Egy dióba belefér az egész világ, főleg, ha az a dió Móra Ferenc kertjében termett
Amit mi megismerünk ebből a világból, azaz a Dióbél királyfiból, az a XIX. századi Magyarország, annak is a perifériája. Egy szegényparaszti család kálváriáját követhetjük nyomon, akiknek annyira nem volt mit enniük, hogy a macskájukat is kivitték a piacra eladni. Aztán ez a világ lassan kitágult, ahogy a történetben is nőni kezdtek a diófák, és kibomlott, kilombosodott előttünk az 1848-as forradalom és szabadságharc, sőt feltűnt Kossuth Lajos, és egy villanásra maga Petőfi Sándor is.
A Dióbél királyfi ifjúsági irodalmunk egyik kulcsműve, egyik legszebb alkotása
Mégsem ismerik annyian, mint Móra másik, emblematikus alkotását, a Kincskereső kisködmönt. Talán azért, mert annyi szomorúság, gyász, keserűség van benne, mint Móricz Árvácskájában, ugyanakkor Móra kötete is csupa szeretet és odafordulás. Figyelemre méltó a könyv metaforikus szerkezete. A kis Dióbél szüleinek azt mondja a gyerek keresztanyja, hogy nem lesz szükségük bölcsőre, elég lesz egy dió héja is, aztán később majd a diófák jelölik ki a képzeletbeli kincs helyét, s végül az egyik diófából készül Matykó, a Dióbélt eláruló gyerekkori barát koporsója is.
„[…] nem hiányzik közületek csak egy, a Matykó fája. Azt kivágtam: belőle faragtam koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor munkás élet, boldog öregség után magához szólította az Úr az égi mezőkre[…]”
Dióbél valódi neve Törőcsik Pál, de senki sem nevezi így a történetfüzérben. Becenevét keresztanyjától, Hadara Setét Klárától kapta. „No, csak szerencsés ember ez a Törőcsik. Bölcsőről se kell neki gondoskodni a fia számára. Belefér egy fél dióhéjba.”
A Dióbél királyfi egy anekdotákkal teli felnövéstörténet, illetve lírai életrajzi kísérlet, mely megtanít a természet szeretetére is
„Történt azonban, hogy egyszer pajkos suhancok gallyszedegetés közben lehámozták a kérgét néhány fiatal jegenyének. Nagyapót fölharagította a dolog…
– A fát csakúgy nem szabad kínozni, mint az állatot – mondta nekik.”
A sok keserűség, árulás, mélyszegénység és gyerekhalál mellett feltűnő a könyv humora is, amiről akár Hrabal is eszünkbe juthat.
„Bavinának hívták a mi falunk cseh borbélyát. Hosszú, vékony, nyakigláb ember volt, úgyhogy maga is elfáradt, mire végignézett magán.”
Bavina a történet leginkább szórakoztató figurája. Amikor Dióbél apja megkérdezi, öt pénzért megborotválná-e, a cseh mester azt feleli, persze, sőt még meg is nyúzná. Az anekdotikus elemekkel kéz a kézben jár a turpisság és a furfang is. Amikor Tilinkó ellop egy bárányt, Dióbél apja mérgesen azt mondja, ő csak szalmát adott, nem bárányt, de az éles eszű ember azt feleli: ő csak a szalmát hozta el, a bárányka véletlenül volt a szalmában. Sokszor az egyszerű ténymegállapítások – „Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora” – is szórakoztatóak. A Dióbél királyfi szociozsánerét számtalanszor oldják fel meseszerű motívumok, például a történetekben megszólalnak az állatok, többek között a szamár, és Hékám, az áruba bocsátott macska is. Utóbbi így perlekedik a gazdájával: „Hát szabad ilyen derék macskát bujdosóvá tenni öreg napjaira, mint amilyen én vagyok? Nem szégyellitek magatokat? Vagyok én olyan kenyérkereső, mint ti. Hiszen ti hárman se tudtatok volna ekkora egeret fogni!”
A kötet népmesei motívumokat is helyzetbe hoz, például ott van a híres Mátyás király-féle mese, az: Eb, aki a kanalát meg nem eszi.
„Ette volna ám szegény apám, ha kanala lett volna, csakhogy ezt elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy az urak nevetésre görbült szájáról látta. Erre aztán ő is elnevette magát, kétfelé tört egy kalácscipót, kiszedte a fehér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a leveskét, hogy ő hamarább készen lett vele, mint a többi az ezüstkanállal. Akkor aztán szépen kétfelé szakította a levestől megpuhult cipóhajat, és utánaküldte a levesnek.”
Szintén meseszerű motívum az íneresztő fű, amit Bibolygós Bedegi, az öreg halászember ajánlott Dióbélnek: azzal ha megdörzsöli a lábát, akkora lehet, mint a „hét sing szakállú óriás”. Ugyanakkor nemcsak a mesék motívumai kerültek bele a történetekbe, hanem megírt mesék is, ilyen például a Nekeresdországban uralkodó Nevesincs király története. Nem nehéz párhuzamot vonnunk a Dióbél királyfi egyik központi helyszíne, a malajdoki nádas és Nekeresdország között.
A könyv egyszerre szociografikus és mágikus világában a hamuszínű szegénység is különös fénnyel tündököl:
„Anyám ölében ültem a padkán, s ketten melegedtünk egy ködmön alatt. Hékám a katlanban vetett magának ágyat hamuból. Az legalább puha volt, ha meleg nem volt is. Mécset nem gyújtottunk, mert nem volt, csak a hó világított be a hasadt ablakon.”
A kötet egyik központi motívuma az éhség, és nemcsak a gyomor környékén, hanem a szív tájain is
A Dióbél királyfi tele van különös ételnevekkel, olyanokkal, mint a bundás gombóc, ami nem más, mint a hajában főtt krumpli „ünneplős neve”, kertészpecsenyének pedig a sült tököt csúfolják a szegények. Egymást is különös névvel illették a malajdokiak. Ha a Dióbél nem lenne elég, akkor ott van például Dudaorrú Bojtok szabó, Csömödér Varga, a cipész, akit csak Nyárveszti Vargának hívtak, mert nyáron sose dolgozott. A prózakötet ugyanakkor füveskönyvnek sem utolsó, szinte minden fejezetben olvashatunk egy-egy bölcsességet: „Addig nincs semmi baj, míg az ember jókedvvel győzi. Olyan aranyhíd az, amely átsegíti a nyomorúság minden szakadéka fölött…” Az írásokat végig keserédes derű jellemzi, ahogy a szeretet, a szolidaritás, és az elesettek felé fordulás is.
Aztán az életképekkel és leíró részekkel teli, lassan hömpölygő mese cselekménye gellert kap, amikor Dióbél édesapjából majoros gazda lett az uraság földjén, a kisfiú pedig bekerült a kastélyba, hogy inas legyen belőle. Zsinóros ruhát varrattak neki, és csizmát is kapott. Ekkor mondta neki az édesanyja, hogy úgy néz ki, mint egy apró király. Így lett Dióbélből királyfi. Később aztán a kastély két úrfijával, Matykóval és Petykóval a városba került „Biczók mester keze alá, aki fűzfavesszővel szelídíti a rakoncátlan gyereket”. A két testvér olyan volt, mintha afféle dél-alföldi Káin és Ábel lennének, a „gonosz gőggel teli” Matykót senki sem szerette. Míg ő mindig belerúgott a kutyájukba, addig Petykó ételmaradékokkal lepte meg az öreg jószágot. Aztán, mint valami meteorit, illetve ágyúgolyó, becsapódott az életükbe a nagybetűs történelem, a szabadságharc. Először Kossuth tűnik fel a történetben. Biczók tanár úr így jelenti be a hírt:
„Gyerekeim – állt meg a padok előtt –, mához egy hétre nagy ünnepe lesz a városnak. Egy nagy magyar hazafi látogat meg bennünket, Kossuth Lajosnak hívják. Úgy kell ránézni minden magyar embernek, mint a napra. Nektek is mindnyájatoknak ott kell lenni a fogadásán, legalább eldicsekedhettek vele öregkorotokban, hogy láttátok Kossuth Lajost.”
Kossuth vendégeskedése után kezdődik a szereplők sorsának masszív hanyatlása: először Malajdoki Gáspár urat mint a vendéglátót tartóztatták le, majd vitték el Olmütz várába, később meghal Petykó, a kastélybeliek szeretett kisebbik fia. A történet legszebb fejezete az, amelyben a már megvakult apának azt mondja Matykó, a tékozló fiú, hogy ő maga hunyt el, nem a testvére, így megtapasztalja, hogy apja őt is ugyanúgy szereti, „szerette”, mint a kisebbik gyereket.
„Az apa tágra nyitotta világtalan szemét, és lihegve kérdezte:
– Melyik halt meg?
Matykó hirtelen lezárta szelíden az egyik kezével a nagyapja ajkát, a másikkal megragadta apja kezét.
– Matykóka halt meg, apám.
A vak ember szeméből kiesett a könny, s leperdült a térdelő gyerek aranyos fejére:
– Matykóka? Szegény kis Matykóm! De talán jobb is volt neki. No, édes kicsi Petykóm, ne sírj hát! Légy tovább is az én okos, kedves, jó gyerekem!”
Mielőtt belesodródnánk a szabadságharcba, feltűnik Petőfi alakja is
„Jaj, csak a nevét mondja meg legalább az úr – kiabáltak utána az emberek –, hogy tudjuk, kit emlegessünk.
– Petőfi Sándornak hívnak – szólt vissza a diákforma, és búcsúzóban meglengette a darutollas kalapját. Olyan név ez, amit mindig kalaplevéve fognak emlegetni ezen a földön, míg csak magyarok élnek rajta.”
A szabadságharcban szerepet vállal Dióbél is, hogy aztán hadnagyi rangban tegye le a fegyvert, és érkezzen haza Tilinkóval. Matykó, a család fekete báránya a harcok kitörése előtt külföldre ment, hogy aztán a Bach-korszakban, amikor titkosrendőrök figyelték az egykori szabadságharcosok minden lépését, elárulja az őt segítő, támogató Dióbélt. Ennek az időszaknak a leírása megfeleltethető az 1956 utáni megtorlások idejének: félelmetes, hogy mint valami transzgenerációs élményt, a száz évvel korábbihoz egészen hasonlót élt át Magyarország az 1950-es években.
„Haynau volt akkor az úr Pesten, az az osztrák generális, aki az aradi vértanúkat kivégeztette. Az pedig úgy vigyáztatott ránk, mint a tűzre. Szörnyű idők voltak azok, sohase tudhatta az ember, miért viszi be a porkoláb. Elég volt ahhoz egy lélegzet is. Egyszer egy deákpajtásomat azért gyötörték a börtönben három napig, mert egy este hangosan imádkozta a miatyánkból azt, hogy »jöjjön el a te országod«. Ráfogták, hogy azt is Kossuth Lajosra értette.”
Dióbél másfél esztendőre börtönbe került, ahol egyéb világossága nem volt a vaksötétben, „csak ha a tenyérnyi rostélyablakon becsillant az őrt álló cseh baka fegyvere”. Szabadulása után megtudja, hogy börtönévei alatt elhunytak a szülei, s bánatábanTilinkóval bujdosó lesz a malajdoki birtok melletti nádasban.
A Dióbél királyfiban – amelyet Reich Károly emblematikus, finom rajzolatú grafikái illusztrálnak – központi motívum a kincskeresés, ahogy a Kincskereső kisködmönben is. Attila kincsét kutatják, de a valódi kincset persze, ahogy az igaz történetekben olvashatjuk, máshol találták meg. Hogy volt-e valóban elásott kincs a malajdoki birtokon, a diófákkal teli Cikóhalom földjében, és hogy a mesék néha valóra válnak-e, az már Móra halála után, a hetvenes években derült ki a Csongrád megyei sajtó híréből, sajátos módon teljesítve be Móra írását, egyben különös lábjegyzetet adva a történetének:
„Azon a hétvégén Redenczki István a tanyájából irányt vett a szántóföldje felé, hogy megnézze, eltűnt-e a hó a laposról... Ott, Tápé határában, a Porgány-ér mellett, a Malajdok-halmon próbált boldogulni. Ahogy a földjéhez ért, a szemét megütötte valami furcsa dolog: zöldes színű korongokat vélt látni. Lehajolt, fölvett egyet, dörzsölgette, szabályos korong volt, nem épp a vetés alá illő holmi. Másnap gyorsan terjedt a hír… A téeszvezető tudta, ezt titkolni nem lehet, s értesítette a Móra Múzeum ügyeletesét. Saliga László restaurátor biciklire pattant, irány Tápé. Másnap bekapcsolódott a kutatásba Trogmayer Ottó múzeumigazgató és két munkatársa. Még mélyebbre ásva újabb tízkilónyi pénz került leletkosárba. Harmadnap megint egy kisebb adag – így február 10-éig már egész »vagyon« volt együtt: több mint 25 ezer darab ezüstpénz!”
Fotók és szöveg: Poós Zoltán
Móra Ferenc: Dióbél királyfi
Illusztrátor: Reich Károly
Móra Könyvkiadó, 2014
151 oldal
1890 Ft