Több, mint húsz éve, 2001-ben jelent meg Janikovszky Éva De szép az élet! című, „felnőtteknek szóló” kötete. Persze csak úgy tudjuk olvasni az időjárásról, a hajléktalanságról vagy épp az ezredfordulóról írt szövegeit, mintha az ifjúságnak írta volna őket, többek között azért is, mert számos szöveghelyen a gyerekkönyvei ritmusa, észjárása, „írásképe” köszön vissza.
Maradjunk annál, amit Janikovszky nyilatkozott a Magyar Ifjúságnak, még 1977-ben: „Olyan gyerekeknek írok, akikből előbb-utóbb felnőtt lesz és olyan felnőtteknek, akik egytől egyig gyerekek voltak egyszer.” Akkor ezzel meg is volnánk.
A kötetet Réber László illusztrálta, így aztán ha akarnánk, sem tudnánk kiszakadni a jól ismert Janikovszky-univerzumból. Réber rajzai ezúttal kevésbé illusztratívak, inkább groteszkek.
A könyv a Második gyerekkor című szövegében idéz egy régi viccet, amely azt próbálja elmagyarázni a gyerekeknek, hogyan működik a távíró. „Kérdi a gyerek: Apu, hogy működik a távíró? – Hát – mondja az apa –, képzelj el egy nagyon hosszú tacsikutyát. Hátsó két lába Európában, elülső két lába Amerikában. Itt rálépnek a farkára, és ott ugat. – Aha, mondja a gyerek. – És a drót nélküli távíró? Mire az apa: – Ugyanez, tacsi nélkül… Belenyugodtam, hogy van egy tacsi nélküli tartomány.”
Mi lehet ez a bizonyos „tacsi nélküli tartomány”? Talán a felnőtteknek szánt szövegek világa, amelyeknek van „lábuk”, „fejük”, és „mondják is a magukét”, csak éppen maga a tacsi, azaz a gyermeki báj hiányzik belőlük. Janikovszky Éva kötetében ott van Európa a maga realitásával, Amerika a maga vágyaival, a tacsi hiánya valahol itt, Közép-Európában, a Bajza utca legelején, abban a bizonyos bauhaus-jellegű házban, ahonnan Janikovszky Éva figyeli az embereket, a trolibusz megállójában csókolózó kamaszokat, a házuk előtt letáborozó hajléktalanokat.
Janikovszky érzékeny rezonőr, remek megfigyelő, így aztán bármilyen hétköznapi eseményből születhet írás – profi publicista.
Ellopták a társasházuk kukáját? Ebből is remek szöveget rögtönöz. A De szép ez az élet! írásai tele vannak bonmot-kkal: „Akkor ununk meg valakit, amikor már mindent elmeséltünk neki magunkról.” Hibátlan. Ahogy ez is: „Minél többször mesélek valamit, annál kevésbé emlékszem magára a történésre.” Nekünk azért úgy tűnik, hogy Janikovszky nagyon is jól emlékszik mindenre, legyen az a gyerekkora, vagy a homályban tartott, kibeszéletlen ötvenes évek világa, esetleg épp a közelmúlt. Az erősen önéletrajzi vonzatú szövegek jelentős része tehát emlékezés, egyfajta leltár. Szó szerint, és persze képletesen is. Nem egyszer elmélkedik arról, hogy milyen tárgyakat, ruhákat kéne kidobnia.
A memória visszatérő motívuma a könyvnek: „Öregségemre – bocs’, idős koromra – megadatott nekem az az öröm, hogy nem romlik a memóriám. Ugyanis már fiatal koromban is rossz volt.” Szóval lehet, hogy néha elvesztette az emlékezetét, de a humorát nem.
A könyv a szerethető, érzelmes futamokkal kimondottan szórakoztató. Ezt írja némi számvetésjelleggel az Üzenet című kis történetben: „Már fél évszázada írok ezt meg azt, gyerekeknek, fiataloknak, öregeknek. (Valahogy a középkorúak kimaradtak a szórásból, de azok úgysem érnek rá olvasni.)”
Akkor is megmarad Janikovszkynak a gyerekkönyvekből már jól ismert finom iróniája, amikor a rákkal való küzdelméről ír. Már e szöveg címe is ironikus: Legszebb nyári élményeim. Vannak írások, amelyek afféle elmélkedések, például arról, hogy miért nem készülnek hirdetések az időseknek, majd ahogy egy idős nénihez illik, megjegyzi: „Kis törődés, figyelem, mosoly. Manapság ez a hiánycikk.” Janikovszky megértő és toleráns a fiatalokkal, ami éppenséggel lehetne meglepő is. Például a piercingről azt írja: miért kell rajta kiakadni, hiszen annak idején ők is hordtunk a nyakunkban felhőkön ülő kisangyalt.
Olyan könnyed eleganciával ír a technóról, a gördeszkákról, a harci kutyákról, a félliteres ásványvizes palackokról, mintha ő is egy lenne a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumból kisétáló, a trolimegállóban álló tizenévesek közül.
Remekül érzékeli kortárs világunk fura jelenségeit. Egészen új dolog lehetett 2000 körül a félliteres ásványvizes palackokkal sétáló turisták látványa. Ma már természetes, de akkor még szokatlan volt, viszont Janikovszky azonnal „levette”, ahogy már húsz évvel ezelőtt „megjósolja” az Ami begyűrűzhet, begyűrűzik című szövegben, hogy minket is leterít majd a Halloween-kultúra: „Tessék nekem elhinni, jövőre már itt lesz…” És el is jött, nem volt mese.
Ezekben a sokszor nosztalgikus hangfekvésű, csattanókra kifuttatott szövegekben tehát éppúgy jelen vannak régi idők konfekciós ruhái, mint a fiatal lányok piercingjei, a harci kutyás, kigyúrt fiatalok és a mobilozó, elegáns, állandóan elfoglalt vállalkozók.
A De szép ez az élet! című kötet afféle tabló a 2000-es évek elejének Magyarországáról, a főszereplők pedig a gyerekek, a kamaszok, a szülők, a nagyszülők és persze maga Janikovszky Éva.
Később azt mondja a Micsoda memória című szövegben: „Még egy nagy előnye van az én rossz memóriámnak. Elfelejtem a rosszat.” Ez a hozzáállás kiváló életstratégia; valójában ez az ajánlata az olvasók számára is. És az is, ami a kötet Üzenet című utolsó szövegének a zárómondata: „Szeressük egymást, gyerekek!” Ezzel nem is nagyon lehetne vitatkozni.
Poós Zoltán
Janikovszky Éva: De szép ez az élet!
Móra Könyvkiadó, 2001
126 oldal
2200 Ft