Vajon mire lesz előbb kíváncsi egy gyerek: hogy miként született ő, és hogyan jön majd világra a kistestvére, vagy hogy milyen módon szaporodnak a „bugarak”?
A fiam nem tudta kiejteni az o hangot, úgyhogy ötéves koráig a játszótéren a fűben bugarakkal játszott, az állatkertben pedig fúkákkal, urángutánnal, uruszlánnal, urrszarvúval, vízilúval találkoztunk. Emlékszem, egyszer feltette a kérdést: „Apa! Tényleg a gúlya húzza a gyereket?” Éppen az egyik majomketrec előtt álltunk… Nemmel válaszoltam, ő pedig nem kérdezett tovább; arrébb mentünk a majomketrectől, ahol épp egy születendő kismajmon dolgoztak a leendő szülei. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért mászik az egyik majom a másik hátára, és miért mozognak olyan furcsán.
Katherina von der Gaathen Az állatok szerelmi élete című könyvéből az „embergyerek” születéséről semmit, de a kis bogarakéról (a szentjánosbogárról, a katicáról, az ágyi poloskáról) érdekes dolgokat tudhatunk meg. Éppen a gólya nem szerepel a könyvben, csupán egy különleges kontextusban: néha vannak fiú gólyapárok, akik együtt költik ki az elzavart tojó tojását.
Ezt az egyetlen hiányosságot találtam csak a könyvben: ha a gólya hozza a gyereket, akkor ki hozza a kis gólyát?
A gyermekáldásnak a gólyával vagy valamilyen hozzá hasonló nagy csőrű madárral – daru, gém, pelikán – (ha pici is a baba, súlya van) való kapcsolata mitológiai eredetű
Toposzként megtalálható a görög, az egyiptomi, a közel-keleti mitológiában is, de az általunk elfogadottabb megközelítés szerint hozzánk a pogány germán, illetve skandináv mítoszokból került át. A tavaszi–nyári napforduló idején, a szerelmesek ünnepén, Szent Iván éjjelén (és utána) sok gyermek fogant, s ezek a gyermekáldások tavasszal egybeestek a gólyák visszatérésével, az ő hófehér tolluk pedig a tisztaságot jelképezi.
A szerző az emberi élet négy nagy eseményéhez hasonlítja az állatokéit is, legyenek azok bogarak, férgek, békák vagy éppen zsiráfok, elefántok.
Bár a könyvben nem hangsúlyozzák, végig vadon élő állatokról van szó. A szerelembe esést, a fogantatást, a szülést és a gyermeknevelést mutatja be: hogyan küzdenek meg a párjukért, és találnak egymásra, milyen meglepő módon párzanak, miként hozzák világra a kicsinyeiket, és hogyan nevelik fel őket.
A szerzők a könyvet 12–102 éveseknek ajánlják: ezen a korhatáron belül mindenkit érdekelhetnek a hátlapon olvasható, a szerző ajánlásaként szereplő kérdések:
„Gondolkodtál már azon, hogy az állatok is lehetnek szerelmesek vagy féltékenyek? Melyik állatot lehet levenni a lábáról egy szép szerelmes dallal és ki az, akinek csak az ajándékok számítanak? Hogyan harcol az izomagy pézsmatulok társáért? Kik azok, akik biztosra mennek, és miért fáj néha a szerelem? Milyen anyuka a hátizsákos óriás-tutajpoloska és milyen az élet egy szurikátacsaládban? Ha téged se hagynak nyugodni ezek a kérdések, ez a könyv épp neked való.”
A tizenkettes korhatár azért is érthető, mert a szerzők (az illusztrátor Anke Kuhl humoros rajzaival társszerzőnek számít) feltételeznek némi alapvető ismereteket az élőlények szerveiről. Tizenkét éves korra egy gyermek már ismeri az alábbi kifejezéseket: hímvessző, herék, hüvely, méh, ondó, sperma, pete, petesejt, ikra, emlő, kloáka, szex. Magáról a párzásról csak a könyv 38. oldalán tudunk meg valamit, mert előtte még jön a küzdelem a nőstényért, az udvarlás, a szerelmes dalok, a násztánc, azután meg a szürke, löttyedt mindennapok. Nézzük csak meg a fregattmadarat hétköznapi, illetve felfújt állapotában…
A nőstényért való küzdelmek közül minden gyerek ismeri a gímszarvasok harcát, a szarvasbőgést, amely nemegyszer véres győzelemmel, illetve vereséggel végződik. Van azért finomabb módja is az udvarlásnak, például a páváskodás: „…minél több pávaszem van egy pávakakas uszálytollain, minél csillogóbb a tollazata és minél szimmetrikusabb a mintája, annál jobban be tud vágódni a tojóknál”. Küzdelem és a magamutogatás helyett lehet művészettel is udvarolni, mint a fülemülék: „Az éjszaka közepén órákon át azért énekelnek, füttyögnek, csicseregnek a hímek, hogy odacsalják a tojókat. A dalaik egyedülállóak a madárvilágban: egy hím fülemüle több mint 200 különböző dallamot tud változatosan és gyönyörűen elénekelni. A tojók figyelmesen hallgatnak, majd választanak. Minél szebben és érdekesebben énekel, annál egészségesebb és erősebb lesz a hím, és annál jobb apja lesz a tavasszal kikelő fiókáknak.”
Azért elég hamar előkerül a családon belüli erőszak is
A mezei nyulaknál a bakok először egymással küzdenek meg háromtusában (futás, fogócska, boksz), aztán a győztest kihívja szíve választottja, a nyúlkisasszony, aki mielőtt elvesztené ártatlanságát, alaposan helybenhagyja leendő párját, megmutatván, ki a nyúl a háznál.
És itt elérkeztünk az állatok szerelmi életéről való beszéd fő problémájához: az antropomorfizáláshoz. Mennyire emberiesíthető az állatok szaporodásának a humán erkölcs szerinti megértése, elfogadása? Mennyire lehet erről néha nyersen, brutálisan beszélni, ha a célzott olvasóközönség mégiscsak a fiatal kamaszok? A könyv fordítójától, Győri Hannától kérdeztem, mennyire tűnt kényesnek a téma, és kellett-e finomítania.
„Én nem finomítottam, mert az a könyv lényegét ölte volna meg. Szerintem a szex, akár az állati, akár az emberi, tök normális téma, és nagyon helyes, ha beszélünk róla, akár humorosan, akár csak úgy, mivel a gyereket a normalitás nyugtatja meg, nem pedig az elhallgatás. Amivel problémám volt, az inkább az állatvilágban jelen lévő erőszak, illetve az állati és az emberi szexualitás közti különbség, ami nyelvileg azonosítható, mégis más, mert az emberi erőszak és szexualitás egyfajta kulturális kontextusban értelmezendő, az állati meg egy biológiaiban. A német eredeti szerintem ügyesen egyensúlyoz az antropomorfizálás határmezsgyéjén, hiszen ezek az erőszakos dolgok egyáltalán nem úgy értendők mondjuk a rovarvilágban, mint az emberiben, és ugye a rajzok is valamennyire antropomorfizálják az állatokat, ezt ellensúlyozni kellett.”
Az állatok azonban egyáltalán nem törődnek azzal, hogy létezik egy élőlény, az ember, aki többnyire veszélyes rájuk, legyilkolja, olykor meg is eszi őket, és ez az ember nem igazán érti meg azt, ami nekik természetes. Az emberek kannibalizmusnak, bűncselekménynek tartják egymás megevését; hogyan is érthetnék meg, hogy az állatok számára az néha örömet is okoz?
Például az imádkozó sáskáknak, „ahol, ha a hímnek sikerül pár centire megközelítenie a nőstényt, halált megvető bátorsággal a hátára ugrik – és megkezdődik az órákig tartó párzás. A hím néha meg is éri az ivarcsomagjainak átadását. Előfordul azonban, hogy az élvezeteket halmozó nőstény még párzás közben hátrafordul, letépi a sejtdonor fejét, és jóízűen elfogyasztja. Sebaj, a hím imádkozó sáska fejetlenül is be tudja fejezni a megtermékenyítést. Végül többnyire az egész teste leendő gyermekei anyjának ebédje lesz, így sajnos sosem ismerheti meg csemetéit.”
Magának a szaporodásnak az igénye és fizikai leírása összesen két oldalon történik: ez a kétoldalas leírás precíz, és tökéletesen elegendő. „A legtöbb állat, csak akkor párzik, ha éppen termékeny, és utódokat tud létrehozni […] az alapelv azonban mindegyiknél ugyanaz: a hímivarsejtnek valahogyan találkozniuk kell a női petesejttel, és az élet új, sose volt, egyedi keverékévé kell összeolvadniuk.”
A szaporodásnál fontos kérdés, hogy ki kivel és hányszor teszi. A könyvnek ez a része lehetne egyesek számára tabu. Felvetődik azonban a kérdés, kinek is szól az a „tabu”
Az állatok nem azért viselkednek így több ezer éve, hogy a magyar olvasó megbotránkozzon ennek a berögződésnek a leírásán. A bonobóknak vagy a kígyóknak biztosan nem tabu ez a kérdés.
„A kígyók párzáskor leginkább egy nagy tál barna mintás spagettihez hasonlítanak, amit valaki kiborított a földre. Hogy hányan vesznek részt a szexpartiban, az fajtól függően nagyon változó lehet. Néha csak ketten, máskor több ezren: a hímek és nőstények hatalmas összevisszaságban tekergőznek egymás körül, kölcsönösen összedörzsölődnek, és egymásnak feszülve felegyenesednek. Órákig tartó előjáték után végül egymásnak szorítják a kloákájukat”, majd a hím megtermékenyíti a nőstényt.
Itt megint előkerül a karikás életkor: fogadóképes-e egy tizenkét éves kiskamasz a hetero- és biszexualitásról, a párkapcsolatokról és a gruppenszexről való beszédre? Azért vagyunk mi, szülők, hogy ezt felmérjük, és eldöntsük, elég érett-e rá a gyermekünk.
Mi, emberek sokszor mondjuk: „Halálosan szerelmes vagyok beléd!” Én is sokszor mondtam, de sohasem gondoltam bele, hogy az állatoknál ez gyakran szó szerint így van – és nem csak a botsáskáknál. Vannak állatok, amelyek egyetlen szaporodási ciklust érnek meg: természetesen a hímek szívják meg, ők elpusztulnak, párjuk pedig legközelebb mással próbálkozik.
Bár nem kedvelem a „cuki” szót, itt kénytelen vagyok használni
Ha van cuki állat, „bugár”, akkor a katica biztosan minden gyereknél az. A kézfejünkre száll, nekem már szállt a csukott szemhéjamra is. Ha egy leszállt, sokszor követte egy másik is, a hátára mászott, ilyenkor megpróbáltam mozdulatlan maradni. Nem is sejtettem, hogy mit művelnek rajtam, mert bizony egy katica lányka és egy katica fiú emberszemmel nézve nagyon fura dolgokat is művelhet. Nem biztos, hogy csak egymást szeretik.
„A katicák imádnak szexelni! Amint felébrednek téli álmukból, párzani kezdenek. Meglehetősen kitartóak: akár 18 órát is ülnek egymáson a bogarak, míg a petéket a nőstény potrohában megtermékenyítik. Két nap múlva egy újabb hím katica adhatja át az ivarcsomagját, aztán megint egy másik, és így megy tovább. Szinte nem is tartanak szünetet. A legfontosabb feladatot már teljesítették: gondoskodtak az utódlásról.”
Az állatok szerelmi élete szerethető könyv, s valóban érdekelheti a 12–102 év közötti olvasóréteget. Nemcsak az extremitásokról szól: vidám, néha megható történetekre bukkanunk a gyerekkorról és a családi életről. A hollók szívesen játszanak a fiókáikkal: havas dombról csúszkálnak, fejjel lefelé lengenek az ágon, dióval labdáznak. A nyári ludak kolóniáikban óvodákat alakítanak ki, a szülők ide „adják be” a kicsinyeiket, amíg elmennek élelemért. A szurikáták nagy kolóniákban élnek föld alatti alagútrendszereikben, ahol vannak őrök, dadusok, vadászoktatók, a csúcson a családfővel, aki a szurikátamama.
Olvashatunk az anyáskodó vaddisznóról, a marakodó foltos hiénáról, a macsó galléros páviánról, a ravasz kakukkról, a befogadó csimpánzról, a türelmes barna medvéről és a szabadelvű fekete hattyúról is.
Én Anke Kuhlnak egy pandapárról készített rajzával és Katharina von der Gathen „pandás” soraival késztetnék minden 2–102 éves potenciális olvasót a könyv olvasására.
„A pandáknak szinte sosincs kedvük semmihez! Főleg nem a szexhez. Így aztán életük legnagyobb részében üldögélnek, és rágnak és rágnak és rágnak… Bambuszlevelet, bambuszlevelet, bambuszlevelet. Napi tizenhat órán át. Ami, valljuk be, elég fárasztó lehet. A nőstény pandák évente két napig mutatnak érdeklődést a hímek iránt. Ez nem sok. Nem csoda, hogy olyan kevés a panda a világon!”
A szerző ekként fejezi be a hátlapon olvasható ajánlását:
„Ebben a könyvben sok vicces és meglepő, hátborzongató és különleges, ismerős és szokatlan dolgot találsz majd az állati szerelem végtelen sokféleségéről. Egyvalami azonban egészen biztos: semmi sem lehetetlen!
Botrány? Nem. Ez csak biológia!”
Ficsku Pál
Katharina von der Gathen – Anke Kuhl: Az állatok szerelmi élete
Fordította: Győri Hanna
Kolibri Kiadó, 2019
144 oldal
2999 Ft