Elemi erejű mesélőkedve van Nagy Gusztávnak, és magával ragadó kedv ez
Naiv, urbánus szürrealizmusnak lehetne nevezni első nekifutásra.
A kötet kihívása végtére is az, miként tudja a szerző felépíteni a mesék egymásutánját úgy, hogy fenntartsa az egy nézőpontú elbeszélést, összetartson egy olyan mesenyelvet, amely részben a népmesék, főként a varázsmesék formuláira épül. Valójában mimikri ez: a mese megidézése a mese nyelvi-retorikai eszköztárával, helyszíneivel és kellékeivel.
Varázstárgyak, átváltozások, próbatételek sorakoznak egymás után, csodás események, melyeknek van valamiféle morális tapasztalata és tanulsága.
A nyitó történetben (Az író meséje) a narrátor beleköltözik a könyvbe
Különös városi emberrablásból indulunk, kemény reáliákkal: éjjeli séta a Bazilikánál, spojleres autó, Kőbányai út. Aztán ez fordul csodává, ami voltaképpen nem más, mint éppen az a könyv, amelyet a kezünkben tartunk. („Ha nem hiszitek el, akkor lapozzatok bele és olvassátok.”)
A Misku, az Apám meséje, a Bruma vagy Joskó története, és lehetne még sorolni, olyan szövegek, amelyeknek van valamiféle szociografikus jellegük. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ismerős vagy patternszerű életvilágok mint valós vagy elgondolt cigány életvilágok mozgósítódnak, hanem hogy a szövegek terei, eseményei és figurái folytonosan billegnek két világ, a mesék és a referenciális valóság között. Mindegyiket képviselik, mindegyikre utalnak: a Tündérszép Veronika olyan mese, amelyben csodatárgy (síp), csodatévő (Veronika) éppúgy van, mint a régmúlt kellékei (a csendőrparancsnok), ám a történetalkotás logikája és eseményesítése inkább a kortárs krimik dramaturgiájára épít. Megőrjíteni a parancsnokot, gyanúba keverni és tanúkkal alátámasztani a tettét, majd ezt követően egyfajta egyszerre didaktikus-emancipatorikus akarat és a varázsmesék záróformuláihoz való visszatérés (a fiú és lány egymásra találása a szerelemben) a végkifejlet.
Hangsúlyosan, mégis tartózkodóan van jelen a fent említett didaxis; világos, amiként a népmesékben is, hogy reflektál a társadalmi igazságtalanságra, mintegy kiegyenesíti a sorsot.
Jutalmazza a szegényt, a legkisebb fiút ülteti trónra, és lehetne sorolni. Ugyanígy normát fogalmaz meg, amennyiben a lustaságot, az erőszakot, a butaságot, az önzést bünteti, míg az önzetlenséget, a lemondást, a bátorságot, az eszességet jutalmazza.
Ebben a tekintetben Nagy Gusztáv kötete a társadalomra, és benne az individuumra is tekint. Alapvetően etnikus alapra építi az elbeszéléseket, ahol a főszereplők cigányok, mégis egyediesíti a szereplőket a mesei világ kereteihez mérten (jellemük, motivációik és értékpreferenciáik felől is), egyediesíti a relációkat a szereplők között (például nem sematizált családot, illetve családi viszonyokat feltételez).
S bár nem kidolgozott a nyelv, sem a történetvezetés, ez nem erodálja a szövegek által teremtett világokat, sőt, inkább érzem úgy, hogy a világállítás hitelesítő erejű részévé válik ez a szöveghez való reflektálatlan viszony.
Beck Zoltán
Nagy Gusztáv: A cigányok tündérországa
A XXII. kerületi Roma Önkormányzat kiadása
A kötet kereskedelmi forgalomban nem kapható, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár XXII. kerületi fiókjaiban kölcsönözhető.
A könyv bemutatójáról a Dikh Média készített felvételt, ITT láthatjátok