Hetven éve, 1951-ben nyerte el A két Lotti című mozi a Német Filmdíjat
Ez az esemény mindenképp csúcsra járatta Erich Kästner már addig is elképesztően népszerű, családegyesítő ifjúsági könyvét. A magyar származású Josef von Báky (azaz Báky József) filmjének forgatókönyvét Kästner készítette, amiért elnyerte az év forgatókönyve-díjat is.
A két Lotti az ifjúsági irodalom máig egyik legnépszerűbb és legbájosabb kisregénye
Talán nincs még egy kötet, amelyen ennyit sírtak volna örömükben a kiskamasz lányok, mint Kästner klasszikusán. Maga az alaphelyzet szinte önjáróvá teszi a történetet, a szerepcsere is az ifjúsági irodalom egyik toposza, de akkor mi az, ami ennyire élővé teszi a regényt?
Az, hogy első osztályú kortárs próza, amely játszi könnyedséggel beszél a gyerekek nyelvén, érzelmes, merész, és egyben provokatív is. Már a regény felütése is szellemes…
„Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt?… Különös – akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri… Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember?”
Kästner ügyesen táncoltatja meg az olvasót akár egy-egy bekezdésen belül is
Azt mondja: „a gyermeküdülők úgy hasonlítanak egymásra, mint a kétkilós kenyerek… aki egyet ismer, valamennyit ismeri”, de a gondolat végére már ott tartunk, hogy „a gyermeküdülők a gyermekboldogság és jókedv méhkasai”.
Nemcsak önreflexív a szöveg, de még használati utasítást is ad az értelmezéshez: „Kissé bonyodalmas történet ez. Időnként pokolian kell majd figyelnetek, hogy mindent hajszálpontosan és alaposan megértsetek. Eleinte még egészen kedélyes a dolog. Bonyolulttá csak a későbbi fejezetekben válik. Bonyolulttá és meglehetősen izgalmassá.”
A filmes változat rendezője, Josef von Báky (azaz Báky József) mellett magának a regénynek is van magyar vonatkozása: a gyerekek vezetékneve, a Palffy magyar nemesi név.
A történet 1949-ben jelent meg, nincs utalás a háborús pusztításra, ami végül is érthető, elvégre ifjúsági regényről van szó, amelynek nem feladata, hogy a meséjét kontextusba helyezze a német történelemmel. Ha akarjuk, persze a szétválasztott család a kettévágott Németország metaforája is lehetne, a családegyesítés pedig azt a vágyat fejezhetné ki, hogy legyen újra egy az ország, de a regény valójában nem támogatja ezt a kiterjesztést. Még akkor sem, ha A két Lotti 1949-es megjelenése épp arra az időre esett, amikor létrejött az NDK az ország szovjetek által megszállt keleti felében, és Kästner szülővárosa, Drezda orosz érdekszférába került.
Az üdülőbe érkező gyerekek nagy száma talán sejteti, hogy sok lehet az árva kislány, de csitt, a regény tényleg nem hív meg erre a játékra, nem utal a háborúra és a világ megosztottságára.
A szöveg egyenes, lényegre törő
Nincsenek felesleges gondolatok, művelődéstörténeti kisszínesek, anekdoták, mellékdalok, semmi, ami letérítene minket az útról, amely a családegyesítéshez vezet. Az író mintha eleve filmben gondolkodott volna…
Már a történet legelején szembetalálkozik a két ikerlány, a Bécsben élő Luise Palffy és a Münchenből érkezett Lotte Körner.
Kästner ismeri a gyereklelket, nincs itt, kérem, semmilyen szépelgés.
Amikor Luise túljut az első sokkon, Monica, a kis barátnője azt tanácsolja neki, hogy karmolja össze Lottét, míg Christine javaslata az, hogy harapja le az orrát.
Szóval a történet nem szépeleg, megmutatja a féltékenységet a maga nyers valójában, de mindezen túl szórakoztató is. A vadóc Christine az ebédhez hívó gongszó után azt mondja: „kezdődik a vadállatok etetése”. Aztán már a nevelők pörgetik fel az eseményeket, amikor azt mondják, hogy Lotte Körner a Luise Palffy melletti ágyat kapja, mert meg kell szokniuk egymást.
Kästner imponáló módon építi fel a két lány kapcsolatának dinamikáját
Az elején Luise gyűlöli a testvérét, az első este, vacsoránál sípcsonton is rúgja Lottét. Még a lányok hajviseletének is van szimbolikája: Luise kibontott hajú, szenvedélyes, néha szélsőségesen viselkedő lány, a jól nevelt Lotte viszont a copfot szereti.
Kästner tudja, hogy a könyvében lesz majd néhány jelenet, amikor szem nem marad szárazon, így aztán ügyesen balanszíroz, ironizál.
A két lány rituális barátkozásakor – amikor Luisének is copfot csinálnak – azt írja: „Az arcuk ragyog, mint a karácsonyfa.”
A könyvnek több csúcspontja is van, az első az, amikor teljes bizonyossággá válik, hogy a lányok testvérek
És innen szinte lebeg az olvasó a történettel… „Lotte sebesen kotorászik a gyermekotthon szekrényében. A fehérneműhalom alól elővesz egy fényképet, s az egész testében remegő Luise elé tartja. Luise félénken és aggodalmasan néz a képre. Aztán átszellemül a tekintete. Szeme valósággal rátapad arra a női arcra. Lotte várakozásteljesen fordul a másik gyerek felé. Luise, kimerülten a boldogságtól, leereszti a képet, úgy suttogja:
– Az én anyukám!
Lotte átöleli Luise nyakát.
– A mi anyukánk! – A két kislány szorosan összesimul. A titok mögött, amely most bontakozott ki, új rejtélyek, más titkok várnak…”
Hamar kiderül, hogy az apa a „nehezebb eset”. Luise beszámol arról, hogy egy időben ott állt a feleség képe a zongoráján, de amikor az apja észrevette, hogy nézegeti, másnap eltüntette a képet. És hogy a történet bonyolult legyen, kiderül az is, hogy udvarol egy hölgynek, aki veszélyezteti a lányok családegyesítési tervét.
A könyv partnerként kezeli a lányokat, Kästner frappáns, pimasz gyereknyelven beszélteti őket.
Amikor Luise felolvassa, amit apjuk írt („Édes, egyetlen gyermekem!…”), beszúr egy cinikus mondatot: „Ilyen szélhámos… mikor pontosan tudja, hogy ikrei vannak!”
Az anya nem csapodár, nincsenek világmegváltó ambíciói, Lotte így vall róla: „Anyunak csak én vagyok meg a munkája, egyebet nem akar az élettől.”
A gyerekek és az olvasók is partnerei az írónak, hiszen morális és családjogi kérdéseket is megvitat velük. Gondoljunk csak arra, amikor Körtner mama megosztja velünk a kétségeit: „Azt hiszi, hogy az én gyerekeim egy hosszú, boldogtalan házasságban boldogabbak lettek volna?”
A könyv – amely bizonyos szempontból a Koldus és királyfi-típusú klasszikus szerepcserés kalandok verziója – nemcsak attól „modern”, és a mai gyerekek számára is felkavaró, hogy tabutémáról, azaz a válásról szól, hanem attól is, hogy Kästner nem tekinti másodrendű állampolgárnak a gyerekeket.
„– Na, várj csak, ha mi egyszer elhegedüljük nekik a véleményünket! Meg lesznek lepve!
– Azt nekünk egyáltalán nem is szabad – véli Lotte félénken. – Hiszen mi csak gyerekek vagyunk!
– Csak? – kérdezi Luise, és fölveti a fejét…”
Ma sem könnyű egy mozaikcsalád gyermekének szóbahoznia a „másik szülőt”
Mert hát mit mondjon a gyerek, ha apu új barátnőjével mennek el, mondjuk, fagyizni…
A történet afféle polgári kamaszregény is lehetne. Az apa a bohém és nőcsábász zeneszerző, míg az anya képszerkesztő a Müncheni Képesújság kiadóhivatalában. Már ez sem olyan hétköznapi felállás, és talán ez „magyarázná” azt az abszurd, családjogilag is problémás helyzetet, hogy az ikreket szétválasztják. (Mintha meg lehetne őket felezni, csak azért, mert külsőre ugyanolyanok.)
A polgári zsánert tökéletesen hozzák a könyvet illusztráló Walter Trier rajzai, amelyek közül a Palffynét, azaz a gyerekek édesanyját ábrázó kép olyan, mint egy magazinrajz az 1930-as évek végén megjelent Vogue-ból, de hasonló vonalvezetésűek a két háború közötti pesti lapok illusztrációi is. Afféle késő art deco hatású klasszicizmus lengi be a rajzokat, ami csak emelik a könyv varázsát.
Az pedig külön izgalmassá teszi az 1958-as magyar kiadást, hogy a kötet a kádári megtorlás idején, az egyházüldözések intenzív szakaszában, két évvel az 1956-os forradalom után jelent meg, amikor a rendszer nekiállt, hogy teljesen szétzúzza a történelmi egyházakat. A könyvben még imádságot is olvashatunk, igaz, vicces helyzetben.
„– Imádkozol? – kérdi Luise.
Lotte bólint. Erre Luise is elkezdi mozgatni az ajkait.
– Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! – mormolja félhangosan.
Lotte kelletlenül rázza copfjait.
– Nem illik ide – suttogja Luise csüggedten. – De semmi más nem jut eszembe.”
Kästner kisujjában van a gyerekirodalom
Bámulatosan hozza közös nevezőre a Jancsi és Juliska szimbolikáját a „boszorkányos” Irene Gerlach kisasszony fellépésével, aki a gyerek számára a fő ellenség, hiszen ő az, akit az apuka feleségül szeretne venni. Ugyanakkor a kötet szimbolikák nélkül, a nyers érzelmi valóságában is felkavaró…
„– Luise! – ismétli az asszony szelíden, és kitárja a karját.
– Anyukám!
A gyerek úgy kapaszkodik anyja nyakába, mint a fuldokló, és szenvedélyesen zokog. Az anya térdre roskad, és remegő kézzel simogatja Luisét.
– Gyerekem, édes gyerekem!
Ott térdelnek a törött tányérok között.”
A két Lotti ügyesen egyensúlyoz az emóciók és a humor között
Gondoljunk csak a fináléban, a házasságkötés szertartása közben csaholó kutyára. Amilyen önjáró az alaphelyzet, és amennyire sejthetők a történet fordulatai, olyan sok kérdést vet fel a regény.
Olyan nincs, hogy a válás után megszűnik a kölcsönös kapcsolattartás a gyerekek között, akik úgy nőnek fel, hogy nem is tudnak a másikról. Ezt sem a bíróságok, sem a szülők nem akarhatják. De olyan sincs, hogy a gyerekek kérésére, mintha mi sem történt volna, a szülők újból összejönnek. Az sem hihető, hogy a szerepet cserélő kislányok nem buknak le, hiszen a hirtelen reakcióik, de még az írásképük is különbözik…
Ugyanakkor, aki az élő fába is beleköt, az nem tud gyönyörködni a fában, amelynek ágai sejtelmesen kuszálódnak össze, a tövében pedig jó leülni, és elolvasni egy érzelmes ifjúsági regényt.
Fotók és szöveg: Poós Zoltán
Erich Kästner: A két Lotti
Móra Könyvkiadó, 2019
125 oldal
1999 Ft