A népmese olyan, akár a parázs
Felfénylik, meleget ad, mindenki köréje ül, és ha az a bizonyos sovány ló eszik belőle, csodaszép paripává változik, mint az idén 85 éves Ágh István Parazsat evő paripa című, népmeséket feldolgozó kötetében is olvashatjuk. A parázs a remény, ha a világ sötétségbe borulna, mikor a sárkány a nyeregtáskájába rejti a csillagokat, tudtuk meg A sötétség országa című meséből.
A parázs tehát lehet táplálék, de melegedhetünk is mellette, miközben a meséket hallgatva átjár az otthonosság érzése, s a hősök elindulnak, hogy az Óperenciás-tenger és az Üveghegy által kijelölt koordináták között próbára tegyék szerencséjüket.
Ahogy a Sötétség országában mondja a fiú: „Én bizony nem viselem már ezt a nagy szegénységet, elmegyek szerencsét próbálni. Hátha jutnék valamire.” Jutni valamire, milyen szép is ez: elérni valamiféle célt.
Boldognak lenni, beteljesedni igaz szerelemben, vagy éppen megtalálni az igazságot. Vagy – ne legyünk szerénytelenek – megtartani a világ egységét, a harmóniát, amelyet a kalendáriumok jelölnek ki az évszakok és a csillagok szabályos rendjével.
De ami nincs benne a kalendáriumokban, az benne van a népmesékben. Azaz hogy mit tegyünk, ha ránk tör a veszedelem, miként nézzünk szembe az akadályokkal. A mesékben ott vannak az üveghegynél is titokzatosabb dolgok, az ég, a pokol, és közte a föld és a nyeregtáskából előbújó csillagok. 
Rövidebbek is, mint számos más változatuk, ugyanakkor minden olyan archaikus motívum, univerzális kód és nyelvi gazdagság megmaradt bennük, ami a történetek esszenciáját adja. Az 1938-ban, Iszkázon született Kossuth-díjas Ágh István költőként meghagyta a nyelvi ritmust, a balladák, a ráolvasók motívumait, ezekkel együtt a Parazsat evő paripa meséi feszesek, remek a dinamikájuk. Áhítattal hallgathatják már az öt-hat éves gyerekek is.
A Kígyóraj vitézben olvashatjuk: „Édes kincsem, férjem, vesd rám a karodat, hogy ne legyek tovább az isten átkában, a világ csúfjára!”
De A sötétség országa című mesének is komolyak a lírai együtthatói: „Egyszer csak azon vette észre magát, hogy napok óta rója az országutat, és olyan sötétség veszi körül, a vasvilla is megállana benne.” Ágh gyűjtésében megtaláljuk a magyar népmesék jellegzetes fordulatait, színfestő elemeit.
A kötetet Jankovics Marcell egész oldalas, népi ihletésű képei illusztrálják, amelyek megfelelő tájékozódási pontokat jelölnek ki, hogy mi se tévedjünk el a sötétség országában, ahol jelképek erdején át visz az utunk.
A Parazsat evő paripa meséi pazar tárgyi katalógusok is
Szinte minden történetben olvashatunk olyan tárgyakról (csodahegedű, pipakupak stb.), melyek megtelnek élettel, varázslattal. Ha a mesék világmagyarázatok is egyben, akkor ezek a tárgyak afféle demonstrációs eszközök, melyekkel könnyebben értelmezhető a királyságok egyetemes rendjén túli világ, ahol betörnek a világunkba a sárkányok, a vasorrú bábák és az óriások, s jogar és korona helyett már a kardra van szükség, vagy épp a mindenkit megtáncoltató csodahegedűre. Esetleg furfangra, ha semmi mása nincs a szegény embernek, aki például A medve és a szegény ember című mesében elhitette a gyilkos, de oktondi medvével, hogy a gyerek ricsaja nem más, mint a vadászok és a kutyák zaja… Ebben a történetben – ahogy a kötet sok más meséjében is – komoly hangsúlyokat kap a kiejtett szó ereje. Amikor a fáradtságtól a tehenek nem bírták húzni az ekét, a szegény ember rájuk ripakodott:
„– Csálé, hogy a medve egyen meg!
Amint szántogat tovább, egyszer csak ott van mellette a medve.
– Megeszem a teheneidet, szegény ember – mondja a medve.”
A kimondott szó hatalmának motívuma végigvonul a köteten
A Pipakupak gyerek című mesében az apró kis emberke úgy jött a világra, hogy egy szegény asszony azt kívánta, csak legalább akkora gyereke volna, mint a pipakupak. Ezután megszületett egy aprócska gyermek a zsebében.
Isten is a kimondott szó erejével teremtette a világot, s ezekben a történetekben a teremtés gesztusa ismétlődik népmesei köntösben.
A teremtés gesztusáról olvashatunk a Kígyóraj vitéz című mesében is. Itt is egy gyerektelen család, ez esetben egy király és annak felesége vágyik gyerekre. A királyné szerény kérése nyomán a csoda is szerény lesz. Azt mondja a királyné, hogy legalább valami olyasmit adna neki az Isten, ami a bokorban csörög. Az Isten pedig meghallgatta a kérését, és adott neki egy kígyógyereket.
A népmesék fenntartják a csodák ígéretét
Azt, hogy ha igazán kérsz, a megfelelő módon óhajtod, és még a hited is elég nagy hozzá, a kívánságod valóra válhat. Azaz a mesék hitet, reményt adnak, megmutatva azt is, hogy semmi sem hull érdemtelenül a hősök ölébe, mindenért meg kell küzdeniük.
Ágh István kötetében a mesék olyanok, mint a Csodahegedű aprócska hangszere, amelyen a leszerelt katona játszott. Bárkit táncra perdített, vagy előcsalta a meghatottság könnyeit. A Parazsat evő paripa történeteiben kiejtett szavak, különleges tárgyak varázsolnak, legnagyobb varázsereje mégis a kitartásnak, a tisztességnek és a hitnek van.
Poós Zoltán
Ágh István (vál.): Parazsat evő paripa
Illusztrátor: Jankovics Marcell
Officina Nova Könyvkiadó
126 oldal