Tamkó Sirató Károlyt a gyerekirodalomban elsősorban gyerekverseiről ismerhetjük
A Tengereczki Pál vagy a Pinty és ponty című kötet darabjai a mai napig rendre felbukkannak versgyűjteményekben, olvasókönyvekben. Ám Tamkó Sirató írt egy mesekönyvet is, amit először a Móra Kiadó közölt a halála után, 1982-ben, majd 2013-ban a Holnap Kiadó tett újra elérhetővé Faltisz Alexandra illusztrációival.
Tamkó Sirató a magyar avantgárd egyik különös, kissé megkésett figurája, kapcsolódott Kassák Lajos köréhez, versei a Magyar Műhelyben jelentek meg, manifesztumokat írt, meg akarta újítani a költészetet. 1969-ben megjelent tudományos-fantasztikus regényének, A három űrszigetnek témája „a haladás és maradiság világméretű összecsapása a világűrkorszak kezdetén”.[1] Más értelmezésben egy „meglehetősen sablonos sci-fi történet, ugyanakkor művészetfilozófiájának átfogó kifejtése és újrafogalmazása”,[2] amelynek olvasása éppen az utalások miatt élvezetes. A technológia, a tudomány és a technika forradalma, a jóga gyakorlása, egy új, a gondolkodás villámgyors előrehaladását nem fékező nyelv kifejlesztése, a korszerű dimenzionista művészet kibontakoztatása,[3] de a folytonos filozófiai utalások is meghatározzák Tamkó Sirató poétikai törekvéseit.
Tamkó Sirató sci-fi-regénye és a mesekönyv sokáig jóformán visszhangtalan maradt
Költészete is csak a hatvanas évek végén, főként a hetvenes évek elejétől került az érdeklődés homlokterébe, mikor az avantgárd művek iránti érdeklődés újra megindult. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy Tamkó Sirató az ideológiai korlátok közé szorított magyar irodalmi „fejlődés” fő irányaitól eltérő úton járt, és bár első kötete 1928-ban jelent meg, nem gyakorolt markáns hatást a kortársakra. Az ember megváltásán dolgozott, technicista módszerekkel.
Habár halálát követően néhány kritikus kifejezetten méltatta hatvanas-hetvenes évekbeli munkásságát a neoavantgárd mozgalmak kontextusában, Sipos Lajos még 1995-ben is úgy vélekedett, hogy Tamkó Sirató kiszorult az irodalomból. Gyerekverseit dadaista játékosság, szabad asszociációk, a racionális és irracionális elemek keverése, különleges akusztikus élmények jellemzik, leginkább a húszas évek szürrealista költészetének hagyományát folytatva.[4]
Nem csoda, hiszen Tamkó Sirató költészete ebben az időben indult, és nemcsak a legrangosabb magyar költőkkel együtt lépett az irodalmi színtérre, hanem 1930-as párizsi tartózkodása alatt a korabeli avantgárd és progresszív művészet alkotásaival is találkozott, megismerkedett például Duchamp-mal és Kandiszkijjal. Ennek a két világháború között indult irodalmi munkásságnak egyik késői leágazása az 1982-ben megjelent gyerekkönyv, amelynek három darabja korábban a Kincskereső című folyóiratban volt olvasható. A mesegyűjteményből 1986-ban Novák János rendezett színdarabot, amelyet aztán még kétszer színre vitt, a Radnóti Színházban pedig két évadon keresztül tartották műsoron.
A tizennyolc mesét tartalmazó könyv abszurd, csapongónak tűnő történetei nem könnyen emészthetők kisebb gyerekek számára
Inkább a 12 év feletti korosztálynak szólnak, és bonyolítja a megértést az a tény is, hogy a rengeteg hetvenes-nyolcvanas évekre tett utalás csak a közelmúlt történelmének, társadalmának, közelebbről a szocializmus és a hidegháború ismeretének birtokában érthető.
Ezzel a kötet alkalmat ad annak a problematikának a kidomborítására, hogy a koruk társadalomtörténeti vagy politikai kontextusában íródott mesék idővel elévülhetnek. Vagy épp ellenkezőleg: a múlttal összefűződve olyan komplex és előremutató jelenségekre mutatnak rá, amelyek kilógnak a mesevilág időtlen univerzalitásából, ugyanakkor folytonosan alakuló aktuális világunkra irányítják a figyelmet.
Hogy csak egyet ragadjunk kis a sorból, ilyen a cámolyvirág meséje, amely Erinnáról, egy beteges kislányról szól. Az állandó orvosi ellenőrzést kiváltandó olyan cipőt kap jutalmul a „Ki tud többet az űrrepülésről” című gyerekvetélkedőn, amely egyrészt hasonlít a cámolybokor virágára, a tündérek által hordott kis cipőcskére, másrészt a lába ujjait mozgatva benne – amit jógagyakorlatokon lehet elsajátítani – hozzájuthat mindenféle egyéb kínzás nélkül saját testének adataihoz, úgymint testsúly, vérnyomás, vérsejtsüllyedés vagy vércukorszint…
A Holnap Kiadó annak a kezdeményezésnek keretében adta ki a könyvet, amelynek során XX. századi mesekönyveket, válogatásokat adnak ki újra. Így kerülhet ismét a könyvespolcokra Füst Milán, Balázs Béla, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Török Sándor és Nemes Nagy Ágnes meséinek gyűjteménye.
Tamkó Sirató Károly egyébként is különös alakja a magyar irodalomnak
Egyetlen mesekönyve, a Medirám királylány mesélő kertje mint minden igazán izgalmas szöveg, több irányból teszi kontextualizálhatóvá a kötetet. Közelebbről megnézve az is világossá válik, hogy az egész Medirám-kötet egy Candide-parafrázis – ezt a szerző nem is rejti véka alá, explicite hivatkozik a kapcsolatra, biztos, ami biztos. Voltaire Leibniz filozófiájára adott válasza XVIII. századi gúnyrajzként, tézisregényként is felfogható pikareszk regény, politikai vitairat, Tamkó Sirató pedig bő kétszáz évvel később ebből a gúnyrajzból kiindulva ad képet egy új világról.
Medirám királylány neve egyébiránt egyszerre tekinthető a csillagászati fogalomra és az emberi test energetikai rendszerének nevére utaló meridián szó kitekert alakjának, jelezve, hogy kozmikus, globális és lokális, sőt testbe vetett nézőpontok keverednek.
Mind Voltaire, mind Tamkó Sirató különben masszívan vegyíti a stílusokat, jelenetről jelentre ugrik, abszurd helyzeteket, történeteket beszél el, amelyeknek gyakran valós az alapjuk. Tamkó Siratónál is rengeteg az aktuális hivatkozás a társadalom, a gazdaság működésére. Voltaire „a minden a legeslegjobban van ezen a világon” leibnizi gondolatát figurázza ki.
Tamkó Sirató Károly Medirám királylány apját Jóttesz királynak nevezi, aki mindenkivel jót tesz a birodalmában, hiszen mindenkit szeret. A világ már nem önmagában a legeslegjobb világok egyike, hanem olyan hely, ahol a cselekvésetika uralkodik, ahol tenni kell a jót ahhoz, hogy a világ jó legyen. Jóttesz király a lányával is úgy bánik, azt adja neki, ami neki a legjobb: egy kertet, ahol minden növény megtalálható, hogy segítse az emberek életét, és enyhítse szenvedéseiket. A bevezető történetet követő tizennyolc mesében tehát a kert különféle növényei, fái, virágai, kövei és apró lakói mondanak meséket a világ folyásáról.
A kert megint csak utalás a Candide-ra, hiszen a kalandok sorozata éppen azzal ér véget, hogy az alakok szinte minden tájat bejárva végül elvonulnak egy kertbe, művelni azt. A világ olyan, amilyen, akár Pangloss mester olvasatában értjük, aki a legnagyobb rémségek és borzalmak közepette is csak pozitívan gondolkodik a dolgokról, akár Candide szempontjából, aki viszont komolyan felháborodik a világ kegyetlenségén. A Candide mai szemmel olvasva nemcsak a felvilágosodás egyik alapvető szövege, amely egyházellenességével, királyellenességével, felforgató gondolataival – sem Európa, sem a világ egyéb tájéka nem különb, Eldorádó van, létezik, de csak egyetlen helyen – a korabeli rendet kérdőjelezi meg, hanem a pozitív gondolkodást is kifigurázza. Az optimizmus minden vérengzés, autodafé, erőszak, becstelenség, gyilkosság közepette győzedelmeskedik. Mondhatnánk egyszerűen, hogy az elvakult optimizmus a tények látványát is képes eltakarni.
Medirám királylány nevelője, Pangalos – Voltaire Pangloss mestere után – nem a kegyetlenségekkel foglalkozik, inkább visszanyúl a múltba. Tudja, hogy a növényvilág emlékszik mindenre, a fák rezgéseit átveszi a többi fa is, vagy mondjuk egy kehelyszájról kehelyszájra járó történet érkezik a flamingóvirágoktól. Pangloss neve jelentésében valamiféle univerzális nyelvre utal, Tamkó Siratónál ezek közé a nyelvek közé a fák, növények, kövek nyelve is belefér – ez a nyelv pedig nemcsak auditív, hanem a technológiai fejlődésnek köszönhetően vizuális is.
A fák, a növények egymásnak suttogják történeteiket, de nemcsak ebben az archaikus, emberi nyelven túli közegben szólalnak meg, hanem gyakran „vetítenek”. A fák lombjai kigyúlnak, indul a mesemozi, a televíziós ablak, pereg a film, képek tűnnek föl.
A történetek sokféle médiumon keresztül érkeznek, néha könyvből olvassák föl őket, gyakran egy növény beszéli el, vagy éppen vetíti Medirám szemei elé. A történetmondás sokfélesége sokszínű történeteket is generál. Szó esik a fűvel-fával gyógyító Réka nénőről, aki a GYOFŰPEX-nek szállítja a gyógyfüveit, hogy ott orvosságot készítsenek belőlük. Vagy a hangyák társadalmáról, ahol mindenkinek megvan a helye, és tudja a dolgát. De a vikingek társadalmi berendezkedéséről is, akik sok kaland után eljutnak a vezető nélküli demokratikus szerveződésig.
A mesék nyelvezete nem követ egyetlen mesemondói stílust sem, hívhatnánk eklektikusnak is
Hol archaikusabb, hol egészen modern, sőt tudományos, vagy akár szónoki stílusban szólal meg, de akárcsak a verseket, humor és merészség jellemzi őket.[5] Légszomj Loránd, aki szerint az oxigént termelő fákat helytelen kivágni és mumifikált növény tetemeket készíteni belőlük, amit aztán bútornak hívunk, a fák megmentéséről szónokolva megnöveli a Csőbútor- és Műanyagbútor-kereskedők forgalmát, akik végül egyesületükben kezdeményezik, hogy a Növényvédő Egyesület Lorándot válassza díszelnökké. „Szeressétek a növényeket! Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nélkülük nem volna élet a Földön! Nem lehetünk eléggé hálásak nekik! Hisz megteremtették és naponta újjáteremtik, percenként, pillanatonként újratermelik legfőbb életelemünket: a levegőt! Leveleikkel és sejtjeikkel a napfény hatására fotoszintézis útján a szén-dioxidot »élennyé«: oxigénné alakítják. Életünk a növények ajándéka.”
A növények fontossága mellett a légkör működéséről, a kő geológiai értékéről, a test monitorozhatóságáról, a dinoszauruszok kihalásának történetéről is olvashatunk. Az ember animalizált arca is megjelenik: amikor iskolába kezd járni, az állatkerti igazgató fia állatalakokként látja az embereket, és fel is teszi a kérdést: „Apu! Te nem vetted észre, hogy az állatoknak csak egy része van bezárva a ketrecekbe és a parkrekeszek közé… A nagyobbik rész... ketrecen kívül sétálgat… kinn az utcákon és az utakon! És a szobákban él!” A juharfa meséjében az állatok és emberek hasonlatosságának örvén alkalom adódik a törzsfejlődés megemlítésére: minden változik és alakul. Az a kijelentés, hogy az embert a munka tette emberré, a munka emelte ki az állatvilágból, nemcsak a szocializmus lózungja, hanem Voltaire gondolataira adott reflexió is.
A mesékből tanulhatunk az inuit eszkimókról és békés természetükről, a jógáról, vagy akár az autizmusba forduló zseni gyerekről, aki fölöslegesnek tartja a beszédet. Agya olyan, mint egy számítógép: „Hát ez a fiú valóban nagy tehetség! Hisz ez nem is vonalban gondolkozik, mint mi. Ő síkban gondolkozik, amelyben a mi összes gondolatvonalaink egyszerre vannak adva. És ezért nem tudja ösztönösen, mit is mondjon. […] Sőt, néha az az érzésem, hogy gondolatvilága nem is a sík, hanem a tér! Amelyben még az összes síklehetőség is, egymással párhuzamosan, ugyancsak »egy joggal« él! Millió válaszlehetőség él és érik egyszerre az agyában!”
A mesék zöme profetikus, és tanulságokat von le az elbeszélt helyzetek kapcsán
Sok helyen tűnik didaktikusnak is, bár a szentenciákat sosem a pedagógia megingathatatlan erkölcsi súlyú kijelentéseiként értjük, hanem ironikusan. Okos Ákos fejében a gondolatok, kérdések és válaszok számtalan lehetősége aktív egyszerre – ezért nem beszél –, mégis eljut odáig, hogy meg kellene szólalnia. De nem azért, mivel kíváncsi az emberekre, hanem mert még nem jött el a „beszéd nélküli gondolkodás korszaka”. Persze egyet lehet érteni azzal az üzenettel, hogy „az életben ma még a beszédre és a játékra is szükség van”, de, mondja Tamkó Sirató: „Jobb, ha egyszerű mai boldog ember maradsz, mint meg nem értett, túlzottan vakmerő, előrerohanó boldogtalan!…” Ezt a szakaszt olvasva persze nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy maga Tamkó Sirató mint író, filozófus és jógatanár működött, gyakran meghaladva a kort, amelyben élt.
Ezért nem is meglepő, hogy a fák meséi között A babérfa meséje az irodalomról szól. Ha ennek a mesének a lencséjén keresztül olvassuk a kötetet, minden szürreális, abszurd, különös fordulat, nyelvi alakzat, történet poétikája egységbe rendeződik. A babérfa meséje az ember szervezett közösségekbe, államokba rendeződéséről szól. Ebben a folyamatban az embernek el kellett különítenie a jót a rossztól, következésképpen dicsőíteni kezdte a jót, ebből született meg a költészet, csakhogy azt nem esztétikai vagy poétikai sikerültsége okán értékelték. A japánok a költő rangja szerint olvasták fel hússzor, tízszer stb. a költeményeket. A költemények ismertsége tehát nem volt független a rangtól, a társadalmi elismertségtől és a gazdasági helyzettől, hiszen aki nem fizetett adót, annak verseit egyetlenegyszer sem olvasták föl, nem váltak ismertté.
Nagyobb probléma lett egy idő után, hogy olyan sok vers született, hogy már nem lehetett újat kitalálni, így megalakult az „Új Verset Írj” mozgalom Bagdadban. Ám hiába a lelkes próbálkozók sora, a lelkesítő, dicsőítő versek már mind elhangoztak. Abban újat sajnos már nem lehet alkotni – mondhatnánk, az uralkodókat eleget dicsérték már a költők. Az arany babérkoszorú új pályázója, a Lila Teve alkotópáholy harmadik púpját elfoglaló Isztán El Tazara – vagyis a dadaista Tzara mesei alteregója – viszont végre olyan költeménnyel áll elő, amilyet tényleg senki nem ismer. Se pont, se vessző, egybefolyó vers, a szavak is összemosva, dadogva, ismételve; a dadaista költészet számos szövegére rímelve. Mivel az udvari szolga nem képes elismételni – mégsem olyan egyszerű szöveg, mint a kalifa gondolná –, kénytelenek El Tazarának ítélni a babérkoszorút. No, nem azért, mert szép, hanem mert valóban új és konstruktív költeményt szerzett. És mert nem lehetséges első hallásra megjegyezni, majd elismételni – ez a műalkotás szóbeli reprodukciója kapcsán egy ellenállásként is értelmezhető gesztus, a szóbeliségre jellemző memória csődje.
Ezek a mesei szövegek néhol esetlenek, ugyanakkor rendkívül szórakoztatóak és aktuálisak
Ha a hetvenes-nyolcvanas évek költészete a sematizmus és a programosság felé tolódott is el, amely a civilizációba és technikába vetett feltétlen hitet jelezte, a kozmosz születésében, a magyarság őstörténetében vagy egy új, tökéletes nyelv megalkotásában, esetleg „éppen a modern technicizált civilizáció életjobbító vívmányaiban talált anyagára”,[6] Medirám királylány meséiben újra ironikus hangvétellel, társadalom- és ökokritikával találkozni.
Tamkó Sirató Károly meséinél az életmű utolsó szakaszában is ott rejlik a kockázatos gondolkodás lehetősége, átkerülve a gyerekirodalmi színtérre. Éppen a távollévő jelenlévővé tétele és a klasszikusokhoz fűződő oldottabb viszony megteremtése, de a technológiai újítások és az archaikus gondolkodásmód ötvözése is jellemzi.
A társadalmak általában arra törekszenek, hogy csökkentsék a komplexitást, az irodalom- és kultúratudományok célja viszont épp ellenkezőleg, a kockázatos gondolkodás esélyeinek növelése, hogy minél összetettebb módon láthassuk a világot. A klasszikus szövegekhez való visszatérés ebben a tekintetben is hordoz potenciált.[7] A történeteknek, a meséknek nem feltétlenül a társadalom normatív képét kell közvetíteniük, hanem olykor fel kell forgatniuk a normatív képet, új nézőpontokat biztosítaniuk, kérdéseket föltenniük. Akkor is, ha gyerekirodalomról van szó.
Nagy Gabriella Ágnes
Tamkó Sirató Károly: Medirám királylány mesélő kertje
Illusztrálta Kondor Lajos
Móra Könyvkiadó, 1982
Változó áron kapható antikváriumokban
[1] A magyar irodalom története 1945–1975, 498–499.
[2] Seregi Tamás: …itt halok meg finnugorul… Tamkó Sirató Károly késői korszakáról, in: uő: Jövőbe szédülő lendülettel. Avantgárd és kultúra, Budapest, Prae Kiadó, 2021, 128.
[3] A manifesztumokról összefoglalóan Petőcz András írt doktori disszertációt
[4] Sipos Lajos: Tamkó Sirató Károly Glogoista Manifesztuma, Magyar Szemle, 4. évfolyam, 1995/3, 258.
[5] Seregi, i. m., 126.
[6] Seregi, i.m., 135.
[7] Gumbrecht, Hans Ulrich: A filológia elkerülhetetlensége a digitális korban, in uő: Szellemtudományok – mi végre? Budapesti előadások, Budapest, Kijárat Kiadó, 2013, 143–161.