Az ukrán népmesék címadó történetében szurokkal öntik le a templom bejáratát, hogy abba ragadjon bele a titokzatos lány lába. A népmesék képzeletbeli bejáratát nem szükséges semmivel bekennünk, hogy tudjuk, kik azok, akik egyik meséből kijönnek, és a másikba bemennek. Az aranycipellőben ott van Hamupipőke alakmása, de az ukrán népmesék a magyar népmesékkel is jószomszédi viszonyban vannak, mint ahogy a legtöbb mese egyetlen mesefolyam-óceánból ered: az ősi, archaikus világból.
A Móra és a Kárpátia Kiadó gondozásában, Bojtár Endre szerkesztésében 1974-ben megjelent ukrán népmesegyűjtemény annak ellenére volt nagy siker, hogy ebben az időben számos válogatás jelent meg, amely a szomszédos népek meséit mutatta be. Ilyen volt többek között a Minden napra egy mese, a Mackó anyó dajkát keres és az Első mesekönyvem is.
A kötet első részének jórészt állatok a hősei, az ember csak mellékszereplő
Akár meglepő is lehetne, hogy a gyűjtemény oroszlános mesékkel nyit, miközben az oroszlán nem őshonos Ukrajnában, ugyanakkor a történetek egy részénél fontos szerep jut a tekintély elfogadásának, és ennek animálására az oroszlán a legalkalmasabb. Hogy ebből kiolvasható-e valami, ami a szláv néplélekről árulkodik, azt az olvasók fantáziájára bízzuk: az biztos, hogy Az állatok királya és a Hogyan esett az oroszlán a kútba című mesék is az alá- és fölérendeltség témáját járják körül. Az pedig legyen a kelet-európaiak baja, hogy mindenről Oroszország anyácska, illetve a Szovjetunió jut eszükbe.
Az állatok királyának az adja a pikantériáját, hogy a szereplők itt, kérem, a demokratikus jogaikkal élnek, azaz a szavazást és a parlamentarizmust gyakorolják. Makkot, mogyorót dobnak egy üregbe, így döntik el, hogy az oroszlán vagy az elefánt legyen a király.
A történetből megismerhetjük a diktatúra természetrajzát. A róka azt mondja a medvének: „…máskor mégse gyűljetek egybe. A törvény nem enged semmiféle titkos gyűléseket!”
Bojtár úgy válogat a történetek között, hogy azok sok esetben egymásra is mutatnak
A Szirkó kutya című mesében a házőrzőt kidobja a gazdája, mert már öreg volt, a Nyávogi úr című mesében a macskát rúgták ki ugyanezért. A macskától megijedt állatok (farkas, medve, vaddisznó) többek között Zelk A három nyúl című versét is felidézik… De nemcsak az állatokkal szembeni érzéketlenség olvasható ki a mesék egy részéből, hanem az agresszió is, amely sok esetben természetes velejárója a történeteknek. „Utolérte a bátyját, rájuk húzott ötöt-ötöt az ostorával, és tovaszáguldott…” (Hogyan vette feleségül Bolondos Iván a királyleányt). Az aranycipellőben a mostohaanya itt nemcsak szidta és kihasználta a nevelt lányát, hanem „ütötte-verte” is, sőt azt mondogatta neki: „Ha nem végzed el a munkát, kitekerem a nyakadat.”
Szintén a Hamupipőkére reflektál Az egérbőrös királyleány című mese; itt is egy piszkos lány alakul át gyönyörű ifjú hölggyé, hogy elmehessen a meghirdetett bálba. Van azonban néhány zavarba ejtő motívum: a leány, amikor a rossz rongyokat viselve találkozik a királyfival, az így szól hozzá: „eredj, te piszkos, miattad nem lesz szerencsém!” Sőt egyszer még korbáccsal rá is húz… Végül pedig a lány, amikor ismét szép ruhába bújik a bálon, örömmel hozzámegy a bántalmazó, a nőkről lealacsonyító módon beszélő királyfihoz.
A Rengő Ringó pedig a Jancsi és Juliska morbid alakmása. A legfőbb különbség, hogy a vasorrú bába helyett a Sárkányasszony akarja megsütni kemencében a fiút. Persze a legény furfangos, és arra kéri a mesebeli hüllőt, mutassa meg, hogy kell a lapátra ülni. Ugye, milyen ismerős!?
A fiú a kemencébe lökte a sárkányasszonyt, így végül a férje a saját feleségét tálalja fel a vendégeinek.
A királyfi és a béka távoli rokonságban áll a Békakirállyal, de az a csavar benne, hogy a béka királynő volt, és nem király, és hogy nem volt benne csókos ajánlat, viszont feleségül kellett venni…
Nem kell sokat keresnünk a többi mesében sem a hasonlóságokat, ott van az Iván, a parasztlegényben a parazsat evő paripa motívuma, amely nekünk főleg Az égig érő fa című Benedek Elek-féle mesefeldolgozásból ismerős.
Az ukrán népmesékben visszatérő motívum az ügyefogyott, kelekótya legény, aki a kemencesutban ücsörög naphosszat, piszkos, ápolatlan, de folyton mosolyog
(A repülő hajó; Hogyan vette feleségül Bolondos Iván a királyleányt). A népmesék úgy szolgáltatnak igazságot az orosz regényirodalomban is feltűnő, jellegzetesen együgyű karaktereknek, hogy mesebeli segítséget kapnak, így hőstetteket hajthatnak végre, s végül elnyerik a világ megbecsülését.
A kötetet a Munkácsy Mihály-díjas Kondor Lajos illusztrálta, szelíd iróniával; egész oldalas színes képei itt-ott Marc Chagall meseszerű szürrealizmusát idézik.
Ahogy más népek meséiben, úgy az ukrán népmesékben is találunk könnyedebb hangvételű történeteket, például olyan állatmeséket, amelyekben némi turpisságot vetnek be a gyöngébb állatok a ragadozókkal szemben.
Ilyen például A bakkecske és a kos című írás. Történt egyszer, hogy a két állat talált egy farkaskoponyát, amivel alaposan ráijesztettek a farkascsordára, de a furfang, a csalafintaság alapvető vonása a többi mesének is. Amikor Verekedős Iván című történetben a sárkány porrá zúzza a követ, Iván (a kötetben minden fiút Ivánnak hívnak) azzal kápráztatja el a sárkányt, hogy vizet facsar a kőből, azaz kicsavarja a túróból a savót…
Ugyanakkor sokaknak lehet ismerős a Kesztyű című mese is, amelyben egy kisegér, béka, nyúl, róka, farkas, vaddisznó, medve költözik be egy kesztyű öt ujjába. Igen, a Mosó Masa mosodájában is állatkák költöznek egy kesztyű ujjaiba (A kesztyű lakói nyaralni mentek), némileg reálisabb „képarányban”, hiszen itt kisebb méretű állatok (a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár, a hangya) vackolják be magukat a pihe-puha ruhadarabba. A pappá szentelt kecskéről (Pénzért semmi sem bűn) eszünkbe juthat a szamárrá változott Ambrus püspök Kolozsvári Grandpierre Emil A csillagszemű című történetéből – ebből is látszik, hogy a mesék összeérnek a végtelen pusztákon, hiába vágja ketté a földeket a Tisza vagy a Dnyeper.
Poós Zoltán
Az aranycipellő – Ukrán népmesék
Válogatta: Bojtár Endre
Illusztrálta: Kondor Lajos
Fordítók: Bazsó Tibor, Bojtár Anna, Drávai Gizella, Fincicky Mihály
Móra Könyvkiadó – Kárpátia Kiadó
1974
206 oldal