya. Fiatal és szép lesz majd! De csak akkor, ha megeszik egy kislányt paradicsommártással. Vigyázat! A kislány keresztnevének feltétlenül N betűvel kell kezdődnie!” Majd így folytatódik a mese: „Nos, élt ugyanabban a negyedben egy kislány, akit Nadiának hívtak.” Ezután persze már képtelenség letenni ezt a szórakoztató, számos tanulsággal szolgáló, remek ritmusú történetet.
Szintén kiváló a felütése az Egy pár cipőnek. A megkapó mesében a lábbelik szerelmesek egymásba, de nem találkoznak, amikor sétálni megy a viselőjük, mert míg az egyik cipő elöl jár, míg a másik egy lépéssel mögötte kullog… Amikor a szerelmes cipők, Tina és Nicolas folyton összeakadtak, hogy séták közben is találkozzanak, az orvos az „önmagát elgáncsoló” hölgynek azt mondta: „Súlyos eset… le kell vágni a jobb lábát…” Az abszurd helyzet végül szentimentális zárlatot kap: az egymásba gabalyodott cipők örök nászútra mennek…
Gripari meséi tele vannak abszurd bájjal, szeretettel, igazságkereséssel és humorral.
Bigyó, a beszélő baba is tengeri útra indul, mert szeretne Bachirnak, a kisfiúnak egy biciklit. Nem telik bele sok idő, s Bigyó egy tengeribeteg (!) cápa gyomrában találja magát, ami persze felidézi Jónás történetét is, de a mese annál izgalmasabb, mint hogy bibliai rájátszásokban merüljön ki. A tengeribeteg cápa Bigyó trükkjének köszönhetően felúszik a Szajnán, azaz a beszélő baba hazautazik, hogy odaadta Bachir apjának a cápa gyomrában talált igazgyöngyöt, amelyből biciklit vehetnek…
Aztán ott a becsvágyó krumpli és az önmagán játszó gitár története, amelyben egy tévés szereplésük után a szultán feleségül akarta venni a krumplit, akinek legfőbb vágya az volt, hogy sült krumpli lehessen. És ekkor Gripari némi finom médiakritikát is belecsempész a történetbe: a lapok ugyanis arról írnak, hogy a szultán magával vitte szerelmét, a krumplit és vele az önmagán játszó gitárt, de egy hét múlva már mindenki másról beszélt.
Van olyan mese, amelyik egyben egy posztmodern novella is
Ilyen a Tökfilkó története, amely alternatív történelemkönyv egy halhatatlan fiúról, aki mindig az örök második a történelemben a szerencsétlen neve miatt. Szóval megismerjük a világtörténelmet azok perspektívájából, akiknek az örök második hely jut, azaz sosem ők aratják le a babért, hanem valaki más, akinek jobb a PR-ja. Gripari meséit nemcsak olvasni jó, hanem felolvasni is, bizonyára ezért keltek életre a nyolcvanas években kazettákon, amelyeket kamaszok küldözgettek egymásnak, illetve találtak ki hasonló történeteket a saját városaik titokzatos utcáinak lakóiról. Gripari valahogy mégis titkos kedvenc maradt, aminek talán az lehet az oka, hogy nem könnyű rálelni az igazi Broca utcára, amelyik valójában egy mélyedés, egy vájat, egy alámerülés a háromdimenziós térbe.
Fotók és szöveg: Poós Zoltán
Pierre Gripari: Mesék a Broca utcából
Illusztrálta: Gyulai Líviusz
Móra (1980-as kiadás)
178 oldal
18 Ft