Kalas Györgyi kiváló gasztroszerző, eddig megjelent könyvei közül háromnak tárgya és alanya a gasztronómia
Tilda és a kövér macska című gyerekregénye után most az edukáció kap szerepet. Inkább kislexikon, mint gasztroirodalom.
Már látom is a gasztroszuperhősök lelkes hadát, akik egymásra licitálnak a nagyszünetben, hogy a férfi vagy a női invenció adott többet kedvenc ételeink jelenlegi formájához. (Ki tudta, teszem azt, hogy Nancy Johnson találmánya forradalmasította a fagylaltgyártást? Na ugye.)
Az ókori Rómában már tényleg minden megvolt
Palacsinta is, fagyi is, péksütemény is – nyilván, tehát a nassolási vágyát kielégítő gyermek – és felnőtt – semmi mást nem tesz, mint ébren tartja az ókori kultúrát, ehhez a tudáshoz pedig mindenképp kell a szakirodalom – Kalas Györgyi könyvével ezt nyeri az olvasó. (Sajnos a csokoládéfogyasztáshoz még itt sem nyerünk kellő ideológiai alapot.)
A könyv alcíme szerint kedvenc ételeink történetével ismertet meg – valójában a gyermektársadalom étkezésének kivédhetetlen és elkerülhetetlen azonosságairól beszél majd’ 90 oldalon keresztül, melyben egy-két ajtónyitás azért kétségkívül helyet kap.
A bolognain keresztül tudatosíthatunk még hétféle olasz tésztát, kiderül, hogy a rizibizi olasz találmány, és megismerünk egy rizottó-sztorit.
Bár ezek az információs ajtónyitások nem túl könnyedek, és a koherencia sem feltétlenül szembetűnő, hozzátesz a tudásunkhoz, még ha olykor tanulságok nélkül is.
Az első magyar palacsinta – egyébként 500 éves – receptjével kapcsolatban azonban pont nincs így. Ennek kapcsán kiderül, miért számított a palacsinta hazánkban eredetileg a téli ételek közé. Ugyanitt kitér a szerző a legszélesebb körben elterjedt, bárki számára elérhető gasztronómiai eseményre is, a böjtre.
A könyv felénél ezt chaneli eleganciának is értelmezhetjük.
Hús krumplival
Attól a törekvéstől, amivel a rántott hús – sült krumpli kombinációjú uralkodó gyerekmenüt finom ismerettágítással kiegészíteni igyekszik a szerző, nem várhatunk általános ízlésgenerált – majdnem biztos, hogy nem fog a magzatunk holnaptól tudatosan étkezni és spenótos quiche-t követelni, vagy fügével sült kecskesajtot gránátalmával – de első lépésnek remek. Valószínűleg az sem fog megtörténni, hogy legközelebb a strandos hot dog fogyasztásunk alkalmával csemeténk felidézi IV. György angol király látogatását Amerikában – de még az is lehet. Bár a kiegészítő történetek nem elég erősek sem nyelvi megformáltságukban, sem a fabula vagy szüzsé szintjén, így nehezebben épülnek megfogható tudássá. (Ez alól talán a gömbhal elkészítése az egyetlen kivétel, amely halálos voltával radikálisan szól bele az ételek ártalmatlanságáról dédelgetett elképzeléseinkbe.)
Az ismeretterjesztést célzó olvasmány inkább a tudatosságot segíti – kinek, mikor, miért jutott először eszébe bizonyos típusú ételt előállítani (pizza, palacsinta, sült krumpli, chips, hot dog, hamburger, paprikás krumpli). Az okok mellett megismerhetjük a származási országot és a különféle nemzetek kulturális különbségeinek köszönhető változatokat. Palacsinta esetében ez nyolc variáció, de a vajaskenyér-paletta máris jelentősebb, hiszen a kenyér tizenegy különféle, nemzetspecifikus megjelenési formájával találkozhatunk.
Amellett, hogy a szerzőnek gondja van a földrajzi tájolásra (ezt segíti a belső borító térképe is, ahol minden étel a származási helyén szerepel), az is fontos számára, hogy amennyiben lehetséges, a magyar vonatkozású információt hozzárendelje az adott fogáshoz, mint a pizzához a langallót és a lángost.
Magyar guppit a magyar asztalra!
Persze a szusihoz nehéz megtalálni a magyar kötődést – s ezt még talán el is engednénk, de ki tudja, mi az a rámenleves vagy a sobatészta? Meglehet, én vagyok az egyetlen Krúdyn edzett lélek, akinek egyik sem jelent semmit (jellegzetes japán ételek egyébként) – és nem is szőröznék nagyon efölött, ha a szerző nem az ismeretterjesztés mellett tette volna le a voksát eredetileg, és nem elemezné hosszú sorokon keresztül egy olyan eszköz mibenlétét például, mint a bogrács.
Egyéb környezet- és egészségtudatos információkat is jócskán elrejt a szerző a szövegbe
(„Lassan enni pedig sokkal egészségesebb, mint gyorsan.” „A túl sok hús fogyasztása nagy terheket róhat a környezetünkre…”), ami a szemléletformálás általam kevésbé üdvözölt, de kétségkívül kézenfekvő formája – a cselekvésre késztetést viszont annál jobban szeretem.
Jelen esetben nem is a recepteknek örülök (palacsinta, paprikás krumpli bográcsban, szusi), hanem azoknak a felvetéseknek, melyek a hot dog kapcsán ketchup és mustár, a palacsinta kapcsán túró és aludttej előállítására bátorítják a nyájas olvasót.
Horváth Ildi kedves és igényes rajzai minden fázison gondosan vezetnek végig – ugyanúgy igaz ez a szövegben ábrázolt folyamatokra (a fent említetteken kívül például a tea útja a fáról a csészébe), mint a receptekre.
Ez utóbbiak illusztrációja a folyamatábrázolásokhoz hasonlóan a francia gyerekszakácskönyvekre emlékeztet egyébként, a karakterek sokszínűek és változatosak, az inka paptól a belga halászig egytől egyig beszédesek – személyes kedvencem mégis az olívaolajjal bedörzsölt testű ókori görög futó.
A tipikus magyar ételek panoptikuma is megtalálható a kötetben, a túrós csuszától a Jókai-bablevesig; ezek talán a kevésbé sikerült képek, azokon túl pedig egy tudásminimum társul a megnevezett „bűnösök” mellé – csak a koncepció nem teljesen világos. (Duplikálja a túróról már megszerzett ismeretet – miközben a dobostorta-történelem egyetlen világító morzsáját sem kapjuk meg sztoriszinten.)
A könyv ajándéka annak a lépésnek a lehetősége, hogy gyerekeink passzív fogyasztóból aktív, érdeklődő alkotóvá váljanak – legyen szó kovászos uborkáról, túróról vagy ketchupról.
Az életkori meghatározást kissé tágra hagyta a kiadó (6–12 év), mi inkább alsó tagozatosoknak ajánljuk.
Parti Judit
Kalas Györgyi: Sandwich grófja és a nápolyi pizza
Illusztráció: Horváth Ildi
Pagony Kiadó, 2021
88 oldal
3990 Ft