„Tavaly mindannyian Grincsek lettünk” – olvashatjuk Zágoni Balázs Karácsonyi kitérő című történetében, azaz a család összes tagja felelős volt azért, hogy nem úgy alakult a karácsony, mint megálmodták, idén viszont eldöntötték, hogy „minden másképp lesz”.
Zágoni Balázs meséjéről eszünkbe juthat a fenyőfa és a talp viszonya, azaz minden remekül ki van egyensúlyozva, nem billeg a csillogó kis történet.
Mindenki kap ajándékot, természetesen az olvasó is
Kapunk például karácsonyi hóesést, ami ki tudja, mikor volt Magyarországon, Erdélyben viszont – ahol a modern mesénk játszódik –, azért nem olyan ritka. A történetben tehát különösen fontos szerep jut az egyensúlyoknak. A Karácsonyi kitérő modern mese, a mai kor referenciáival, hőszivattyús megrendeléseket bonyolító apával, EU-s pályázatokat író anyával és három jó fej gyerekkel, a még óvodás Bencével, a tízéves Emmával – aki a történet tényleges főhőse – és a kamasz, bájosan pimasz Lilivel. Nos, ők a mai Szeleburdi család, amelynek semmire sincs ideje, amelyet a legjobb szándék vezet, de a nagy kapkodásban sehogy sem úgy sülnek el a dolgok, ahogy eltervezték.
Például tavaly nem sikerült idejében feladniuk a karácsonyi lapokat, nem készültek el a linzerek, elmaradt a nagytakarítás. Hogy most minden más legyen, Emma adventi naptárat készít, amelybe nem édességeket helyez, hanem feladatokat. Persze nehezen érthető, hogy miért tűnik például a lapok feladása olyan nagy ügynek, mintha, mondjuk, magát a Grincset kellene elfogni egy motoros szánnal a Madarasi Hargitán, de a család tényleg nagyon elfoglalt, úgy, ahogy egy ifjúsági regényben illik.
Például apu annyit dolgozik, hogy amikor vízszintes helyzetbe kerül, azonnal elalszik, így aztán nem lehet rábízni semmit. Persze, neki kell feladnia a lapokat, és annyira feledékeny, hogy azt is elfelejti, hogy idén a család barátai, Nóriék elutaztak, szóval feleslegesen mentek hozzájuk kántálni. Itt pedig álljunk meg egy pillanatra! Mert bár tudjuk, mi az, hogy kántálás, itthon ez ma már nem szokás. Ezzel szemben Erdélyben igen, ahol az énekléssel egybekötött rokonlátogatás része a karácsonyi hagyománynak. Vannak még finom eltérések, ott az angyal hozza a karácsonyfát, nálunk a Jézuska. Ezek a különbségek is unikálissá teszik a könyvet, amelyet Zágoni végig benne tart egyfajta karácsonyi univerzumban, így olvasás közben könnyen ráhangolódhatunk az ünnepekre.
Ugyanilyen szép kifejezés a megcsendesülés, amit szintén nem mondunk az anyaországban, ahogy Erdélyben például szent éjszakának hívják a szentestét.
Zágoni szerencsére semmit sem magyaráz, nem beszél ki a könyvből, hanem természetes módon integrálja az archaikus világot a modernbe
A keresztény hit szókészlete a kortárs környezet díszletei, kifejezései között is természetes. Egy mai ifjúsági regényben talán furcsának hat, hogy Zágoni ezt írja Bencéről: „Tudta, hogy közeledik Jézus születésnapja”, ahogy olyan lazán kerül be az Aranyszárnyú angyal című keresztény ének első strófája, mintha valaki azt hozná szóba, hogy a Harry Potter-mintájú kapucnis pólója már az első mosástól bolyhosodik.
A magától értetődő erdélyi karakterológia külön izgalmas a könyvben, miközben nincs semmi skanzenszerű benne, nagyon is mai minden, sőt, már a regény elején kiderül, hogy a gyerekek meghallották, amint Anya és Apa veszekedett az éjjel.
Aztán egyre több dolog csapódik le a felnőttvilágból: Nagyszakáll, a koldus feltűnése, aki annyi idős, mint Apa, és neki is három gyereke van. A koldustól visszakért pénz sem épp a karácsonyi mézeskalács-illatú történetekre utal, hanem arra, hogy bizony sok koldus italra költi az alamizsnát. Emma pedig ugyebár visszakérte, amikor megtudta, hogy a koldus valójában alkoholista. És Emma akkor jön csak igazán zavarba, mikor a koldus többet ad vissza, mint amennyit a kislány adott. Dilemmáit a naplójába jegyzi le:
„Egy koldus miatt ma nagy bajba keveredtem. Rájöttem, hogy nem éri meg jót cselekedni.”
A könyv ezek után e tétel cáfolatáról szól, miközben „valóság nagybátyám” a szomszéd Péter bácsi képében ajtóstul ront a házba. A kis Bencének elárulja, hogy nem az angyal hozza a fát, hanem a szülők veszik. Szerencsére a legnagyobb testvér, Lili megmenti a helyzetet, és kinevezi Bencét „második fokozatú angyaltanítványnak”, vagyis az angyal segítőjének, ami komoly megtiszteltetés.
Nagyszakállban ráismerünk az „erdélyi kőművesre”, aki építkezéseken dolgozott külföldön, megsérült, lebénult, és nem volt betegbiztosítása.
A kérdés ezek után az volt, hogy mennyire legyen szociobrutális a szegénytelep ábrázolása. Mert végül a család ide autózik, hogy a koldusoknak kántáljanak.
Nos, Zágoni cseppet sem finomkodik, távol álljon tőle a XIX. századi szegénységgiccs
Kőkemény érzékenyítő riportot olvashatunk a szegénynegyed mindennapjairól, ahol lopják az áramot, és mindent átjár a savanyú bűz. Aztán a közösségi médiának hála, a család támogatásán, szeretetén túl a segítségnyújtás üggyé válik, szóval a kötet kimondottan modern mese, amelynek bájos illusztrációiról a kortárs francia ifjúsági könyvek juthatnak eszünkbe. Szabó-Nyulász Melinda kedves rajzai érzik a karácsonyt, de érzik azt is, hogyan lehet trendi, fiatalos módon megközelíteni a karácsonyt úgy, hogy az tele legyen szívvel, lélekkel és humorral. Még a könyv elején azt mondja Apa: „Karácsony ünnep. Az egész családnak meg kell pihennie.”
Igen, és ilyenkor lehet olvasni is. Például a Karácsonyi kitérőt.
Poós Zoltán
Zágoni Balázs: Karácsonyi kitérő
Illusztrátor: Szabó-Nyulász Melinda
Móra Könyvkiadó
120 oldal
2499 Ft