Kaland, játék, kockázat
Bojti Anna új könyvében feladatról feladatra haladva, előre-hátra lapozgatva lehet eljutni számos apró kaland során a végkifejletig, és kizárólag az olvasótól függ, hogy melyik utat választja. Aki nem ismeri az ilyen típusú könyveket, arra az újdonság varázsával hathat, hogy a főszereplő maga az olvasó, és a történet szálát is ő szövögeti, legalábbis mindig van lehetősége kiválasztani a következő lépést.
A Lidércerdő mélyén a kaland-játék-kockázat-könyvek sorába illeszkedik, melyek harminc-negyven évvel ezelőtt hatalmas népszerűségnek örvendtek. (A műfaj legismertebbje a Steve Jackson és Ian Livingstone szerzőpáros, akik 1982-ben adták ki első játékkönyvüket, A Tűzhegy varázslóját, melyet számos szintén nagy sikerű folytatás követett.)
Noha a lapozgatós könyvek általában a fantasy műfajába sorolhatók, a szerzők néha más területen is szerencsét próbálnak. Fabian Lenk német szerző néhány éve megjelent 1000 veszély című sorozata (magyarul a Scolar Kiadó adta ki) például kísértethistóriák mellett az ősi Egyiptomba vagy a Kerekasztal lovagjaihoz is ellátogat, sőt a mobiltelefon és a foci világába is betekintést nyújt.
Kaland, játék, fantázia
Bojti Anna könyve sem sorolható igazán a fantasyk közé, s bár a szereplők egy nem létező világba kerülnek, azért olyan sok veszély nem leselkedik rájuk, amennyit a műfaj szabályai megkövetelnek. Viszont a borítón a kiadó sem ígér mást: kaland, játék, kockázat helyett a kaland, játék és fantázia szavak szerepelnek, ami valóban hűen tükrözi a könyv stílusát, hangulatát.
A nagypapa hagyatéka
A történet szerint a főszereplő (az olvasó) a barátnőjénél, Lénánál alszik, mert anyukáik elutaztak wellnessezni, így Léna apukája vigyáz a gyerekekre. Az olvasó és Léna, valamint Léna ötéves öccse, Oszi egy festményről beszélgetnek, amit a testvérek három éve meghalt nagypapája festett még régebben. Közelebbről is megvizsgálva a képet kiderül, hogy a hátoldalán rejtélyes üzenet látható. A gyerekek a padláson feltúrják a nagypapa régi holmijával teli utazóládát, amelyek között újabb kinyomozandó feladatokra bukkannak. A nagypapa azzal bízza meg őket, hogy vigyenek el egy fogaskereket egykori barátjának, Makkalának, kérjék Bíborka segítségét, és viseljék a szintén a holmija között talált nyakláncot. A gyerekek természetesen még egy szót sem értenek az egészből, de készen állnak a kalandos nyomozásra. Szerencsére Lénáék apjának is dolga akad, így a gyerekfelügyelettel a továbbiakban megbízott Gizi nénit elég hamar – bár egy meglehetősen szokatlan fordulattal – lerázva a háromtagú kis kompánia elindul, hogy megkeresse azt a bizonyos Makkalát.
Eljutnak a Lidércerdőbe, ahonnan a monyók föld alatti birodalmába, Marmorba kerülnek. Az utat, amelyet be kell járni, természetesen az olvasó irányítja, ő dönthet szinte mindenről.
Van másik életed
A kötet olvasásakor egyrészt fel kell jegyezni bizonyos információkat, gyűjteni kell az utunkba akadt fontosabb tárgyakat, és feladatokat kell megoldani, amelyek segítenek meghatározni az út további irányát. Az irányt és a választást olykor simán csak a kedvünk szerint alakíthatjuk, máskor viszont akkor tudjuk meg, melyik a jó út, ha helyesen felelünk egy kérdésre.
A főbb csomópontok sorszámait mindenesetre érdemes lejegyezni, mert többször is megeshet, hogy egy-egy döntése miatt az ember kiesik a játékból, vagyis vége a könyvnek. Nyilván nem akarjuk félbehagyni a történetet, ezért vissza kell találni ahhoz a kiindulóponthoz, ahol újra nekivághatunk a kalandnak. A szisztéma a könyvben is ugyanaz, mint a számítógépes játékokban: ha kiesik az ember, itt is lehet másik élete, és folytathatja az olvasást.
Ennek a műfajnak ez az ára
Az út többféleképpen is végigjárható, ám mivel az ember egyszerre csak az egyiken haladhat, megesik, hogy kimarad néhány kalandból és megoldandó feladatból. A kíváncsibb természetű olvasók ezért valószínűleg újra nekifognak, hogy más döntéseket hozva máshogy érjenek célba. Például az én első olvasatomkor, bár minden utamba kerülő feladatot megoldottam, nem jutottam el a célig, vagyis nem sikerült érdemben beszélnem Makkalával, és a fogaskereket sem adtam át neki, de két társammal azért sikerült elszöknünk és hazajutnunk. (Persze lehet, hogy elrontottam valamit.) Szóval maradt némi hiányérzetem, és újra vissza kellett mennem, hogy utánajárjak a dolgoknak. Vagy miután egy ponton inkább másik utat választottam, nem tudtam meg, mi történt egy nekem kedves szereplővel, Dódi bácsival, a disznóval, aki az egyik út kísérője volt. Ez fölöttébb aggasztott, így bejártam hát később vele is a történetet. Az is megesett, hogy máshogy döntöttem, mint ahogy szerettem volna, mert tudtam, hogy akkor vége a játéknak. Szívem szerint nem engedtem volna az ötéves Oszit egyedül barangolni, de tisztában voltam vele, hogy ha ezt a lehetőséget választom, szégyenszemre visszakulloghatok Gizi nénihez.
Vagyis egyszeri olvasatban sokszor érezheti az ember, hogy kimarad valamiből, ami így is van. De ennek a műfajnak tényleg ez az ára.
A jutalom a sikerélmény
A Lidércerdő mélyén története nyilván nem olyan átütő, itt nincs jellemfejlődés, mondanivalót sem érdemes igazán keresnünk. Maga a feladat teljesítése – vagyis a fogaskerék eljuttatása Makkalának – sem óriási dolog, legalábbis nincs igazi katarzis a könyv végén, mert nem tűnik akkora horderejűnek. Ám miután nem biztos, hogy az olvasó minden részét megismeri a könyvnek, képtelenség olyan történetet írni, ami a hagyományos, lineárisan haladó szépirodalmi alkotásoktól elvárható. Cserébe viszont sok-sok feladatot kapunk, és persze a jutalom a sikerélmény, amikor az ember „átgondolkodja” magát a kalandokon.
A karakterek
A karakterek sem lehetnek igazán kidolgozottak, a főszereplő esetében ez érthető – hiszen honnan tudja a szerző, ki olvassa a könyvet –, ám Lénáról sem tudunk meg semmi érdekeset, Oszi pedig csupán egy izgága ötévesnek tűnik. Az olvasó és Léna közötti kapcsolat sem bontakozik ki: tudjuk, hogy barátok, de ennél több nem derül ki. Az egyik olvasatban ugyan van közöttük egy kis konfliktus, de az is szinte feleslegesen történt, ugyanis a jövőben nem kerülhet szóba, hiszen ha valaki máshonnan érkezik, és nem olvasott a konfliktusról, akkor az értelmetlenné válik. Az egyetlen szülőként jelenlévő apa figurájának egyrészt nincs ideje kibontakozni, hisz hamar lekerül a színről, a gyerekekre vigyázó Gizi néni pedig inkább az unásig ismert komikus gyerekfelvigyázó karakterét hozza. Az út során megismert két alak, Bumford és Mamlasz úr az Alice Csodaországban csodabogarait juttatja eszünkbe, bár ők egy elég határozott Monthy Pythonos utalással dolgoznak a könyvben. Lewis Carroll világa visszaköszön akkor is, amikor a szereplők egy ponton összemennek, hogy bejussanak a monyók föld alatti világába, de a logikai feladatok miatt is eleve adott egy furcsa, gondolkodós, filozofikus hangulat.
A könyv világa
A történet a valóságos mai világban kezdődik, ahol a gyerekek iskolába járnak, mobiloznak, az apa a számítógépén dolgozik.
Ám amikor a nagyapa figurája megjelenik, a valóság és a realizmus a ködbe vész, és a nagypapa hagyatéka egy fantáziavilágba repíti a gyerekeket, macskavezetővel, elrejtett üzenetekkel, titokzatos és varázserejű tárgyakkal.
Ezután a bohókás, carrollos hangulatú Naplementenéző rétről a Lidércerdőbe jutunk, ahol bár beszélő fák élnek, teljesen evilági természettudományos ismeretekkel gazdagodhatunk. A feladatok megoldása közben itt ugyanis hazai madár- és gombafajokkal ismerkedhetünk meg.
Az ismeretterjesztő rész után megint egy egészen más, föld alatti világba csöppenünk, Marmorba, az ott élő manók, vagyis a monyók lakóhelyére, akik féltve őrzik titkos életüket. A gyerekeket nem akarják hazaengedni, mert attól félnek, hogy az emberek „felfedezik” őket, és jönnek majd turistástul, plázástul, a modern világ minden szörnyűségével.
A manók élete csupán külsőségeiben tárul az olvasó szeme elé, közös tereik (színház, csarnok, kilátó, medence) rendkívül élethűen jelennek meg.
Bojti Anna pontos leírásokkal varázsolja elénk az idillinek tűnő, kicsit wellnesshotelre emlékeztető márványbarlangos világot.
A monyók életéről, tulajdonságairól azonban (talán azon kívül, hogy a Harry Potter-es koboldokhoz hasonlóan őróluk sem világos mindig, hogy megbízhat-e bennük az ember) nem sok minden derül ki. Persze azért beugrik róluk a Hétszünyű Kapanyányimonyók, akit le kell győzni, hogy megnyíljon az alvilág kapuja, vagy aki más olvasatban egy föld alatt élő lény. De nyilván nem is erre kíváncsi az olvasó, akit egy ponton más nem érdekel, csak hogy hogyan nyeri vissza eredeti magasságát, és jut haza.
Az illusztráció
Fülöp-Ferth Tímea képregényszerű, zöld lidércfénnyel átitatott rajzaiban tökéletesen megelevenedik a könyv világa, és ő sem fedi fel a szereplők karakterét. A főszereplőt pedig sohasem mutatja szemből, így akár a fiú, akár a lány olvasók is azonosulni tudnak vele, alkata és uniszex ruházata szintén erre utal. Kicsit elvarázsolt, mégis realisztikus, izgalmas képi világ jelenik meg a könyvben.
Korszerű-e?
A számítógépes játékok korában nem igazán időszerű, vagy inkább trendi lapozgatós könyvet írni: kétségtelen, hogy sokkal könnyebb kattintgatni, nyomogatni, mint ide-oda lapozgatni, de aki szereti a rejtvényeket, a feladványokat, annak mindegy, honnan kapja meg azokat. Ráadásul mintha egyre nagyobb lenne az igény elszakadni a digitális világtól, hagyományos játékokat játszani és könyveket olvasni. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas éveket megidéző népszerű Stranger things-sorozatban felbukkanó Dungeons and Dragons társasjáték (a főszereplő gyerekek játszanak vele) mintájára is elkészült már egy társas a film szereplőivel.
Tehát mégis létezik egy trend, amely a hagyományos befogadás felé tereli a közönséget – hogy ez mennyire lesz múló divat, vagy velünk marad-e, majd kiderül. Az is érdekes kérdés lehet, hogy a digitális technológián felcseperedő, kétségtelenül máshogyan érzékelő, felfogó és látó korosztálynak, amelynek már ez a befogadás a hagyományos, mennyire számít majd izgalmas kirándulásnak a könyvek és a társasjátékok között időzni. Lehet, hogy nekik egy idő után ez lesz a menő.
Szokács Eszter
Bojti Anna: A Lidércerdő mélyén
Illusztrátor: Fülöp-Ferth Tímea
Pagony Kiadó, 2020
360 oldal
3990 Ft