Végre egy mese, ami komolyan veszi a gyerekeket, nem finomkodik, és ezáltal az árnyalatokat is képes megmutatni: főhőse, a szerelmi bánatában világgá ment kecske, Jakabak ugyanis dohányzik, néha keresetlen szavakat használ, ugyanakkor mégis kiáll barátja mellett, de ezzel nagyon szerethető, pozitív mesehős. Ugyanakkor éppen ezért nagyon nehéz életkori kategóriába sorolni Jean-Claude Mourlevat könyvét: egyes részeit a gyerekek, más részeit a felnőttek élvezhetik jobban. Ha mindenképp meg kellene határozni, kiknek szól leginkább ez a könyv, talán a kamaszokat lehetne kiemelni, akik nagyon nagyra fogják értékelni, hogy ez a mese őszintén, mindenfajta alakoskodás nélkül beszél velük egy csomó felnőtt dologról, mindezt azonban rendkívüli játékossággal és humorral, úgy, hogy olvasás közben egy percig sem felejtjük el, hogy egy igen jól megírt mesében vagyunk.
Rofusz Kinga rendkívül finom, egyáltalán nem tolakodó illusztrációi nagyon szépen igazodnak a szöveghez: a letisztult, ugyanakkor aprólékosan megrajzolt képek egyszerre humorosak, mégis érzékeltetik a szereplők lelki vívódásait.
Mourlevat könyvében a kecskembereknek nevezett kecskék legalább olyan tevékenyek, mint a magyar olvasók által jól ismert Mekk Elek, ugyanakkor nagyon emberi problémákkal küzdenek. A főhős, Jakabak neve onnan ered, hogy a férfiak neve -bakra végződik, a lányok nevét pedig az -ecske utótag zárja.
A történet rendhagyó módon kezdődik
Jakabak szerelmet akar vallani egy kecskelánynak, Szépecskének, ő azonban elmondja neki, hogy Jakabak barátjába és zenésztársába, Samubakba szerelmes, és megkéri, segítsen neki összejönni vele. Jakabak megígéri, hogy megteszi, és mindez olyan jól sikerül, hogy nemsokára az esküvői tanújuk lesz. A lakodalom után aztán elhatározza, hogy szerelmi bánatában világgá megy.
A mű valódi pikareszk: Jakabak leleményességével és humorával minden helyzetet megold, elmaradhatatlan bendzsójával pedig vidáman penget esténként a tábortűz mellett.
Ahogy elindul, elkezdődnek a kalandjai, és még egy új barátot is szerez: egy folyton álmos pelét, Piét, akit el akarnak rabolni a nyestek, így mindig meg kell védenie.
Hamarosan kiderül, hogy a nyestek teljesen kiirtották a peléket, ezért a faj fennmaradása miatt is fontos, hogy Pié életben maradjon. És Jakabak megtapasztalja az önzetlen segítségnyújtás gyógyító erejét, és közben szépen lassan eljut önmagához.
Közös útjuk innentől kezdve válik izgalmassá, és a vándorlás során olyan ötletes megmérettetésekben is részt vesznek, mint amilyen a gyalázkodó verseny. A fordítót, László Kingát dicséri, hogy érzékeltette a gyalázkodások súlyát, vagányságát, de egyszer sem vált durvává, és mindezt, úgy, hogy közben a nyelvi lelemények sem vesztek el.
„Mire Jakabak kerül sorra, mintha már a világ valamennyi sértése elhangzott volna. Nem úgy tűnik, mintha aggasztaná. Tekintetével végigpásztázza a közönséget, és nyugodtan kezdi, anélkül, hogy felemelné a hangját.
– Semmirekellők! Senkiházik! Penészvirágok! Kolbászok! Lajhárok! Picsogók! Kicsi popsik! Zabálógépek! Lepkefingok! Sárzabálók! Turhaszedők! Takonypócok! Légypiszkok! Pálottfejűek! Hájpacnik! Seggek”!
Ez a fajta könnyed vagányság a teljes történetet jellemzi – Jakabaknak ugyanakkor elsősorban nem külső kihívásokkal kell megküzdenie az út során, hanem a saját érzéseivel. A kis pele mellett egy másik barátot is talál: Lemet, az áldoktort, aki egy öreg kakas, és úgy ismerkednek meg, hogy ajánl egy orvosságot Jakabak feldagadt bokájára.
Persze hamar kiderül, hogy Lem doktor „handabandázik összevissza”, ráadásul italozgat is: „Koszos zakójából olykor elővesz egy kis lapos üveget, és bedob belőle egy adaggal a nyakkendő mögé. Jakabak egyszer belekóstol, de másodszor már nem. Éget, mint a tűz”.
Mesei utalások
A könyvben megjelenő mesebeli világ elemei számos ponton nagyon okosan, de mégsem tolakodó módon utalnak a valóságos problémákra, a szerelmi bánattól és az önmagunkba vetett hit elvesztésétől kezdve egészen a társadalmi, politikai berendezésig. Nagyon találó figura például a Nagymama nevet viselő nyest uralkodó, aki elrabolja Piét és jövendőbelijét, akinek a segítségével fennmaradhatna a pele faj. Már maga a név is nagyon pontosan utal arra az ellentmondásos viszonyra, ahogy a diktatúrában élők viszonyulnak a „nép atyjaihoz”, a diktátorokhoz. Amikor Jakabak belép a palotájába, először a róla készített furcsa portrékon akad meg a szeme: Nagymama hatalmas termetével folyton kilóg a képkeretekből. („Olyan érzése van az embernek, mintha a festő alig tudta volna beszuszakolni a képkeretbe. Mindenütt kilóg. Mint egy hatalmas zsiráf, vagy inkább olyan fajta, amit segítségül hívnak, amikor a gerendáról le kell akasztani a kolbászt, érted?”)
Nem sok mesében fogalmazták meg találóbban, a legkisebbek számára is tökéletesen érthetően azt, hogy mit jelent az, amikor az ember énképével komoly problémák vannak. Főleg, miután kiderül, hogy Nagymama valójában egy törpe: azért készíttetett ilyen képeket magáról, hogy hatalmasnak tűnjön.
Talán ez a legkiemelkedőbb ebben a mesében: nem szirupos mázvalóságot adagol a gyerekeknek, hanem kendőzetlenül megmutatja a főszereplők, és ezáltal az ember esetlenségét, gyarlóságait, ugyanakkor mindezt azonban rendkívül különleges humorral teszi, emellett pedig egyáltalán nem didaktikus módon hangsúlyozza az olyan alapvető értékeket, mint például a bátorság vagy a barátság.
Ezáltal nagyon bebizonyítja a kamaszoknak és a felnőtteknek, hogy a gyógyuláshoz legtöbbször nem csodákon vagy mézesmázos mesevilágon, varázslaton át vezet az út, hanem, mondjuk, a barátainkon keresztül, vagy azáltal, hogy megértjük, miért kellett bejárnunk egyáltalán az utunkat. A mese végére Jakabak sebei begyógyulnak, visszatér otthonába, és újra együtt tud zenélni barátjával, Samubakkal.
A Jakabak időtlen történet, ami mindenkinek segíthet keresztüljutni egy-egy nehezebb életszakaszon. Sziporkázó humora pedig rendkívül karakteres mesévé teszi, csak úgy árad belőle az életöröm, emiatt érdemes időnként újraolvasni is.
Izsó Zita
Jean-Claude Mourlevat: Jakabak
Fordította: László Kinga
Illusztráció: Rofusz Kinga
Vivandra Kiadó, 2020
208 oldal
2950 Ft