Miért kell a mese?
A meséknek „nem csupán ismeretterjesztő funkciójuk van, hanem rávilágítanak arra a tényre, hogy a népmesék nem valami rég letűnt kor lenyomatai, hanem élő, ma is hasznos tudás hordozói. Éppen annyira szólnak a ma emberéhez, mint annak idején az ősidők közösségeiben” – írja könyvajánlójában Zalka Csenge Virág Nagyvárosi népmesék és Dániel András Mindenki mászkál című kötete kapcsán szerzőnk, Csörgei Andrea. Mészöly Ágnes új, Nap aranya, Hold ezüstje kötetét elemezve Poós Zoltán pedig arról ír, hogy a könyv meséi „vágykatalógusok”, mert mindaz, amire az ember elérendő célként gondol, bennük van. Ezen túl pedig, írja szerzőnk, „a történetekben ugyan kiteljesedik a díszítő művészet, de azok a sors mélyvilágában játszódnak”. Magyarázata szerint „nem is a mesék logikája alakítja a cselekményt, hanem a végzet mint mintázat, így aztán e történetek jobban emlékeztetnek a sortragédiákra, mint a népmesékre”. Igazat kell adnunk a szerzőnek, jóllehet
a népmese és a sorstragédia nem ellentétei egymásnak, a mesékben ugyanis ott van az emberi sors, a teljes élet.
Éppen ezért is lehet mind a népmese, mind a nagy gonddal, kellő szakmai tudással és alázattal megírt műmese a gyönyörködtetés mellett igazi haszon. A mese iránytű és térkép, film és egyszersmind forgatókönyv, a mese elemez és szintézist is kínál, nem túlzás: a mese élet. A magyar kultúra egyik, ha nem a legnagyobb kincse.
Több ezer éves a mese története
A mese mélyen gyökerezik az emberi kultúrában és történelemben, évezredeken keresztül alakulva. A mesék kezdetben szóban terjedtek, a közösségek idősebb tagjai hagyományozták az újabb generációkra. Ezek a történetek gyakran magyarázatot adtak a természeti jelenségekre, emberi viselkedésekre, vagy erkölcsi tanulságokat hordoztak.
A mesék alakjai és motívumai gyakran közös elemeket mutatnak a különböző kultúrákban, ami az emberi tapasztalatok és érzelmek univerzális voltára utal.
Az írásbeliség elterjedésével a mesék fokozatosan rögzültek, először kéziratos gyűjteményekben, később nyomtatásban is. Ezek a gyűjtemények gyakran módosították, finomították a szóbeli meséket, hogy illeszkedjenek az adott kor erkölcsi és kulturális normáihoz. Igaz az is, hogy a mese műfaja jelentős módosulásokon ment keresztül: a legnagyobb változások a romantika korában zajlottak, mikor a mese kapcsolódott a nemzeti identitás erősítéséhez, a népi hagyományok felélesztéséhez. Ez a folyamat hozzájárult a mesék regionális sajátosságainak megőrzéséhez, valamint az egyes nemzetek kulturális identitásának erősítéséhez. A múlt században is komoly változások zajlottak, és zajlanak ma is a technológia fejlődésének köszönhetően. A film, majd a televízió, később az internet megjelenése friss médiumokat biztosított a meséknek, lehetővé téve a vizuális és narratív elemek új kombinációit. Összefoglalva, a mese irodalomtörténeti előzményei a szóbeli hagyományoktól az írott és nyomtatott formákon át a modern médiumokig terjednek. Ezek a történetek mindig is fontos szerepet töltöttek be az emberi kultúrában, segítve az értékek, a normák és az identitás közvetítését generációkon keresztül.
A mese a magyar kultúra alapja
A mese mint irodalmi forma a magyar kultúrában is hasonló fejlődési ívet követett, mint másutt, de sajátos nemzeti jellegzetességekkel gazdagítva. A magyar népmese is szóbeli hagyományozás útján terjedt nemzedékről nemzedékre. Ezek a történetek gyakran tartalmaztak tanulságos, erkölcsi elemeket, és közvetítették a közösségi normákat, hiedelmeket.
Emellett a magyar népmesék magukban hordozták a magyar történelem, társadalom és természeti környezet sajátosságait.
Az írásbeliség megjelenésével a magyar mesék is rögzített formát öltöttek. A XIX. században, a nemzeti ébredés időszakában a magyar mesegyűjtés és -kiadás fontos részévé vált a nemzeti kultúra megőrzésének. Ebben az időben a mesegyűjtés nemcsak a kulturális örökség megőrzését szolgálta, hanem a nemzeti identitás erősítésének eszköze is volt. Nálunk is tapasztalható volt az a nagy változás, amelyről fentebb írtam: a XX. században a magyar mesék további változásokon mentek keresztül. A magyar mesék a modern korban is folyamatosan újraértelmeződnek. A film, a televízió és más médiumok új lehetőségeket nyújtottak a mesék terjesztésére. Összességében a magyar kultúrában a mesék mindig fontos szerepet töltöttek be az identitás, a hagyomány és az értékek közvetítőjeként, a szóbeli hagyományoktól kezdve a modern médiáig.
A mese a mesélésben nyeri el igazi jelentőségét
Ugyanakkor a mese első számú közvetítő közege mind a mai napig a szoros közelségben történő szóbeli közlés, a mesélés. Különösen a mindenféle és instant használható médiumok korában nőtt meg a szájtól fülig, szívtől szívig hangzó mesék jelentősége.
A mesélés fontos témája több műsorunkban is előkerült, közülük a MeseTrend podcast-adását:
és a Kötve hiszem első epizódját ajánljuk:
A mesélés, különösen amikor a felnőttek mesélnek a gyerekeknek, rendkívül fontos szerepet játszik a gyermek fejlődésében és a kulturális örökség átadásában. A mesélés segít az olyan nyelvi készségek fejlődésében, mint a szókincs bővítése, a nyelvtani szerkezetek megértése, a hatékony kommunikáció.
Hallgatva, hogyan épül fel egy történet, és miként használja a mesélő a nyelvet, a gyerekek megtanulják az elbeszélés művészetét. A mesék világa gazdag fantáziaelemekben és különleges karakterekben, amelyek serkentik a képzelőerőt.
Ez segít abban is, hogy a gyerekek különböző helyzetekben képesek legyenek új ötletekkel, megoldásokkal előállni. Nem elhanyagolható szempont, hogy a mesék gyakran tartalmaznak erkölcsi tanulságokat, amelyek segítenek megérteni a helyes és a helytelen viselkedés közti különbségeket. Ezáltal a mesék fontos eszközei az értékrend és az erkölcsi tudatosság kialakításának, kivált, ha ezeket a mesék és a mesélés nem didaktikusan, hanem a szinte észrevétlenül oldva adják. Mesélés révén a gyerekek megismerkedhetnek saját közegük és más kultúrák történeteivel, ami elősegíti egyfajta azonosságérzet kialakulását. Az egyik legkomolyabb ajándéka a meséknek, hogy bemutatják a különböző karakterek érzéseit, motivációit. A gyerekek, hallgatva ezeket a történeteket, tanulhatnak az empátia és az érzelmek megértésének fontosságáról, ami segíti őket a társas kapcsolatok kialakításában és fenntartásában. Mindezeken felül
a mesélés intim, bizalomra épülő tevékenység, ami segít megerősíteni a köteléket a gyerek és a mesélő felnőtt között. A közös meseidő a biztonság és meghittség érzetét nyújtja, ami fontos a gyermek érzelmi stabilitásához.
A mese, a mesélés tehát nem csupán a történetek továbbadásának eszköze, hanem összetett, gazdagító folyamat, amely kulcsfontosságú a gyermek kognitív, nyelvi, érzelmi és szociális fejlődésében. Éppen ezért a Petőfi Kulturális Ügynökség Olvasósarok programja például nem csak könyvtanácsadással szeretne segíteni a szülőknek, nagyszülőknek, hanem a programok a mesélés, a mesemondás, meseolvasás gyakorlatát is támogatják, erről is beszél dr. Harmath Artemisz irodalomtörténész, gyerekirodalmi szakember, a program vezetője a Kultúra.hu-n megjelent interjúban:
Mit olvassunk, hogyan olvassunk?
A magyar kultúra abban a szerencsés helyzetben van, hogy a gazdag népmesekincs mellett évről évre olyan kortárs gyerekkönyvek, mesék jelennek meg, melyek értékükben úgy méltók a magyar irodalmi hagyományokhoz, hogy eközben alkalmasak a XXI. századi ember gondolatait, kérdéseit és kihívásait megjeleníteni. Bátran lehet ezekhez a kötetekhez nyúlni, a kortárs magyar gyerekirodalom fontos kultúrkincs. Igaz ugyan, hogy számos különbség lehet a népmese és a műmese között, de a hasonlóságaik is jelentősek. A műmesékben a szerző személyes stílusa és kifejezésmódja jobban érvényesül, ami bonyolultabb narratívát eredményez, de ez jó esetben a befogadót segíti a megértésben, hogy egy-egy történetet el tudjon helyezni.
Az is igaz, hogy a modern meséknél a szerző személyes érzései, gondolatai és kulturális háttere nagyobb szerepet játszik a történet kialakításában, míg a népmesék közösségi, kollektív tapasztalatokat és hiedelmeket tükröznek, ugyanakkor a kortárs mesék is mindenestől beágyazódnak abba az irodalmi hagyományba, melyből származnak.
A hasonlóságok pedig erősítik a műmesék szerepét. Mindkét típus gyakran követ egy meghatározott struktúrát, mint például az utazás és visszatérés vagy a hős felemelkedése. Ezenkívül mindkét meseformában előfordulnak ismétlődő motívumok és archetípusok, például a gonosz varázsló, a segítő állat vagy a jószívű hős. Mindkét meseforma hordoz erkölcsi tanulságokat, üzeneteket, amelyek segítenek a hallgatóknak vagy olvasóknak az élet bizonyos aspektusairól tanulni.
A 2020 májusában indult MeseCentrum gyerekirodalmi online magazinban az elmúlt közel négy évben több mint ezer könyvajánlót, kritikát, interjút, tanulmányt és egyéb, köztük a nagy klasszikusokat "leporoló" írást közöltünk a kortárs magyar gyerek- és ifjúsági irodalommal foglalkozva. Cikkeink a heti rendszerességű, a gyerekirodalomhoz kapcsolódó programajánlókkal együtt (a legfrissebb ajánlónkban a mai napra is javaslunk programot!) arra biztatják a felnőtteket, hogy használják bátran a magyar kultúra felbecsülhetetlen értékű kincseit, a népmeséket, a modern meséket, a klasszikus és a kortárs gyerek- és ifjúsági könyveket és a külföldi irodalom nagyszerű magyar fordításait. Lapunk mesékről szól, ám meséket nem közöl, most azonban kivételt teszünk, és a magyar kultúra napján egy klasszikus nagy magyar mesélő téli meséjével kívánunk szép, olvasásban, mesélésben gazdag ünneplést.
Lázár Ervin: A másik Télapó
– Apu, te most ideülsz a ládára!
– Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
– De amikor játszunk!
– Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?
– Mert te leszel a szegényember.
Na persze – gondolom –, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.
– És te mi leszel?
– Én a Télapó.
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.
Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
– Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod – mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
– Milyen puttonyom?
– Amiben az ajándékokat hozod.
- Ááá – nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel –, én nem az a Télapó vagyok. A másik!
– A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:
– Ebben a zsebemben – a jobb zsebére üt – van a jég meg hó – a bal zsebére üt –, ebben a hideg, téli szelek – egyik mellényzseb –, ebben van a dér – másik mellényzseb –, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.
A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
– Még szerencse, hogy nincs több zsebed – mondom, és vacogok egy kicsit.
– Ne beszélj annyit, szegényember – süvíti Télapó –, mert kieresztem a jégt és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.
– Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá – megannyi tűszúrás – hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva – már amennyi kilátszik belőle a hóból.
– Látom, szegényember, súlyosan fázol – mondja elégedetten Télapó.
– De még milyen súlyosan – motyogom elkékült szájjal –, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom – gondolom –, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:
– Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.
– Na várj – mondja Télapó –, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. – Az inge zsebébe nyúl.
– Mi az?
– Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!
– Ez nagyon szép tőled, Télapó – vacogom maradék erőmmel –, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.
Lép felém egyet.
– Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
– Rőzséből – nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
– Azt is hoztam! – kiált Télapó.
– Mit?
– Rőzsetüzet.
– Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?
– De-de! – mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb!
Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!
Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.
– Te nem fázol, Télapó?
– De, egy kicsit én is.
– Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.
– Jó meleg – mondja.
– Ühüm – bólint a szegényember.
Melegszenek.
(Lázár Ervin: A másik Télapó, Helikon, 2013)
Nagygéci Kovács József