Szabó Magda gazdag alkotói pályája során minden korosztálynak írt, elbeszélő műveiben vissza-visszatért a gyerekkor meghatározó élményeire. Az önéletrajzi-vallomásos jelleg a védjegyévé vált. A Régimódi történet családi viszályok között felserdült, érzékeny és gyönyörű Jablonczay Lenkéje második házasságát költői lelkű férjével, Szabó Elekkel teljesen kislányuk nevelésének szentelte. Az Ókút és a kései Für Elise kíméletlenül önironikus cselekményelemei alapján a kis Magda élete csupa mese és varázslat között zajlott. A makacs, öntörvényű kislány éles eszével, fényképszerű emlékezetével egyedülálló módon szintetizálta a szárnyaló fantáziát gyakorlatias gondolkodással ötvöző anya és a klasszikus műveltségű, kiváló társasági adottságait anyagi tőkére váltani képtelen apa gondoskodását.
Regényeiben nemcsak a sokrétű ismeretek, hanem az emberi lélek árnyalatai és a motivációk józan ésszel gyakran megmagyarázhatatlan változatai is hatnak ránk. Világirodalmi népszerűsége ellenére a magas irodalomkritika nem tud mit kezdeni műveinek elemző bemutatásával. Meséivel kapcsolatban viszont már született tanulmány: Arday Géza az újholdasok nemzedékének családi életét boncolgatva kitért Szabó Magda tudatos gyermektelenségére is.[1] Ebben feloldja az első hallásra ellentmondásnak tűnő tényt, hogy Szabó Magda miért írt több gyerek- és ifjúsági regényt is, ha nem vállalt gyermeket.
Az ötvenes évek kultúrpolitikáját ismerve érthető meg, hogy az írónő több pályatársával együtt rákényszerült a látszólag politikamentes gyerekirodalomra, hiszen saját igazságát nem képviselhette felnőtteknek szóló – meg nem írt – művekben 1949 és 1958 között.
Az óvodáskorúaknak szóló Ki hol lakik? versei, a Bárány Boldizsár verses meséje, a Sziget-kék sci-fihez közelítő világa a menekülés jelenségét is idézik, amellett, hogy a kényszer szülte gyerekírók magasra tették a lécet, és nekik köszönhetően igényes alkotásokon nőtt fel a gulyáskommunizmus fiatalsága.
Szabó Magda legnépszerűbb ifjúsági regénye, az 1970-ben kiadott Abigél sok tekintetben még meg is felelt az antifasiszta és antiklerikális elvárásoknak. A zsidómentő ellenállók, a kiugrási kísérletet szervező tábornok vagy a református leánynevelő intézet szigora nem szúrta a cenzorok szemét. A kamaszlányát a fővárosi polgári eleganciából a puritán vidéki iskolában elrejtő Vitay tábornok fő indítéka viszont Szabó Magda döntéséről vall, talán kései, megerősítő önigazolásként. Ha ugyanis Ginát sikerült volna elrabolni, akkor vele zsarolhatták volna az ellenállás egyik vezetőjét. (A hagyomány szerint magát a kormányzót is fia elrablásával kényszerítették a hatalom átadására 1944-ben.)
Szabó Magda féltette írói függetlenségét. Inkább a hallgatást, a szegénységet, az éhezést is vállalta, mint hogy meggyőződése ellenére írjon. Pedig későbbi vallomásai, interjúi alapján szerette a gyerekeket.
Kirekesztése idején általános iskolákban tanított, ahol látta, hallotta a gyerekektől, milyen körülmények között élnek a pesti családok, és a jó irodalom hiányát tapasztalva igazán komolyan vette meséit.
Az 1965-ös Tündér Lala (ITT is elolvasható) egyfajta összegzése az enyhülést megelőző évtizedben átélt élményeknek. A párhuzamos világok elvére épülő meseregény társadalmi allegóriaként is olvasható. A Tündérországot irányító két vezető a „pártunk és kormányunk” egymás mellett működésének ellentmondásai mellett a disztópiák dramaturgiai fogását is alkalmazza, amikor Lala személyében a felszínen békés rendbe nem illeszkedő szereplő miatt felborul az évezredek óta biztos egyensúly.
Amikor Laláról kiderül, hogy emberszíve van, anyja, a királynő magyarázatot kap fia különös viselkedésére, de a tündértörvények alapján el is veszítheti őt.
Az aggodalmas anya rákényszerül, hogy hazudjon, és igazságtalan döntésekkel tegye tönkre leghűségesebb alattvalóit: a Vitay tábornokra emlékeztető, jólelkű testőrkapitányt és a látomásaiból az igazságot harsogó, szabad sajtót jelképező egyszarvút. Amalfi és Gigi száműzetése a perifériára szorított értelmiségiek sorsát idézi, miközben a hatalom lelkiismeretes képviselőinek belső harcaikat kell megvívniuk.
A minisztertanácsként működő testület két fontos tagja szigorú következetességgel őrködik a renden. Omikron a fiú taníttatásáért felelős, Jusztin a törvény tudója – az oktatásügyi miniszter és az alkotmányjogász képességei is korlátozottak. Amint eltűnik Jusztin szemüvege, már nem látja a szavak mögötti igazi gondolatokat.
Az atyáskodó, de erőszakos varázsló, Aterpater viszont elveti a sulykot, mikor a királynő hatalmát akarja a kikényszerített házassággal magához ragadni. Céljaiban felismerhetjük a női bájakra érzéketlen, a nőiségben csak az elnyomásra alkalmas gyengeséget felismerő nárcisztikus személyiséget, aki végeredményben kisebbrendűségi komplexusát és alkalmatlanságából eredő szorongását igyekszik palástolni.
Diktatórikus törekvését leleplezett tehetségtelenségéből eredően primitív eszközökkel valósítja meg: zsarolással, lopással, sőt áttételes fizikai erőszakkal is. Fekete gyűrűje húsba vágóan tartja fogva Íriszt, ahányszor a vetélytársra, a délceg Amalfira gondol.
Az emberek és a tündérek világában is esetlenül igyekvő Lala valójában a cselekmény katalizátora, az eseményeket többnyire nem ő irányítja. Egyetlen tudatos döntése, hogy emberré változzon, ám az igazság napfényre kerülése után már ez sem végzetes lépés. Az emberszívű tündért százezer évre bányamélybe küldő törvény ugyanis nem tud arról, amit Csill közöl végül: „az emberek is tündérek”.
Filológiai érdekesség, hogy a regényben az „emberek” szóalak 58-szor, a „tündérek” 84-szer fordul elő, többnyire általánosító jelentésben, és a tündérek az idegenséget, különösséget hangsúlyozzák vele. Ezekkel az új nézőpontba helyezett kijelentésekkel a szöveg tükröt tart nekünk, amelyben nemcsak hibáinkra, hanem erősségeinkre is ismerhetünk.
A „véges életű emberek” vadásznak és halásznak, szurkálják a kis gyíkokat. Másrészt „az emberek mindig mindent maguk akarnak végezni”. „Az emberek bátrak.” Csill mindent tisztázó monológjában az Antigoné híres beszédét idéző elismeréssel szól róluk: „az űrben kalandoznak, tűzzel fűtik a világukat, parancsszavuktól megváltozik az időjárás, termővé lesznek sivatagok, más utat vesznek a folyók, csodaszereikkel meg egyre hosszabbá teszik egymás életét. Tudnak távolba látni, távolba beszélni, mint mi, mennydörgést is előidéznek, ha akarnak, mesterséges villámokat. És holott csak néhány évtizednyi életük van, […] nagy és nemes célokért szó nélkül odaadják ezt az egyetlen, kurta kis életüket is.
Ha nem gondolkoznak, rossz tündérek, ha gondolkoznak, mindig jók.
Egyáltalán nem csodálkoznám, ha egyszer csak, pár évmillió múltán, kitalálnának valamit, és legyőznék a halált is.”
A Tündér Lala cselekményvezetése, mondatszerkesztése, a szereplők lélekrajza, az elfojtott indulatok sokszínű ábrázolása „felnőtt” regényekhez méltó. Szabó Magda olyan komolyan vette a kicsiket, mint amennyire őt vették komolyan a szülei annak idején. Az élet igazságai mellé megkapta iskoláskora előtt is a latin nyelv varázsát. Nála természetes jelenség, hogy a főtündérek antikizáló neveket hordanak. Keserédes játék, hogy Beátának hívják a szüleit elveszített, de a tündérek nyelvét értő kislányt, Aterpatert viszont játékos neve miatt nem tudjuk teljesen komolyan venni, még legelvetemültebb trükkjei után sem.
Az otthon és a hazatérés kérdése debreceniként érintett meg. Teljesen szubjektív olvasatomban a gyerekkori boldogság tündérvilágába nosztalgikusan haza-hazatérő Szabó Magda számára szülővárosa különös jelentőséggel bírt. (Debrecen gazdag irodalmi hagyományaiban nem egyedülálló ez a motívum: Térey János utolsó, posztumusz könyve is itteni ifjúságáról szól.)
Szabó Magda, aki 1917. október ötödikén – 105 éve – látta meg a napvilágot a városban, világirodalmi ismertség és hazai olvasottság tekintetében is kiemelkedő szerző. Számára Debrecen a „holtig haza” maradt.
Élete utolsó évtizedeiben nemcsak közszereplőként sűrűsödtek hazalátogatásai, hanem meglátogathatta eredeti épületébe visszaköltöztetett hajdani iskoláját is. Bútorait, könyveit, használati tárgyait emlékház őrzi a Dóczy udvarán, pár méterre a katolikus Svetits Gimnáziumtól, amelynek egyik szárnya éppen azon a telken áll, ahol Szabó Magda a kislánykorát töltötte.
Kovács Gergely
Szabó Magda: Tündér Lala (1965)
Móra Kiadó, 2022
Illusztrálta: Békés Rozi
220 oldal
3150 Ft
[1] Arday Géza. Gyermektelen írók a diktatúra idején. Budapest: L’Harmattan – Könyvpont, 2013.