„Hová lyukadtam ki már megint?”
Így kezdődik Zdeněk Miler meséje, A vakond és az űrhajó. A történet szerint egy játszótérre, de aztán majdnem a világűrbe került. A mesék pedig idővel valóra válnak: 2011-ben a Kisvakond plüssfigurája valóban a világűrbe utazott, amikor Andrew Feustel űrhajós magával vitte. Száz éve, 1921. február 21-én született Zdeněk Miler, a Kisvakond-mesék megálmodója.
Hogy jelent-e valamit a mesében a „ssss, ratatata, bumm…”?
Igen. Esetleg azt, hogy ha egész életedben föld alatti üregekben mászkálsz, akkor is eljuthatsz az űrbe, csak a megfelelő járatot kell megtalálni. A mesék világában azonban nemcsak az űrbe vezetnek kijáratok, hanem akár Tündérországba is. Igaz, a vakondunk Árgyélus helyett inkább a házgyár igazgatóját kereste meg, aki kiirtotta az erdőt. A vakond komoly környezetvédő, ugyanúgy lehetne a zöldmozgalmak ikonja, mint a jegesmedve. Hogy a szimbolikánál maradjunk: maga a vakondtúrás pedig lehet a kreativitás fekvőrendőre, ugyanis a legenda szerint úgy született meg az éppen alkotói válságban lévő Miler fejében a mese ötlete, hogy szokásos sétája alkalmával megbotlott egy vakondtúrásban.
A dolog a valóságban sokkal prózaibb: Zdeněk Miler még 1954-ben megbízást kapott, hogy mutassa be egy oktatófilmben, milyen a csehszlovák textilipar, de ő nem akart propagandafilmet készíteni, üzemcsarnokok helyett szívesebben rajzolt erdőt, szocialista brigádok helyett helyes állatkákat, párttitkár helyett vakondot.
Így született meg A kisvakond nadrágja című csehszlovák rajzfilm, amely a Velencei Filmfesztiválon Ezüst Oroszlánt nyert. És innen már nem állt meg: 2002-ig félszáz epizódot gyártottak, amelyek nemcsak Európában arattak hatalmas sikert, hanem a cukiságot mint ősi energiát használó kommunista Kínában is. Az első filmekben még voltak dialógusok, később viszont csak halandzsákat, aranyos hümmögéseket, ahojokat, jellegadó zajokat hallhattunk, így nem volt szükség az epizódok szinkronizálására sem, a vakondmozik sok más rajzfilmmel (Varázsceruza, A kockásfülű nyúl) együtt sikeresebbek lettek egy képzeletbeli közös nyelv megalkotásában, mint az eszperantó.
A Kisvakondra valóságos iparág települt, de aki azt hiszi, hogy a figura inkább csak egy brand, és csupán másodsorban mese, az téved
Hiába lett a vakond afféle kelet-európai Miki egér, szerethető történetek nélkül nem volna több, mint egy dísz az uzsonnástáskán.
A rajzfilmek mellé készültek könyvek, kifestők, kirakók, kulcstartók és különböző méretű plüssök, s akkor még nem beszéltünk a gyerekruházatról és a prágai szuvenírboltok egyéb termékeiről. Mucha szecessziós női portréi és a Károly-híd makettjei mellett a legtöbb ajándéktárgy „kisvakondos”, szóval a Krtek-franchise valószínűleg külön sor a csehszlovák nemzeti össztermékekben.
Pedig még a könyvek kiadását is egyfajta jól szervezett káosz jellemzi. Hősünket – attól függ, melyik kiadást olvassuk – hol Kisvakondnak, hol pedig csak vakondnak nevezik. Jellemző, hogy a különböző magyar biográfiák közül egyik sem említi a Volt egyszer egy vakond című, a Madách kiadásában 1987-ben megjelent kötetet, a benne szereplő Hogyan szerzett a vakond nadrágot című történet viszont A kisvakond nadrágja címmel számtalanszor megjelent már önállóan is. Maguknak a nem túl bonyolult meséknek is vannak kisgyerekek számára készített verziói, nincs könnyű dolga tehát a vakond monográfusának.
Már a szerzőség kérdése is bonyolult. Maguk a történetek, a storyboardok alapvetően Miler alkotásai, ugyanakkor számos könyvnek van társírója.
A Vakond és a televízió és A vakond és a hóember alkotótársa Hana Doskocilová, a Volt egyszer egy vakond című kötet meséinek (Hogyan szerzett a vakond nadrágot?, A vakond a városban) közreműködő szerzője pedig a költő Eduard Petiška. És van, amikor Miler egyedül írta a könyvet, ilyen például A vakond és az űrhajó című mese. Szóval Miler sokszor csak a storyboardot, azaz a történet vázát alkotta meg, így könyvformátum esetében a narrációt és a dialógusokat meg kellett valakinek írnia.
A piros orrú vakond nyitott a világra, a megismerés és az igazságérzet hajtja
Naiv, máskor viszont kimondottan talpraesett, sőt öntudatos vakondpolgár. A burleszkek dramaturgiáját követő meséket sokszor az erdőben landoló tárgyak (táskarádió, gyufa, telefon stb.) mozgatják be, miközben hősünk lajstromba veszi azokat a civilizációs ártalmakat, amelyekről azt gondoljuk, csak úgy 2000-től jelentenek gondot, miközben már a hatvanas évek vakondja is tisztában volt a környezetkárosítás fogalmával. Az erdőirtásról szóló epizód (A kisvakond a városban) megrázóbb, hatásosabb, mint bármilyen tüntetés és flashmob, máig döbbenetes hatású alkotás a természet kifosztásáról, az ott élők megalázásáról.
A mesék könyves átiratokban is érvényesek, méltók a rajzfilmek rangjához, a leíró részek is nívósak:
„Egyedül a bölcs bagoly aludt tovább, aki úgy kimerült saját tudományától, hogy képtelen volt magához térni” (A vakond és a hóember).
Ugyanebben a történetben olvashatjuk ezt a remek indítást is:
„A legtöbb állat nem kedveli a telet, inkább átalussza. Itt-ott bukkan csak fel a hóban egy pár nyuszifül vagy mókusfarok…”
Szóval nemcsak a piros orrú vakondgyerek látványa adja a mese báját, hanem a szeretettel teli, érzékletes leírások is:
„Volt egyszer egy földkupac, s ez a kupac izgett-mozgott, ugrabugrált, mintha lába lett volna.” (Hogyan szerzett a vakond nadrágot?)
A kisvakond hatott a popkultúrára, ahogy magára a sorozatra is hatott a nagybetűs pop
Bizonyára sokan emlékeznek a festékes mesére, amelyben az erdőben talált festékekkel a vakond és kis barátai újraszínezték az állatokat és a növényeket. Ezt a finoman szólva is pszichoaktív epizódot simán levetíthették volna egy frankhegyi goapartin is.
A kockásra festett bagoly például pazarul mutatna egy békejel mellett egy hippi Volkswagen mikrobuszon.
Akárhogy is, de a vakond föld alatti léte meglehetősen undergrond. A sorozat hatása valójában felmérhetetlen, egy magyar alternatív tematikájú pólóüzletet például Vakondgyárnak neveznek. És persze már erősen mémesedett is a vakond, egyszer még Győrfi Pál szóvivőt is beleapplikálták egy mesébe, amint épp a koronavírus veszélyeire hívja fel a figyelmet. A kisvakond mint filmcsillag pedig már nem is gyerekeknek készült, hiszen a történet nem más, mint a média kritikája, feltárja, milyen az, amikor a bulvár megeszi, majd kiköpi a sztárokat, mert újabb és újabb csillagokra van szüksége.
A Kisvakond számos, a rendszerváltás előtt készült kelet-európai rajzfilmmel ellentétben a mai napig aktuális, aminek részint az lehet az oka, hogy a figura a mai ízlésnek, formavilágnak is tökéletesen megfelel, azaz: olyan cuki, hogy simán beleillene a Trollok vagy az Undipofik leginkább slime-gyurmát és tortabevonatokat idéző glamúros funky-town világába. Ugyanakkor maga a természet megidézése remekül ellenpontozza ezt a „cukiságot”, szinte minden virág, falevél olyan eleven, mintha csak préselt „igazi” növényeket látnánk, ráadásul van benne valami a cseh szecesszió örökségéből is.
Miler minden egyes képkockája megkomponált műalkotás, mindből lehetne egy-egy bekeretezett kép a gyerekszobákban, az óvodai folyosókon.
A mesék a mai napig hitelesek
Naivitásuk valójában álnaivitás, a bűbáj néha vetésforgóban váltakozik a brutalitással. Ott van például az az epizód, amikor a vakond egy naposcsibét próbál kimenekíteni a gyártósorról, ahol „lefejezik”, lekaszabolják a tojások tetejét, és nem egy esetben csak a véletlen menti meg őket a trancsírtól. 2021-ben persze már máshol van az ingerküszöb, a hat-nyolc éves gyerekeket nem köti le annyira a Kisvakond, de az óvodás korosztály, különösen a három-négy évesek kedvüket lelik benne. Különösen ajánljuk azoknak a szülőknek, akik már maguk sem veszik észre, hogy ugyanazokkal a hangsúlyokkal olvassák fel a Bogyó és Babóca meséket, ahogyan Pogány Judit narrálja a rajzfilmeket. A „mai gyerekek” problémaérzékenysége fejlettebb, könnyebben ráhangolódnak a vakondtörténetek társadalomkritikájára, mint a hetvenes évek alsósai, akik talán nem is tudták a vibráló és szemcsés fekete-fehér tévéjüket nézve, hogy hol kezdődik a vakondtúrás, és hol végződik a képernyő pixeles „hangyafocija”.
A Kisvakond abban is radikális, hogy sokszor valóban félelmetes dolgokat mutat a gyerekeknek: csontvázat, koponyát mozgó állkapoccsal, ami magát a vakondot harapja meg, de felkavaró az is, amikor elkapnak egy sünit, és a kis jószág olyan keserves gyerekhangon sír, mintha egy kisgyereket raboltak volna el.
Viszont egy határon belül mozog minden, így aztán a történetek a kicsiket segíthetik abban, hogy feldolgozzák a félelmeiket. 2
Az is izgalmas megközelítés – szinte groteszk horror – amikor a vakond egyszer csak a kitömött állatok között találja magát, amelyek közül néhány madár emlékezteti az erdei barátaira, de legyőzi a félelmét, s hintázni kezd egy kitömött macska kunkori farkán.
Ám a legmeghökkentőbb az, amikor a vakond levezeti nyuszi mama szülését! Szerencsére nincsenek komplikációk, hamar kipottyannak a kis nyuszik, akik azonnal táncot lejtenek tücsök koma hegedűszólójára.
Helyes! Ne legyen tabu se a születés csodája, se a halál, az óvodásokat ezek a témák ugyanúgy foglalkoztatják, mint a születésnapi tortájukon a dísz.
A vakond akárhol kidugja a fejét, rögtön egy történet kellős közepén találja magát. És kezébe akadhat rádió, televízió, gyufa, autó vagy éppen űrhajó is, mintha csak egy nemzetközi vásár lenne az erdő közepén. A vakond persze mindent kipróbál, mint egy gyerek, akinek képzeletében eggyé válik a föld alatti fekete gödör a csillagokon túli fekete lyukakkal…
Fotók és szöveg: Poós Zoltán
Zdeněk Miler
A vakond és az űrhajó
Móra Könyvkiadó, 2008
48 oldal
2490 Ft
Zdeněk Miler – Hana Doskocilová
Vakond és a televízió, 2004
Móra Könyvkiadó
48 oldal
2490 Ft
Zdeněk Miler – Hana Doskocilová
A vakond és a hóember
Móra Könyvkiadó, 1998
36 oldal
2690 Ft